Zrinyi Miklos a Szigetvari Hos

Zrinyi Miklos a Szigetvari Hos

Sebestyen Gyula,1896

HATODIK FEJEZET.
Zrínyi elégedetlensége és elzárkózása Szigetvárba.
Miksa király tanácskozásra hívja az urakat Becsbe : béke legyene- vagy háború a törökkel'? — Zrínyi a háború mellett szól, (le leszavazzák. — Ingerülten távozik Becsből, meghúzza magát otthon, neheztel a királyra s duzzog; a dolgok folyása sehogy sincs Ínyére; végre elégiiletlensége kitör,kihívó módon lemond minden hivataláról s ujjat húz Miksával. — A török háború e közben megindul ISüli-ban; Zrínyi kedvetlenül zárkózik Szigetvárba, miután a király s az események rákónyszorítetfék.



I.
Ha legfőbb vágya nem teljesedett be, azért mégis elégülten térhetett haza Zrínyi a pozsonyi nagy napokról, a hol először eresztett féket fenhéjázó nagyralátásának. IJj méltósága, a dunántúli kapitányság, nem volt csupán csak hiú czím: tetemes jövedelmekkel együtt kiterjedt hatalmat is adott kezébe. Szigetvár közvetlen birtoka mellett felügyelete alá kerültek most az ország eme fontos, szorongatott negyedének mind ama többi várai is, melyek az ország területével együtt az ő roppant kiterjedésű birtokait is védelmezték. Zsoldosai sza- poríttattak s tizenegy megye adójának java része az ő költségeinek fedezésére folyt be. Azonban a
91
hogy elmondtuk, ez csak ideális képe új helyzetének. S Zrínyinek csakhamar tapasztalnia kellett, hogy a való meghazudtolta az eszményt. A kifosz-
Miksa király.
tott, halálra nyomorgatott vidék az adókat nem szolgáltathatta he. A jelentősebb erősségeket nem adták Zrínyi kezére, hanem idegen kapitányok fel9
2
ügyeletére bízták, a kiknek dölyfe miatt lealáztatá- soknak kellett magát kitennie. Aztán meg a bécsi hadi tanács is beavatkozott dolgaiba akadékoskodásaival s Zrínyi türelmét oly próbára tette, melyet ennek heves, indulatos valója meg nem állott.
így történt, hogy Zrínyi éppen akkor, midőn vagyonosságának, hírnevének, tekintélyének és népszerűségének tetőpontjára jutott s feljogosítva érezhette magát rá, hogy nagyra'vágyásának szabadabb utat engedjen és tevékenységének megfelelő tért szerezzen: mindenütt csak idegenkedéssel, kellemetlenségekkel, bosszúsággal, sőt lealáztatásokkal találkozik. Minden ellene fordul; mintha csak hibáiért kellett volna lakolnia a magát oly vakmerőén felküzdött oligarchának! E lakolás azonban rövid volt. Erőteli, ruganyos, daczos jellemét pillanatra megszállhatta ugyan az apathia, de tartósan nem uralkodhatott fölötte. Az elkeseredettség és méltatlankodás zsibbadt tétlenségéből neki csak egy lépésre volt szüksége, hogy a legelszántabb tettet hajtsa végre; azt a tettet, a mely egész életét homályba borította s nevének halhatatlanságot szerzett...
De térjünk az események rendjére.
Miksa király mindjárt atyja halála után felhívta a tekintélyesebb urakat Bécsbe, hogy tanácskozzanak a fölött: megtartassék-e a béke a törökkel, vagy háború intéztessék ellene? A meghívottak nagy számmal gyűltek egybe. A többség a királyival együtt a mellett volt, hogy az 1562-ben kötött békét tartsák fenn s hivatkoztak az eddigi nagyobb
93
hadjáratok sikertelenségére, az ország kimerült állapotára és az ellenség félelmetes erejére. Zrínyi merészen szembe szállt e véleménynyel s erősen hangoztatta a háború megindításának szükségességét. Minden érv, melylyel indítványát támogatta, visszhangot keltett az egész nemzetben s feltehetjük, hogy merész föllépését és szavait ez egyszer a közvélemény helyeslése kisérte. Azonban indítványa elvettetett s Zrínyi ezt személyes megbántás- nak véve, méltatlankodva, bosszúsan hagyta oda a tanácskozást.
De ha Zrínyi csakugyan a közvélemény szószólója volt, nem lehetett rá semmi'oka, hogy indítványának elvetése miatt magát sértve érezze. Azonban lehetett tán — s volt is bizonyára -—• éppen föllépésében, modorában valami olyas, hogy javaslatának visszautasítása, személyére is hárult. Ha Zrínyi jellemét helyesen fogjuk föl, itt a király tanácsában is erőteljes, szenvedélyes és nyers módon léphetett fel s magaviseleté sértővé is válhatott, a mennyiben az uralkodó ellen irányzottnak tűnhetett föl, a ki határozottan a béke föntartását javasolta. Az sem lehetetlen, hogy éppen a király volt az, a ki Zrínyit — rendre utasította. Ha csakugyan így történt a dolog, világossá válik előttünk Zrínyi kedvetlen, bosszús távozása Bécsből s egyszersmind kulcsát birjuk a Zrínyi és Miksa király közötti feszült viszony elmérgesedésének.
Tény az, hogy Miksa király soha sem szívelhette Zrínyit, sőt ellene «haraggal és gyűlölettel viseltetett», a mint az egykorú Forgách följegyezve ránk
94
hagyta. Nehezen csalatkozunk, ha e «harag és gyűlölet» keletkezését e tanácskozás idejére teszsziik; hiszen eladdig nem igen lehetett Miksának kifogása Zrínyi ellen, a ki a pozsonyi országgyűlésen még oly túlságos buzgalommal küzdött éppen Miksa megválasztása mellett. Lehet különben, hogy személyes ellenszenvvel is viseltetett iránta nyers szenvedélyessége és fenhéjázó nagyra vágyása miatt s múltját sem tekintette oly enyhe szemmel, mint atyja, az elhunyt király.
Zrínyi tehát kedveszegetten tért haza a bécsi tanácskozásokról s magával vitte képzelt vagy valóságos lealáztatásának lelke mélyébe fúródott nyilát. S mit talál itthon ? újabb meg újabb kellemetlenségeket, melyek csaknem rohamosan követik egymást s tetézik forrongó bosszúságát. Majd lealázá- soknak teszik ki őt, az ország tárnokmesterét, az idegen várkapitányokkal szemben, midőn mint a dunántúli vidék főkapitánya tisztét akarja teljesíteni; majd a hadi tanács biztosai látogatják meg Szigetvárott s akadékoskodnak tett intézkedéseiben, s mintha mindez elég nem lenne még arra, hogy a császári hadszervezetet fenekestül megutálja és gyűlölje, közben azt a hírt kapta Horvátországból, hogy Auersperg császári tábornok hanyagsága miatt az Unna folyón túl fekvő két utolsó várát, Krupát és Novit is elfoglalta a török...
Képzeljük magunkat Zrínyi helyzetébe s valóban nem lephet meg bennünket, ha az utóbbi idők minden keserűsége szivére tódult s minden megfontolás és habozás nélkül tette azt, a mit megbán95
tott, fellobbanó és érzékeny természete az első pillanatban mintegy ráerőszakolt. Követeket küld a királyhoz Becsbe s daczosan és kíméletlenül adja tudtára, hogy minden közhivataláról lemond s ezentúl mint magánember óhajt élni.
II.
A hogy az egykorú Forgách elbeszéli a dolgokat, Miksa épen Németországba készült, midőn Zrínyi emberei fölkeresték. Megértvén Zrínyi szándékát, haragra gerjedett, széttépte a lemondó levelet s fenyegetések közt adta tudtokra a követeknek, hogy: Zrínyi várjon, míg ő Németországból visszatér; addig meg sem hallgatja kérését.
Ha Zrínyi csak azért dörzsölte ily feltűnő módon a király orra alá a lemondást, hogy boszantsa vele, s hogy megmutassa neki, hogy vele is mer da- czolni: akkor czélt ért. He meg vagyunk győződve felőle, hogy Zrínyi az első pillanatban komolyan vette a lemondást, ha később meg is bánhatta. Elismerjük, hogy az utóbbi két év alatt minden ellene fordult, s elég oka volt rá, hogy kedvét veszítse a nyilvános szerepléstől. De miért gerjesztette föl annyira e lemondás Miksa haragját? — Ha Zrínyi csakugyan nem volt Ínye szerinti ember, inkább örülnie kellett volna, hogy így szép szerével szabadulhat tőle; fogta volna szaván! Yagy keresztül látott Zrínyi lelkén és sértette királyi méltóságát az a durva, kiliivó dacz, melylyel atyja
96
kedvencze lemondását mintegy szemébe vágta? Ezért lépett föl irányában oly ingerülten és keményen? lehet. Azonban alighanem volt még egy más körülmény is, a mely a király haragját Zrínyi fejére vonta — és méltán. Ebben igaza van s hősünk ez oldalról kétes színben áll előttünk.
Az utóbbi (1565) év alatt, míg Zrínyi magánügyeivel és sérelmeivel volt főképen elfoglalva, az ország politikai egén fenyegető felhők tornyosultak, melyek nagy zivatart jósoltak. 1564-ben elhatározták ugyan Bécsben, a mint láttuk, hogy a béke mellett maradnak; de az események —- legnagyobb részt éppen a bécsi politika félszegsége miatt — úgy alakultak, hogy a háború soha sem volt valószínűbb, mint most. A mind sűrűbben szállongó hírek növelték e félelmetes sejtelmet, mely csakhamar teljes bizonyosságra vált. Zrínyi maga is több török kémet fogatott el még 1565-ben, a kik erre vallottak; de mindennél jobban megerősítette a háborús híreket a szultán ama rendelete, melynél fogva megtiltotta magyarországi keresztény jobbágyainak, hogy ezentúl ne merészeljenek kétfelé adózni.
Zrínyi tehát meg volt győződve a háború bizonyosságáról; azt is tudta, hogy ha csakugyan kitör, az első támadás Szigetvár ellen fog intézteim.* És Zrínyi mindezeket tudva küldi fel Miksához lemon-
* Erre mutattak a törököknek Szigetvár kézrekerítésére tett számos kísérletei az utóbbi évek alatt; ezt tanúsította az a körülmény, bogy a békealkudozásoknál Szigetvár bírását úgy emlegette a török, mint rá nézve a béke egyik főfeltételét. Azután meg ez
97
dását! Tehát éppen akkor, midőn katonai múltja, a királyi tanácsban nyilvánított véleménye az ország üdve s egyéni érdekei is sürgősen követelik, hogy helyt álljon. Aligha csalatkozunk, ha azt állítjuk, hogy Miksa haragját épp ezek a körülmények költötték fel s fokozták egész a szenvedélyességig. Nem vádolliatta-e Zrínyit azzal, hogy béke idején nagy mohósággal s csaknem erőszakos nagyra- vágyással hajhászsza a kitüntetéseket s ime a háború küszöbén, midőn a fergeteg nagyobb düh- vel készül kitörni, mint valaha, visszavonul, megvonja karját az ország szolgálatától s csupán féltett magánbirtokainak őrzőjévé szegődik.
És micsoda okát adhatta visszavonulásának Zrínyi? — Mondhatta, hogy a szigetvári kapitányságra szóló szerződése, a kikötött három év elteltével, lejárt s így nem köteles azt tovább viselni; annyival inkább, mivel nemcsak hogy a kellő számú őrséget meg nem adták neki, hanem még a meglevőt is felényire alászállították. Felhozhatta, hogy hatásköre a dunántúli kapitányságban is meg van bénítva s nem is egyéb az terhes czímnél, melynek viselése miatt csak lealáztatásoknak teszi ki magát is, tárnoki méltóságát is, melyet a nemzet s az elhunyt király kegyei ruháztak rá. Hivatkozhatott hadi érdemeire, vitézi hírnevére, melyek feljogosítanák rá, hogy magának nagyobb és függetlenebb hatáskört követelhessen s háború esetén
az erősség volt most már az egyetlen, a mely a szultán bécsi útjában akadékoskodott. Ks e föltevéseket az elfogott török kémek is mind megerősítették.
Zfíuyi Miklós. 7
98
ne zárja el magát — a mint Miksa követeli! — egy végvárba, melyet más alsóbbrendű vitéz is csak úgy megvédhet, mint ő...
Mindeme szemrehányások és mentegetődzések, kifogások és hivatkozások nem bírnak több értékkel az ürügykeresésnél. Bármilyen hangzatosak és tetszetősek legyenek is, telve vannak belső ellenmondásokkal s nem palástolhatják el Zrínyi személyes sérelmét, elégedetlenkedését és daczolását a királylyal.
E daczolásnak nemsokára egy újabb megerősítő jelét is adta. Midőn ugyanis Miksa Augs- burgba indult, hogy a német birodalmi rendektől segélyt sürgessen, kíséretében az osztrák és cseh nemes ifjakon kívül néhány száz magyar leventét is óhajtott magával vinni. A többek közt felszólította Zrínyit is (talán, hogy a királyi kegy eme nyilvánítása által enyhítse a Zrínyinek adott válasz keménységét), hogy küldje fel idősb fiát a kiszemelt csapat vezéréül. Zrínyi azonban kereken megtagadja a király kérését, mi — Forgách szerint — «any- nyira indulatba hozta Miksát, hogy egyetlen magyart sem vitt magával németországi útjára».
Ez az utolsó adat, a mely Zrínyinek a királyhoz való viszonyára világosságot vet s ez az adat a viszony feszültségét a legmagasb fokon mutatja.
Az 1566-dik év már egészen a meginduló háborúé. Országos dolgok lépnek előtérbe, minden figyelmet, gondot és tevékenységet magukra irányoznak s aligha csalódunk, ha kétségbe vonjuk, hogy Zrínyi függőben levő lemondását s meghasonlását a király-
99
lyal elsimította volna. Ez év tavaszán fenn volt ugyan Becsben, azt tudjuk, s lehet, hogy épp ez ügyben járt a királynál; de útjának eredményéről nincs tudomásunk. Csak az bizonyos, hogy a midőn a háború kitör: Zrínyit a legfeszesebb, legkellemetlenebb helyzetben, teljes bizonytalanságban és elszigeteltségben találjuk Szigetvárott. «A király gyűlölete és parancsszava kényszeríti őt méltóságai és a szigetvári kapitányság megtartására»: * de ő azért feloldottnak érzi magát mimíen kötelezettségei alól. Visszavonul a magánéletbe; de már csak terjedelmes birtokai sem engedik meg, hogy a háborút mint magánember nézze végig. Benn marad tehát Szigetvárban. De azért maradt-e, mivel Miksa kónyszerítette rá ? Aligha. Ide vonult, mert önnön érdekei úgy kivánták s ki lévén zárva az általános hadvezetésből, nem remélhette, hogy Szigetvár és környéke különben kellő figyelemben fognak részesülni. Innen nézte, még pedig jogos keserűséggel, a pozsonyi rendek hangos sórelmi vitáját, mely a nemzet gyors és hathatós hadrakészülését csaknem meghiúsította. Innen kisérte bosszús figyelemmel a német hadvezetést, a mely nagy garral látott ugyan munkához, mint mindig; de most sem ígérkezett jobbnak kudarczokat termő elődeinél. Innen látta megindulni a háború előjátékát Palota és Veszprém alatt s érezte szelét annak a zivatarnak, melyet a Konstantinápolyból már útnak indult vén szultán hadai hoztak a magyar határok felé. A vasketreczbe zárt oroszlán.
* Forgáck F. szavai.
7*
loo
m.
Zrínyi nem állott összeköttetésben az országos hadvezetéssel. Sőt azt a segélyt is, melyet utóbb a győri és muraközi táborból felajánlottak számára,
II. Szulejmán.
visszautasította, mivel nem voltak kedve szerint valók s megkezdte Szigetvár előkészítését a válságos napokra saját erejéből, saját felelősségére. S midőn bizonyossá lett benne, hogy Szolimán emez új és utolsó hadjáratának első czélpontja
Zrínyi Miklós.
102
Szigetvár lesz: valami csábítóan lélekemelő hatást tehetett a mellőzött, lealázott, elkeserített hősre az a tudat, hogy ő, a magános úr, saját emberségéből fog életre-halálra szembeszállani a törökök leghatalmasabb uralkodójával s akár a győzelem, akár a martirság koszorújával homlokán torkukra forraszthatja ellenfeleinek és irígyeinek mindama bán- talmakat, melyekkel büszke lelkén oly mély sebeket vágtak! Zrínyi lelki állapotából, melyet föntebb vázoltunk, emez elhatározás a legtermészetesebb módon következik.
Zrínyi bezárkózását Szigetvárba és szembeszállását az óriási török erővel történetíróink úgy szokták feltüntetni, mint a honfiúi önzetlenség és ön- feláldozás magasztos példáját. Szerepet cseréltek az éposz-költővel. Ha az eseményeket és hősünk jellemét közelebbről veszszük szemügyre, le kell mondanunk e felfogásról. Zrínyi egész életén át az az ember volt, a kit minden tettében a leghatározottabban megjelölt egyéni és önző motívumok vezettek s így már magában véve is nagy következetlenség eme végső tettének indító okait másban keresnünk, a míg a fentebbi okok is rá vezetnek a dolog nyitjára. Pedig rávezetnek. Az igaz, hogy hősi halála így sokat fog veszteni ama glóriából, mely- lyel későbbi idők kegyelete ékesítette föl; de e veszteséget föléri a nyereség: képe így természetesebb, és igazabb ...
Fölmentve érzem magam az alól, hogy az 1566-ik évi hadjárat leírását befoglaljam emez életrajz szűk keretébe. Még Szigetvár ostromát illetőleg sem
103
ereszkedhetem a részletekbe, bármily csábító is régibb történetíróink példája, a kik ez alkalommal mindannyiszor kedvtelve vették kölcsönbe a költő tollát s a bús hazafi túláradó lelkesülését. Eám nézve, a ki nem egy egész kor, hanem csak egy életnek rajzát írom, fontosabb az egyéni cselekedetek indító okainak földerítése s következményeinek birálata, mint az események hosszú lánczolatának szemenként való lefejtése.
... A háború előjátékát, a mint említettem is már, 1566 tavaszán megkezdték a magyarországi török basák, de nem sok szerencsével. Ali budai beglerbég veresége Palota alatt s Veszprémnek könnyű szerrel történt visszafoglalása a magyarban serkentette, a törökben lohasztotta a harczi kedvet és jó reménységet.
A hadi készületek is nagyban folytak ezalatt s június végével három táborban mintegy százezernyi keresztyén had állott harczra készen. A fősereg egymaga Győr alatt 60,000 harczost tett ki s nem megvetendő erőt gyűjtött össze Károly főher- czeg a Muraközben és Svendi Lázár Kassa körül. De ez a tekintélyes haderő tétlenül vesztegelt, irtózott a támadó fellépéstől s főczélja nem is Magyar- ország védelme volt, hanem Bécsnek biztosítása és a német birodalom fedezése.
Szolimán pedig az aggság terhével vállain, de lelkében a hódítás vágyának erősen lobogó tüzével még május 1-én megindult Konstantinápolyból. Útjában nem vesztegelt hosszabb ideig sehol s már június 27-én Zimonyban volt, julius 19-én átlépte
104
a Drávát s egyenesen Siklós felé tartva Harkánynál ütött tábort. A nehéz ostromágyúkat innen azonnal Szigetvár alá szállíttatta.
Zrínyi tisztán és világosan láthatta helyzetét és sorsát. S ha talán a tavaszszal még, midőn elhatározta, hogy Szigetvárba zárkózik, nem látta is oly nagynak a veszélyt, a milyenné az feje fölött összetornyosult, legalább nem lepte meg az készület- lenül.
Szigetvár alig tarthatott igényt a «vár» elnevezésre. Egyike volt ama «castelluni))-oknak vagy «földvár »-aknak, a milyenek építésére a XYI. században a szükség tanította a magyarokat. Kő vagy tégla helyett szilárd és nagy földtöltések szolgáltak falakul és bástyákul, melyek alatt vízzel telt árkok húzódtak. Szigetvárnak legnagyobb ereje az árkokon túl elterülő mocsár vala, mely a várat átgázolhatlan tóként övezte körül. Hozzáférni a várhoz csak a kapukhoz vezető hídon vagy töltésen lehetett. A vár ilyetén megerősítését még Török Bálint, annak egykori birtokosa kezdte meg; de az azóta eltelt 40 év alatt az erősség tetemesen gyarapodott. A törökök pusztításai elől menekülő vidéki lakosság tömegesen tódult e biztos szigetre s a vár aljában egy városnak vetette meg alapját, a mely a váréhoz hasonló faiakkal, töltésekkel és bástyákkal erősítte- tett meg. Emez ó-város mellett Szigetvár legutóbbi dicsőséges védelme után (1556-ban, fentebb szó volt róla) amattól délre még egy új város is keletkezett, a mely azonban már egyszerűen, csupán fakerítés által volt védve. «Szigetvár tehát valóságos
105
Szigetvár alaprajza.
erődlánczolat volt egy terjedelmes tó közepén, melyről azt tartották, hogy a míg a tóban elég a víz, nem félthetik a várat, s ha falai mind lerontat- nának is, daczolhat az ellenséggel.»
106
Zrínyi a cselekvés embere volt s ama pillanat óta, midőn nagyratörésében megakasztva, büszkeségében megsértve s királyától megalázva elhatározta, hogy Szigetvárba zárkózik, minden gondját e hely ellátására fordította. Ha a kormány nem is segítette, elegendő hatalommal és vagyonnal birt ő
Zrínyi és vezérei esküje.
maga is, hogy saját erejéből megfeleljen föladatának. Minden szükségessel teljesen ellátta a várat s a miben hiányt látott, nem volt egyéb, mint a fegyvert forgató kéz. Azonban daczában visszautasította még azt a segítséget is, a melylyel kinálták; így legalább mindent saját magának köszönhetett s nem is szállhatta meg csüggedés, ha vitézeinek során
107
végig tekintett. A fegyverfogható polgárokat is beleszámítva 2500-an lehettek a harczosok; de ez aztán oly kitűnő, válogatott, edzett bajnoki csapat volt, melylyel csodákat lehetett művelni!
Midőn Zrínyi telj es bizonyosságot szerzett a felől, hogy a török had útban van Szigetvár alá: összegyűjtötte katonáit a vár udvarán s itt ünnepiesen, kölcsönös esküvel fogadták, hogy együtt élnek, halnak, soha egymást el nem hagyják, hanem jó és balszerencsében hűségesen osztakoznak. Zrínyi, miután halála esetére a várparancsnokságban rokonát, Alapi Gáspárt, utódává nevezte ki s felolvastatta a hadi törvényeket, megszűnt a külvilágé lenni, hanem lett a bátrak eme kis csapatában, melynek élére a végzet állította, életnek és halálnak korlátlan ura s épen egyéni elkeseredettségében és daczos küzdelmében hű képviselője oly sokat gyötört, sértett és gyalázott, de küzdelem után so- várgó nemzetének! *
* Eme «híres» eskűtevési jelenetnek, melyet történetíróink egyéni ízlésük szerint felékesítve s Zrínyi lelkesítő beszédével megtoldva szoktak közölni, én csak magvát tartottam meg; any- nyit, a mennyi hasonló allialmaknál a dolog természetéből foly. A jelenet kiszínezését, drámaivá tételét olvasóimra bizom. Egy kis képzelőtehetséggel történetíróink segítsége nélkül is megtehetik s a kép, melyet így alkotnak maguknak, épp oly joggal tarthat igényt a hitelességre, mint mestereiké.
Szigetvár ostroma és Zrínyi halála.
Szigetvár ostroma. — Az utolsó kirohanás és Zrínyi halála. — Testét eltemetteti, fejét a győri keresztény táborba küldi a török, hol nagy halotti pompával adóznak emlékének.
I.
Zrínyi életének eseményeit elbeszéltük, tetteinek történeti és lélektani magyarázatát lelkiismeretesen és gonddal szőttük egész addig, míg Szigetvár kapui be nem záródtak s mögöttük az ünnepies eskü szava el nem hangzott. Az elhatározásra következett a tett. S bármelyek voltak is a személyes indító okok és külső körülmények, melyek hősünket arra bírták, hogy e várba zárkózzék s kihívó daczosan szembe szálljon a világnak akkor legrettegettebb hadseregével: e magyarázatok szava mostantól kezdve elnémul, mert azokra, a mik ezután következtek, a mindennapi élet mértékét nem alkalmazhatjuk.
Nagy s hosszantartató veszélyek, midőn az ember folyton-folyvást farkasszemet néz a halállal s léte és nem-léte fölött szüntelenül fenyegető, de kiszámíthatlan pillanatok döntenek, lényegesen át109
alakítanak minden jellemet. Ezért épp oly helytelen volna a lélek eme rendkívüli állapota után megítélni az egész jellemet, egy teljes élet lefolyását, mint a mily lehetetlen a mindennapi ember tetteiből megjósolni azt, hogy miképen fogja magát viselni a végső veszedelem idején.
Még bonyoiódottabbá lesz a dolog, ha nem az egyes ember saját magáért, hanem testületek, szövetkezetek, egy-egy város, egy-egy hadcsapat áll s daczol a közös veszedelemmel hosszú időn át. Míg a veszedelem közös érzete minden egyesnek erejét, megfeszített küszködését a legvégső határig fokozza (mely küzdelemben épp annyi része van az állati ösztön ellenállhatatlanságának, mint a földi port levetkezett rajongásnak): addig másfelől az indulatok árjának csillapultával, sőt a halál révén is valami megnevezhetetlen kéjes érzéssel tölti el lelkét az a tudat, hogy a mit tett, százakért tette, a mit szenvedett, százak részvéte enyhíti, a mit kivívott, a sikert, százak áldása és hálája növeli. Egyénisége észrevétlenül olvad be az összeségbe.
Ezek a lelkesülés perczei; ez a vógveszedelem ihlete! Megfoghatatlan, csodálatos, regeszerű az előtt, a ki a veszélytől távol, föl nem zavart, nyugodt lélekkel a hír szárnyán, a hagyomány kegye- letes ajándokából vagy a történelem évlapjaiból szerez felőle tudomást. De eme lelkesültség csak addig tart, míg maga a veszély, s az ennek nyomása alól megszabadult egyén a vész múltával lesz megint az, a mi volt: a mindennapi élet embere, annak ezerféle apró s nagy bajaival, önzésével,
110
agyarkodásaival és szenvedélyeivel. Ezért van, hogy azok, a kik az ihletett küzdelem közben lesznek áldozataivá végzetüknek, mint eszményi alakok, hősök, mártírok szállanak át az utókor emlékezetére; míg azok, a kik amazokénál sokkal nagyobb veszedelmet, sokkal nagyobb áldozatok árán legyőzve diadalmaskodtak, elvesztik a dicsőség fényét, mely homlokukat a válság alatt körítetté, mihelyt visszatérnek a közönséges életbe s tanúsítani kénytelenek, hogy ők is csak emberek, oly gyönge, gyarló halandók, mint azok, a kiknek bámulatát csak az imént annyira lebilincselték.
Ez a hősök és mártírok legendáinak eredete s ha elmondtuk, nem arra czéloztunk vele, hogy Zrínyi és bős társai küzdelmének dicsőségét kisebbítsük. Csupán útmutatóul szolgáljon arra nézve, hogy mily szempontból kell tettüket megítélnünk, ha a helyes útról letérni nem akarunk s legyen kulcsunk ama tünemény nyitjának fölzárására, hogy az utókor miért törődött oly keveset az igazi Zrínyivel, miért tudott oly keveset élete folyásáról s miért vallotta magáénak kizárólag csak a hőst, mialatt az emberről teljesen megfeledkezett!
II.
Szigetvár és Zrínyi bős csapata már augusztus első napjaiban körül volt véve a roppant török sereg által, melyet maga Szulejmán szultán vezetett. Mindjárt a megszállás elején feltűnő volt az a
I l l
mohó sietség, melylyel az ostromhoz fogtak s a hogy azt folytatták szüntelenül-szakadatlanul, nem ernyedő kitartással. Látható volt, hogy a török seregnek távolabbi czéljai is voltak, melyek sürgették, hogy Szigetvár falai alatt sok időt ne vesztegessenek. Az agg szultán bágyadt szemei előtt a büszke Bécsnek képe lebegett.
Alig fogták körül augusztus 7-ón a várat egész terjedelmében, azonnal megkezdték az újváros lövetését. Zrínyi teljes három napig tartotta eme helyet; negyed napra, be nem várván az ostromot, felgyújtotta az egész újvárost, az őrséggel együtt az ó-városba vonult, s lerontatta azt a hidat, mely az ó- és az újváros közötti mély vízárkon vezetett keresztül.
A törökök most teljes erővel neki fogtak az ó-város lövetésének s e mellett arra fordították fő- igyekezetüket, hogy az ó-város nyugati kapujából kivezető nagy földtöltést (mely az Almás vizét tartóztatta fel s az egész várost körülövező mocsárrá változtatta) átvághassák.
Augusztus 15-dikén az ó-város ostromának ötödik napján készültek e merész vállalathoz. Zrínyinek ezt minden áron meg kellett akadályoznia. Egy szerencsés kirohanás által sikerült is ez, de az ó-város elestót azért föl nem tartóztathatta. A török ágyúk aug. 19-éig nagy réseket törtek már a falakon s a gyalogság ostromra készült.
Zrínyi maga a várba vonult s jeles hadnagya, Székcsői Máté vezérlete alatt 600 embert hagyott az ó-város védelmére. A czél aligha volt az ó-város
megtartása, mert ez megrongált állapotában lehetetlen volt; hanem csupán annyi, hogy időt nyerjenek s az ostromlóknak minél több veszteséget okozzanak. A hatszáz magyar vitéz reggeltől estig daczolt a roppant török sereggel; de a védelmezők ereje a csaknem ember fölötti munkában végre is lankadni kezdett. Az est is beköszöntött s az ostromló sereg még mindig nem engedett neki nyugtot : ag elhaltak, sebesültek, a kifáradtak helyébe új meg új hadak özönlöttek a falakra. Az ó-város kifáradt, megtizedelt őrsége ekkor megkezdte a visszavonulást. Egy részük el is érte még a várat, de a többiek körül fogatván, egytől-egyig elhullottak. Zrínyi háromszáz vitézét, több jeles hadnagyát, magát Székcsői Mátét is elvesztette. A törökök vesztesége tízszer annyi volt; csak a janicsárok s más rendes katonák közül háromezer hullott el. Ez történt augusztus 19-én.
Az ó-város eleste után magát a várat sem lehetett többé hosszú ideig tartani. Ezért Zrínyi idejében futárt küldött a királyhoz segedelemért A futár át is vergődött a törökök ostromövén s 0várnál a király elé jutván, átadta Zrínyi üzenetét. Az ekkor fegyverben állt keresztény had, a mint már említettük, többet tett százezernél; oly erő, melylyel bízvást támadólag lehetett volna fellépni. Vannak rá adataink, hogy Miksa király hajlandó is lett volna erre s hogy a magyar urak is támogatták hajlandóságát ; de tettre nem került a sor. Hogy Zrínyi kapott-e választ, biztatást Miksától, vagy a keresztény hadak vezérétől, nem tudjuk; de alig
"112
113
tehetjük fel, hogy a várba bejuthatott volna a hírvivő, különösen most, midőn a türelmetlenkedő s a királyi hadak támadásától is tartó szultán fokozott hévvel sietteté az ostromot.
A törökök mind a négy oldalról elkezdték lövetni a várat. Augusztus 26-dikán, tehát az ó-város oda-
Szolimán rohama Szigetvár ellen.
hagyása után egy héttel az egyik bástya már any- nyira meg volt rongálva, hogy rohamot intéztek. A várbeliek visszaverték ezt a rohamot. Negyed- napra, augusztus 29-dikén, ismételték a támadást. A török tábor egész ünnepies színt öltött, maga az agg szultán is előhozatta harczi díszlovát s megjelent janicsárai előtt, kiket ma a janicsáraga sze-
s
Zrínyi Miklós.
114
mélyesen vezetett ostromra. A nagy erőfeszítés, a szokatlan pompa mind azt árulták el, liogy bizton számítottak e napon a vár elestére. Csalatkozniok kellett. E nap szerencsétlenségek, kudarczok napja volt rájuk nézve. Mindjárt a roham kezdetén elesett az ostrommunkálatok fővezetője, Aliportug aga; a janicsárok kénytelenek voltak megfutamodni s agájukat is foglyul hagyták a keresztények kezében. Hiában következett támadásra támadás; mindannyiszor visszaverték őket. És felzengett a várban a hozsánna, kigyúltak az örömtüzek a várfokán s a halál révén ünnepet ült a dicsőség csapata. De ki gondolt volna közöttük a halálra! Nem férkezett-e a diadal mámorában repeső lelkűkbe az az édes reménység, hogy a király felmentő serege idejekorán segedelmükre érkezik. Hátha ...
Az ostrom folyamáról augusztus 29-től szeptember 4-ig nem adnak tudósítást krónikáink. Hiba volna azonban ezt a hiányt arra magyarázni, hogy a fegyverek ezalatt pihentek. Zrínyinek elég munkát adott a megrongált falak kijavítása; míg a török, ágyúzásainak sikertelenségét látván, aknázáshoz fogott. Mindkét dolog nemcsak munkába, hanem harczi küzdelembe is került. A törököknek sikerül is az úgynevezett Hegybástya aláaknázása, mit a várbeliek sehogy sem akadályozhattak meg. Ezt az aknát szeptember 5-dikén robbantották föl s hatása felülmúlta várakozásukat. A közelben fekvő gyúlékony anyagok tüzet fogtak, a nagy szélben a tűz hirtelen pusztítva tovább harapózott s nem telt sok
115
időbe, bogy az egész vár lángban állott, melynek oltását megkísérteni hiú munka lett volna.
Ez jeladás volt az általános rohamra.
A janicsárok egyszerre három oldalról törtek a falakra. Az egyik bástyánál Zrínyi maga vezeti a védelmet s visszanyomja a betolakodókat. De a török katona is páratlan vitéz; minden rohamon megverték eddig s mégis mintha csak minden újabb támadásnál nőttön-nőtt volna bátorsága és halált- megvető elszántsága! Erezte mind a két fél, hogy ez a nap dönt sorsa felett s minden erejét összeszedte. Végre is a törökök győztek s Zrínyi kénytelen volt megmaradt embereivel együtt utolsó menedékhelyükre, a belső várba vonulni.
Szulejmán szultán aligha volt élő tanítja eme döntő nap eseményeinek, mivel — a mint az egykorú adatok egybevetéséből következtetnünk lehet—- már szeptember 4-én meghalt.
Tudjuk, hogy halálát titokban tartották s most már annál nagyobb sietséggel iparkodtak az ostromot befejezni.
Már csak a belső vár volt hátra. E belső vár nem volt külön erősség; falai folytatását tették a külső vár falainak, melyek itt éles szögben érvén össze, Szigetvárnak legerősebb részét alkották. Kettős bástya és mély árok védte. De a külső vár felé néző oldala gyönge volt ; falául a lakóházak falai szolgáltak. E részről tehát nem állhatott sokáig ellen az ágyútűznek. E belső vár nem is volt ellátva a szükségesekkel; az őrség éléstára, kemenczéi, konyhája, pinczéje az elhamvasztott külső várban
116
voltak. Szigetvár tellát veszve volt, s a remény utolsó csillámának is el kellett tűnnie, a mi a vár megtartását illette. A vitéz őrség ha küzdött még, nem is a vár védelméért küzdött többé; hanem harczolt kötelességből és lelkesültségből. Védte magát, övéit, mindnyájuk életét s védte ennek a talpalatnyi területnek képében a szorongatott haza szent földjét; szóval a lét és nem-lét tusáját küzdötte, a mely egyfelől aczéllá edzi a görcsfogott izmokat, másfelől eszményi régiókba emeli a kétségbeesett lelket.
A törököknek első dolguk volt, hogy eloltsák a tüzet a külső várban. Miután ez sikerült, szept. 7-én a hamvadó üszkök közül már kora hajnalban elkezdték zápor módjára szórni gyújtó nyilaikat a belső vár tetőire. Csakhamar lángban állott a kis őrsereg emez utolsó menedékhelye is.
Három út volt előttük: a gyáva tehetetlenségé, a gyalázaté és a halhatatlanságé. Vagy benn égnek, vagy megadják magukat, vagy kiütnek s harczolva jutnak el a nemzet pantheonjába. Nem lehetett nehéz a választás: nem volt köztük egy sem, a ki szívvel-lélekkel ne szánta volna magát az utolsóra. Zrínyi összehordatta drágaságait az udvarra s átadta a tűznek. Azután ünnepi ruhát öltött s kilépett vitézei közé, a kik az udvaron várták. Itt esküdtek egymásnak öt héttel ezelőtt örök hűséget és összetartást. A mit akkor fogadtak, megtartották emberül: tanúskodtak róla az élők, elhullottak egyaránt. Zrínyi a megindulás, vitézi büszkeség és felmagasztosultság utolsó szózatát intézi baj117
nők társaihoz s ezután megdördül az utolsó ágyú Szigetvár kapujában. Búcsúszó a földi kedvesekhez, beköszöntő a halhatatlanságra, halál és pusztulás az ádáz ellenségnek...
Ott küzdöttek a «holtak hídján»; a küzdelem rövid volt. Zrínyi első az ő derék csapatja élén és első az áldozatok között. Egy golyó melle jobb
Zrínyi Miklós kirohanása.
oldalán találja; összeroskad, de öldöklő szablyája még nem hull ki kezéből. Egy második golyó éri homlokát s a hős nem az életé többé. Bajtársai ott viaskodnak még körülötte, elhullanak egytől- egyig s holttestükkel födik urok és vezérük féltett, drága tetemét. így szálltak át a hősök a
118
nemzeti legenda fényes csarnokába, így lett Szigetvár, a füstölgő romhalom erős várává a magyar hadi dicsőségnek.
III.
Zrínyi holttestét a törökök magasra emelve vitték táborukba s krónikáink szerint azon az ágyún tették ki közszemlére, melyet Eszéknél vettek el Katzianertől, a kinek meggyilkoltatásáért a török mindig neheztelt Zrínyire. Teste törzsökét másnap átadták a földnek, fejét pedig a nagyvezér szept. 9-én vörös selyemkendőbe varrva elküldte öcscsé- nek, a budai pasának; ez viszont egy magyar paraszttal Győrbe, az ottani keresztény sereg fővezéréhez, Salm grófhoz juttatta.
Szeptember 14-én, tehát egy héttel a hős halála után a győri táborban nagy pompával tartották meg a temetést. Zrínyi fejét díszes halotti kocsiba zárták, mely fekete bársonynyal volt bevonva s nagy fehér kereszttel ékesítve. A kocsit ezernél több huszár kisérte széles csatarendben; a huszárok után nehéz ágyukat vontattak s ezekre a többi katonaság ezrei következtek. A hivalkodó pompa nagy volt. Hajh, hogy azt a csonka tetemet, melynek e pompa szólott, örökre elnémította a halál...!
Zrínyi fejét e tábori díszmenetel után a győri templomba kisérték, a hol ideiglenesen elhelyeztetett. A törökök eltávozása után az elhunyt hős veje, Batthyány Boldizsár Csáktornyába szállíttatta
s a családi vár szomszédságában, Szent-Ilonán tették a család új sírboltjába első neje, Frangepán Katalin mellé.
A győri keresztény tábort méltán sújtotta az egész nemzet bosszús vádja hivalkodó tétlenségéért. Nemcsak hogy meg nem kisérlették Sziget-
Zrínyi-kápolna Szigetvárt.
vár fölmentését, hanem annak eleste után sem mozdultak a visszavonuló török had nyugtalaní- tására. Szulejmán haláláról nem bírhattak tudomással az igaz, a mint hogy magában a török táborban is titkul őriztetett az; de azt nagyon is jól tudták, hogy a vár hosszú vívásában az ostromlók java része odaveszett s az élők erkölcsi-
120
leg teljesen meg voltak verve. Ha egyéb nem, legalább a könnyű győzelem reménye lobbant- hatta volna fel harczi kedvüket! De nem; a mily nagy volt megátalkodott restségük, oly nagy volt gondatlanságuk. Azt sem tudták, hogy a török sereg Szigetvár bevétele után hol van, merre jár s hova szándékozik! így a nagyvezér háborítatlanul újból megerősíthette Szigetvárat s miután a teljesen kiélt vidéken a hadsereg szükséget kezdett szenvedni, szeptember 16-án szép csendesen átkelt a Dráván s elhagyta az országot.
A győri tábor pedig együtt maradt október közepéig s miután az általa támasztott tűzvész következtében Győr városa csaknem egészen hamuvá lett —- Veranchichcsal szólva — «nagy szégyennel, pirult orezával, miután egy törököt sem láttának, mert nem merének a törökre menni, visszatérőnek feleségükhöz».
Zrínyi Miklós alakja.
Nem érzem magam hivatottnak arra, hogy Szigetvár ostromának és védelmének hadtani elemzésébe bocsájtkozzam. De ha szándékomban lenne is, alig tehetném, mivel erről az eseményről az egykorú följegyzésekben kevés az oly adat, a melyre biztosan építhetnők következtetéseinket. Különösen Szigetvár védelmét illetőleg minden későbbi leírásoknak és értekezéseknek alapjául ama három köz vitéz elbeszélése szolgál, a kiket a nagyvezér Szigetvár őrségéből életben tartva, hírmondókul küldött a keresztény táborba. E katonák — részint műveltségűk alacsony fokánál fogva, részint mivel mint küzdők maguk is a harczba vegyültek — az ostrom és védelem folyamáról teljes képet nem adhattak. Észleleteik csupán a legszűkebb körre terjedhettek ki. Figyelmüket inkább a külsőségek kötötték le, mint a lényeg s az általuk elbeszeltek jó részét is csak hallomásból tudván, kész hittel adták tovább a nagyításokat s az ellenmondásokon meg nem ütköztek.
A későbbi idők történetírói meg hivatásukról megfeledkezvén, szerepet cseréltek a költővel.
122
A helyett, hogy a forrást — a míg közel voltak hozzá — a zavaros elemektől megtisztították volna, épp az ellenkezőt cselekedtek. Kiválogatták eme, az egész nemzet lelkületére olyan mély hatású esemény legmegragadóbh jeleneteit s ezeket költői képzelniük fellobogó hevével és ékesszólásuk fényével övezték. így szolgáltatták át az anyagot készen- rendezetten a későbbi kor époszköltője, de nem történetírója számára. Az ő áradozó elbeszéléseik szerint Zrínyi a hazafiúi önzetlenség megtestesülése, a hősök példányképe, a keresztény hit mártírja; Szigetvár védelme pedig minden idők egyik legfényesebb hadi tette.
E nézet lassanként áthatott a nemzet minden rétegébe; a néphit megerősítette, a közvélemény magáénak vallotta. A nép hálás igazságszolgáltatása megelőzte a történetíró szigorú, de részre nem hajló itéletmondását. Úgy hogy ha valaki napjainkban e tisztet óhajtja gyakorolni, kettős nehézséggel áll szemközt: meg kell tisztítania történeti följegyzéseinket a közéjük csúszott tévedésektől és harczra kell szállania a néphittel és közvéleménynyel. Az előbbi feladat megoldása könnyebb, mivel itt semleges alapon áll a kutató és biró; az utóbbi kocz- káztatott vállalat, melyért könnyen idézheti fejére a hálátlanság és kegyelettelenség vádjait. A Scylla és Charybdis hagyományos örvényei fenyegetik. Hajónknak beszélő, tanácsosztó árbocza az igazság; reméljük, hogy ennek intését követve sikerülni fog a szirteket szerencsésen kikerülnünk.
Szigetvár védelme kétségkívül fontos, sőt az
123
1566-ik évi hadjárat sorsára nézve döntő esemény volt. Az által, hogy csaknem öt héten át falai körül lekötve tartotta, sőt megtizedelte és erkölcsileg is megrontotta a szultán félemletes seregét, helyhez kötötte a háborút s beállván az őszi esőzések, meggátolta annak tovább-folytatását, kiterjesztését. Az a fenhójázó hadsereg, a mely májusban az agg szultán vezérlete alatt oly czéllal indult meg Konstantinápolyból, hogy Magyarország meghódításának művére a koronát feltegye s talán Bécs falain is átgázoljon, szeptember derekán zajtalanul, sietve, szinte lopva vonul vissza Szigetvár alól az «arany szarv» városa felé — hogy leghatalmasabb szultánját oda helyezze ősei mellé ! Szigetvár falai alatt a diadal koszorúját már csak a halál fagyos keze illeszthette Szolimán homlokára. S e tényezőt nem szabad kifelejtenünk a számításból, ha a szigetvári hősi tett hatását annak érdeme szerint akarjuk megítélni. Szigetvár védelme magában véve nem volt sem nagyobb, sem fényesebb hadi tett, mint megannyi más kisebb erősségünké az utóbbi tiz- tizenöt év alatt, melyeknek őrségei hasonló kitartással, halálmegvetéssel és önfeláldozással küzdöttek az utolsó emberig.
De sok körülmény volt mégis, a mely Szigetvár védelmét amazokétól megkülönböztette, és föléjük emelte. S e körülmények között az első és legfőbb a szultán személyes részvétele az ostrom intézésében s haldia az ostrom alatt. Az első dolog nagyon is kirívóvá tette az ellentétet a küzdő felek között s fokozta az áldozatul esettek dicsőségét; az utóbbi
124
nagy — mondhatnók — világtörténeti fontosságot kölcsönzött eme kis végvár védelmének. Szulej- mánnal megszakadt a hódító szultánok hosszú sora s mivel halála összeesik Szigetvár ostromával; ez az ostrom élesen jelöli meg mintegy a fordulópontot a török hódítások történetében. A nép — a régibb történetíróinktól terjesztett vélemény alapján — nem a szultán halálának tulajdonította e roppant fontosságú következéseket; hanem egyenesen Zrínyinek és társainak rótta fel érdemül s hogy ezek dicsőségéből ne hiányozzék sérülni, a hagyomány magát a szultánt is Zrínyi kezével ölette meg!
így vegyült össze való és költött dolog s háttérbe szorult a történeti igazság. S így könnyen megmagyarázhatjuk, ha Zrínyiről, az emberről vagy hallgatnak történetíróink, vagy ha megemlékeznek is élete folyásáról, azt a szigetvári hőstett kápráztató hatása alatt Ítélik meg. Szépítik, eszményítik azt, sőt egyenesen ellentétbe állítják halálával, a mely utóbbival százszorosán jóvá tette élete minden vétkes, erőszakos és szenvedélyes tettét. A következő századok zsibbasztó nyomora és törhetlen kitartással folytatott küzdelmei a török ellen elégséges okot szolgáltattak rá, hogy a nemzet is e nézethez csatlakozzék. A nép maga Zrínyit különben is csak harczi hírneve után ismerte; azt mérlegelni nem tudta, csilláma pedig elvakította, míg hőse magánéletéről csak kevés, vagy éppen semmi tudomással sem bírt. De meg régi, megszokott tünemény (a mely a népeknek nemcsak őskorában
fordul elő, hanem napjainkban is szemlátomást tapasztalható), hogy a nép a maga gondolatait, melyek foglalkoztatják, eszményeit, melyeket hosszú idők viszontagságai érlelnek lelkében, vágyait és reményeit, melyekre századok csapásai és szenvedései késztetik, rendesen egy-egy személyhez köti, ahoz, a ki valami rendkívüli tett által legjobban megragadja lelkületét. Erre azután, a valósággal többé mit sem törődve, a férfias és hősi jellem minden kincsét ráruházza, önkényesen átidomítja rokonszenve és kegyelete sugallata szerint s ragaszkodik hozzá mint övéhez. Ez a mytlioszok és legendák eredete, magyarázata. így nyilatkozik a nép politikai ösztöne, így teremt költői ősereje s így lesz akaratlanul is meghamasitója a történelemnek, így lett Zrínyi is a nép hitében a török ellen folytatott százados nemzeti küzdelem megtestesítőjévé és a magyar hős eszményévé! De a néphit Zrínyije nem a történet Zrínyije.
Már az előszóban említettem, hogy Salamon Ferencz volt az első, a ki történetünk eme nevezetes alakjának életét beható vizsgálatra méltatta s a hagyományos, naiv felfogással szemben a komoly történeti Ítéletet juttatta érvényre.
Munkája még mindig az egyedüli könyv irodalmunkban, mely Zrínyivel tüzetesen foglalkozik. Sajnos, hogy annak idején legalább időszaki folyóirataink nem szenteltek egy-egy tanulmányt, értekezést az ő könyvének és könyve tárgyának: a szigetvári hősnek. Egyszerűen tudomásul vették a történetbuvár kutatásainak eredményét, megköszön126
ték neki fáradozásait — a nemzet nevében s elhallgattak. Pedig, ha az Első Zrínyiek kitűnő írója ki is merítette a szigetvári hős életére vonatkozó adatokat, nem tette fölöslegessé azt, hogy épp emez adatok alapján a hős jelleme képének megalkotásához s minél igazabbá tételéhez mások is hozzá ne szólhassanak.
Igénytelen kis munkám megirásában Salamon könyvének nyomán haladtam s kerestem fel a kútforrásokat. Alig egy-két kivétellel ugyanazon adatokat használtam mint ő, nézeteimet, Ítéletemet ugyanazon tényekre alapítottam mint ő s íme ! Zrínyi jellemét mégsem találhattam mindenben egyezőnek az ő Zrínyijének jellemével. E tény talán előre is ellenem s tehetségem gyarlósága mellett bizonyít, mivel hogy a tekintélylyel tekintélyt nem állíthatok szembe. De a komolyság, a melylyel Zrínyi életét tanulmányoztam, egyszersmind bátorságot is nyújt arra, hogy a szerénytelenség vádja nélkül elmondhassam, miben térnek el nézeteim az ő nézeteitől.
Az első Zrínyiek szerzője erős az elemezésben, gyengébb az alakításban. Az egyéneket organikus összefüggésbe igyekezik hozni a kor nagy eseményeivel és szellemével, s jellemeiket ezekből fejti ki, ezek szerint magyarázza meg. Ehhez az eljáráshoz semmi kifogás sem férhet módjával-mértékével. De Salamon F. a kor eszméinek és társadalmi állapotainak túlságos befolyást tulajdonít az egyesre, s ez utóbbit egyenest úgy szereti feltüntetni, mint amaz általános eszmék vagy társadalmi állapotok
127
képviselőjét. Az ily előleges föltevések egy-egy nagyobb mű megírásánál ritkán tesznek jó szolgálatot. Ha valamely eszmét egy egész korszakon keresztül igyekezünk vinni s minden eseményt ennek az eszmének megerősítésére kényszerítünk s ezt az eszmét mindenütt mindenben feltalálliatónak véljük: az alkalom és szükség igen gyakran önkény- kedésre fog ragadni, s még gyakrabban sodor fél- szegségekbe. így boszulhatja meg magát a legdicséretesebb szándék is, lia a mértéket átlépi s a történetíró — a ki épen azért alkalmazta e módszert, hogy minél közelebb férkőzhessek az igazsághoz — önkénytelenül is részrehajlóvá lesz s a tényeket saját kedvencz eszméjének fényével világítja meg. Zrínyi életének kitűnő megírója sem kerülhette ki egészen ezt a kelepczét. Magasabb szempontból fogván fel s tanulmányozván a tárgyat, igyekezett abba eszmei tartalmat önteni s míg ítéletének függetlenségére tartott talán legtöbbet: észre sem vette, hogy ennek, a tárgyba bevitt eszmének lett rabjává.
Salamon Ferencz erőnek erejével úgy akarja feltüntetni Zrínyit, mint egy társadalmi osztály erényeinek és hibáinak képviselőjét, mint a XVI. századbeli hanyatló magyar oligarchia egyik typi- kus alakját. Ez a tanulmány magva; ez az előle- gesen fölvett kedvencz eszme, melyet művén keresztül visz s a mely nem engedi meg, hogy Zrínyi alakját az igazság tiszta verőfényében láthassuk, hanem meg kell elégednünk az ő mesterségesen előállított, hamis világításával. Ez a kedvencz esz128
mék nemezise, melyet olykor a legkitűnőbb, legönállóbb szellemek sem bírnak kikerülni. Mert mi is lett annak következése, hogy Salamon Ferencz Zrínyit egy egész osztály «kiválasztott» képviselőjéül teszi? Mindenek előtt az, hogy Zrínyi egyéniségét kivonta a szigorú Ítélet alól; holott czélja épen az volt, hogy annak vesse alája. Hőse hibáit, sőt bűnös tetteit is mentegeti és enyhíti azzal, hogy hisz ezek ama sülyedt kor oligarchiájának közös fogyatkozásai voltak; míg jellemének előnyös vonásait szembe állítva magának az osztálynak sötét képével, azokat úgy tünteti föl, mint hősének különös érdemeit. Szóval: két felé oszt igazságot.
Hogy Zrínyi csakugyan a XVI. századbeli magyar oligarchiának egyik kiváló tagja volt, olyan, a ki magában egyesítette osztályának legtöbb gyarlóságait és kevés erényét, azt nem tagadom magam sem. Csakhogy különbséget kell tennünk a XYI. századbeli oligarchia történetében két fejlődési fokozat között. Ez időben az oligarchizmus Európa- szerte hanyatlóban, bomlófélben volt; végzetes forrongások idejét élte, melyben a múlt idők erőszakos kiváltságait egymásután el-elvesztegette s nem találta még meg azt az új alakot, a melyben létét, fennmaradását biztosítsa. A középkor rabló oligarcháinak kora letiinőben volt; s az új idők arisztokracziájáé még nem érkezett el. Átmeneti idők voltak azok s épen ezért oly zavarosak. E forrongásban lepattopfak az oligarchiáról minden fékek s míg az osztó,,mák csak igen kevés tagja birt elég önuralommal és méltóságérzettel arra, hogy a
129
visszaélésektől tartózkodjék : a többség tombolt hatalma korláttalanságának érzetében, lábbal taposott mindent, királyt, népet, törvényt, becsületet s nem látszott más érdeket ismerni, mint azt, a melyet az «én» önző szava parancsolt. Lelkiismerete szunyadozott.
Ilyen volt a vesztét érző oligarchia nálunk az utolsó Jagellók és a mohácsi vész után a két ellenkirály versengése idejében. Le János király halála után — lévén a nemzetnek egy királya, kinek osztatlanul hódoljon s egy ellensége, a kitől rettegjen, miután nem tekinthette többé szövetségesének: a török — a zavarok, legalább e tekintetben, lassanként tisztulni kezdenek. Az oligarchia elemei különválnak; egy részök teljes megnyugvással visszatér a törvény korlátái közé, a másik rósz duzzogva hajol meg a törvény előtt s a mennyire csak a királyi tekintély aléltsága s az ország politikai zavarai engedik, folytatja erőszakoskodásait.
Zrínyi apja még a Jagellók korabeli oligarchákhoz tartozott, a kik sem hazát, sem királyt, sem törvényt nem ismertek: élt saját öklére, saját magának, mit sem törődve a közügygyei. Zrínyinek, a szigetvári hősnek ifjúsága — a mint erőszakos hatalmaskodásai és megbotránkoztató tettei tanúsítják — még a Jagellók és a két ellenkirály idejére esik; de férfikorának zajos évei már az oligarchiái elemek különváló,sánák korszakában teltek le. Nem is kerül nagy í'radságba kimutatni, hogy melyik fél vallhatta őt ^agáénak.
Zrínyi tipusa volt amaz idők oligarchiájának, —
9
Zrínyi Miklós.
130
úgymond Salamon; megengedem, csakhogy amai idők romlott oligarchiájának, a mely osztályának csupán telhetetlen kapzsiságát, erőszakos nyereségét, kalandos harczi vakmerőségét őrizte nem minden nemes tulajdonok nélkül. Avagy mutassa valaki Zrínyi egész életéből csak egyetlen egy tettet, jellemében egyetlen egy olyan vonást, a mely a hazafit, az embert önzetlenségében tünteti fel és szeretekre, tiszteletre méltóvá teszi. Az egyetlen fénysugár, a mely Zrínyi jellemének zord ridegségét enyhíteni bírja, harczi vitézsége és hírneve, a mely Szigetvárnál érte el tetőpontját. De ha emez utolsó tettét is közelebbről vizsgáljuk — a mint tettük fentebb — önfeláldozása sokat veszt eszményiségéből s a mellőztetetl csalódás és megbántás által támasztott dacz eme teljes kitörésévé törpül. Hogy élete minden tettének rugója a számító, hideg önzés s hogy jellemének alapvonását is épp ez adja meg: kétségbe n«m vonható s az is igaz, hogy e j ellemvonása közösen egész romlott oligarchiával. Annál feltűnőbb, hogy Salamon ezt nem akarja elismerni s Zrínyi tetteinek sokszor oly indító okokat tulajdonít, melyek a vannak meg nem felelhetnek s oly tehetségeket és képességeket ruház hősére, a melyekkel egyáltalában nem ékeskedett. íme egy-két példa a mondottak igazolására.
Zrínyi megöleti, vagy megöleti Katzianert a horvátországi pártzavarok idején s mivel a pártfőnBk váratlan halála a politikai helyzetet egy csapásra megváltoztatta: Salamon könyve Zrínyi tettét
131
sha, elismeri orgyilkosságnak — olyanul tünteti fel a mely hősének fényes politikai tehetségéről, éleslátásáról és «tettekre termettségóről» tanúskodik. Tehát politikai ténynek tartja eme legszolgaibb, legundorítóbb tettet, a melyért a lelketlen végrehajtó oly mohón követelte a «díjat». A dolog itt meg van fordítva. Mivel Katzianer «lábalól tevésének» politikai következményei lettek, nem lehet ráfogni Zrínyire, hogy a tett elkövetésére is politikai okok birták! De ha még állana is az utóbbi feltevés, kérdés, hogy az olyan politika, a melyben az orgyilok is szerepet játszik, igazolt és elfogadható-e, szolgálhat-e egy véres bűntett mentségéül?

Sálámon részletesen elbeszéli Zrínyinek birtokszerzéseit s elismeri, hogy ezek nem ritkán az ország alaptörvényeibe ütköztek, vagy ha nem is, értenek legalább minden emberi jobb érzést; de nyomban mentegeti azzal, hogy mások is ugyanezt cselekedték. Nem mulasztja el kiemelni, hogy Zrínyinek egész valóján mennyire uralkodott az apjától öröklött kapzsiság; de hisz ez a szenvedély az egész főúri osztálynak közös szenvedélye volt. Nem ■ny szemet az előtt sem, hogy Zrínyi, jelleme alapjánál fogva, durva, nyers, indulatos, erőszakoskodó volt: csakhogy természetesen emez egyéni fogyatkozások is a korban és társadalomban gyökereztek. Szóval: Zrínyi hibáira minden alkalommal az egész osztály és társadalom romlottságának köpenyét borítja s megfelejtkezik arról, hogy a mit mentségnek tekint, tulajdonkép vád Zrínyi ellen. Iflég vád az, hogy osztálya romlott légkörén nem
9*
132
bírt felülemelkedni. Mert nem kell ám hinnünk, hogy eme hibákat — csak azért mivel egy egész osztály hibái voltak — annak a kornak közvéleménye helyeselte. A romlottság nem volt oly általános. Elnézte ugyan a garázdálkodásokat, mert tehetetlen volt velük szemben, de megbotránko- zott rajtuk csakúgy mint mi. Olvassuk csak amaz idők történeti följegyzéseit és irodalmi műveit s nem találhatunk az oligarchia vétségeinek ostorozására erősebb szavakat, mint maguk a kortársak. De maguk a fóktelenkedők is teljes tudatával túrtak tetteik gonoszságának; végre hajtották azokat, mert lelkiismeretük szavát elfojtotta a siker igézete, s mert megtorlástól nem kellett tartaniok. A jó és rosszhoz akkor sem voltak más erkölcsi fogalmak kötve, mint ma s ha az utóbbi az elsőt elnyomván felburjánzott: a történelem tiszte ugyan e tüneményt megmagyarázni, de magyarázatát nem szabad egyszersmind mentség gyanánt használnunk, A másik tévedés, a mely Salamon felfogásából ered, az, hogy Zrínyi hadvezéri tehetségét és érdemeit — mert egyéb érdemeiről egyáltalában nem is lehet szó — nagyítva adja elő. Beszól Zrínyi hadvezéri tehetségéről, noha hadi tettei között egy olyan sincs, a mely által ennek jelét adhatta volna. Hősünk a fegyvert serdülő kora óta forgatta ugyan s majdnem folytonosan hadi lábon állott a törökkel, de nagyobb ütközetben csak kétszer fordult meg életében: Pest és Babocsa alatt. E két eseményt ismerjük már s tudjuk, hogy azokban Zrínyi, mint huszárcsapatának parancsnoka elszánt bátorságot,
133
mindent koczkáztató, megfontolatlan vakmerőséget tanúsított ugyan; de hadvezéri tehetségét nem ra- gyogtatliatta, mert nem volt rá alkalma. Sőt legutolsó hadi tette, Szigetvár védelme sem volt olyan, hogy hadvezéri tehetségének kifejtésére tért engedett volna. Hős volt, de nem hadvezér; s e kettő közt nagy a különbség.
Salamon ezen felül Zrínyiben még élesen látó politikust, magyarán államférfiút is állít elénk, mint a ki ehéli tehetségének első jelét Katzianer megöle- tése által adta . . . Erre nézve megtettük már észrevételünket. Ha megengedjük is, hogy Zrínyi országos dolgokkal foglalkozó politikus volt, viszont nem vonható kétségbe az sem, hogy életének épen az a szakasza volt legszerencsétlenebb, a melyben az államférfiú szerepét akarta j átszani s hogy ez a pálya nem termett Zrínyi számára egyebet csalódásnál, mellőzésnél és keserűségnél. Ha a siker egész életében mindenütt nyomában járt is, ezen a téren elpártolt az tőle. Hisz épen országos szereplése volt az, a mi meghasonlásba hozta őt királyával is, önmagával is; úgy hogy életének utolsó éveit elégedetlenségben, duzzogásban tölti s elkeseredése oly fokot ér el, hogy egy ingerült pillanatában lemond minden közhivataláról s vissza akar vonulni a magán életbe. Legalább fenyegetőzik vele. Ily állapotban és hangulatban lepvén meg őt a háború, daczosan elhatározza, hogy Szigetvárba zárkózik. He e tettének önkénytességébői is sokat levon az, hogy elhatározása már csak a király parancsának nyomása alatt keletkezett.
134
Gondoljuk csak át Zrínyi egész életét, tekintsünk el hősi halálától, mely halhatatlanságot szerzett számára s arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy jelleme, tettei és képességeinél fogva aligha jut a nagy hazafiak pantheonába s történelmünknek ama (egy vagy más tekintetben tán nevezetes, de) eltemetett alakjai közé kell jutnia, a kikről a nemzet nagy tömege mit sem tud s a kikkel csak a múlt idők búvára találkozik rejtett utain. Nem tarthatjuk tehát őt Salamonnal egyetértőleg «a XVI. századbeli magyar oligarchia egyik legnemesebb példányképének», már csak azért sem, mivel ama század első felének oligarchiája nem volt olyan, hogy soraiban «nemes példánykópeket» találhatnánk s magának Zrínyinek jellemében sem található oly vonás, mely «a legnemesebb» epithetont megszerezhetné számára. Nem példányképe, hanem tipusa volt ő amaz idők romlott oligarcháinak, a kiktől ha valami mégis megkülönböztette őt, aligha volt az egyéb, mint erőtől duzzadozó nyersesége, a mely erőszakoskodásokra is ragadta ugyan, de másrészt megóvta azon félszegségektől és ingadozásoktól, melyek osztálytársait bélyegezték. Tevékeny volt egész a fáradhatatlanságig és következetes minden habozás és gyengeség nélkül. Ennek köszönhette, hogy élete teljes egészet tett. Míg amazok szétforgácsolták erejüket és a sors kénye-kedve hol a magasba dobta, hol elejtette őket: ő minden tettét egy czólra irányozta és zsarnoka volt magának a sorsnak is, melyet szolgálatába kényszerített. Azok hol gyarapodtak, hol pusztultak, a mint vagy
135
az események vagy saját hibáik hozták magukkal: Zrínyi életében folytonos az emelkedés, még pedig oly vaskövetkezetességgel, a mely a legjelentéktelenebb kivételt sem engedi meg. S mintha hűséges pályatársa, a jószerencse, még élete révén is meg akarta volna ajándékozni, oly halált juttatott részére, a mely egész életét feledésbe merítette s a Zrínyi nevet mint a hazafias önfeláldozásnak varázsigéjét szállította át nemzedékről nemzedékre!