A szigeti hadjárat. - Szilagy

A Magyar Nemzet története (1526-1608)

Szilágyi Sándor

Magyarország három részre oszlásának története (1526–1608)

Irta Acsády Ignácz

VII. FEJEZET.

A szigeti hadjárat.

Trónra lépte után Miksának két olyan kérdésben kellett döntenie, melyek a legközvetlenebbül érdekelték Magyarországot. Az egyik, a legsürgősebb, az volt, összehivja-e az országgyűlést? A másik meg az, minő politikát kövessen a törökkel szemben? Magyar tanácsosai országgyűlés tartását ajánlották. Miksa azonban, noha az 1563-iki törvény lehetőleg évenkint, de legkésőbb minden második évben országgyűlés tartására kötelezte a királyt, nem akart a rendekkel bajlódni, legalább addig nem, mig rájuk nem szorult, mig az adó meg volt szavazva. Az adó pedig 1566-ban járt le s a király valóban csak ez év február havában tartott országgyűlést, melyen azonban nem jelent meg, hanem öcscsével, Károly főherczeggel képviseltette magát. A nemesség tárgyalni sem akarta a királyi előterjesztéseket, mig sérelmei nem orvosoltatnak. Ezek közt első helyen álltak azon kegyetlenségek és fosztogatások, melyeknek nemesek és jobbágyok a katonaság részéről ki voltak téve. Végre megegyezés létesült, a rendek megalkották a törvénykönyvet, csakhogy a megerősitéskor Miksa király némely czikkelyeket önkényesen megváltoztatott.

A másik kérdés, mely eldöntést igényelt, a szultánnal szemben követendő politika volt. Ez azonban a legszorosabb kapcsolatban állt az erdélyi ügyekkel. János Zsigmond 1563 óta komoly kisérleteket tett, hogy a királylyal véglegesen megbéküljön. Saját és a lengyel király követei egyaránt nagy buzgalommal dolgoztak ez irányban s a fejedelem ismét Ferdinánd egyik leányát kérte feleségül. Emlékeztette régi igéreteire a királyt, ki azonban azt felelte: ha tett is valaha ily igéretet, az alól rég fölmentette János Zsigmond szerződésszegése.* Legföljebb valamelyik rokonát volt hajlandó hozzá adni, de csak oly feltétellel, ha kizárólag Erdély birtokára szoritkozik, lemond a királyi czimről, elismeri a magyar király fenhatóságát, nejével és születendő gyermekeivel a katholikus vallásban marad s e vallást alattvalóival is elfogadtatja. János Zsigmondra nem forgott fenn a kénytelenség, hogy ily terhes feltételeket, melyek rá zudították volna a török vészt, elfogadjon. Nem is felelt tehát rájok, mire 1564 tavaszán Miksa egyik titkárát küldte hozzá, tudja meg, miért nem felel a fejedelem s minő lábon áll uralma Erdélyben. Ferdinánd betegsége s a nyáron bekövetkezett halála miatt azonban a tárgyalások megszakadtak s csakhamar egy váratlan, előre nem látott esemény végüket is vetette. Mióta Balassa Menyhért a királyhoz pártolt, a birtokában levő Szatmár, Nagybánya és Hadad várak komolyan veszélyeztették Erdély biztosságát, mert e várakból mindig benyomulhatott Erdély szivébe. A fejedelemre életkérdés volt tehát, hogy Balassa veszélyes szomszédságától szabaduljon. Az alkalom erre 1564 őszén kinálkozott s a fejedelem annál inkább megragadta, mert égett a vágytól, hogy az áruló Balassán kitölthesse boszuját. Ez nagyobb csapat kiséretében szüretelni ment Tokajba. A szatmáriak, a kik gyülölték a gőgös, erőszakos embert, értesítették Báthory Istvánt, ki október 3-ikán elfoglalta a várost. Balassáné gyermekeivel s férje összerablott kincseivel fogságba került. A fejedelem maga is meginditotta a háborut s vitézül részt vett a küzdelemben, mely Hadad, Nagybánya s több más vár elfoglalásával végződött. Miksa király ezt nagyon zokon vette. Panaszt emelt a portán a béke megsértése miatt s utasította Schwendi Lázár kassai főkapitányt, hogy teljes erővel indítsa meg a háborut. Schwendi (a magyarok Semmi Lázárnak nevezték) 1565 elején támadólag lépett föl, megvívta Tokajt s visszavette a fejedelem mult évi hódításait. Ez ismét egyezkedni akart s követet küldött Bécsbe, másrészt meg a szultán hivta fel Miksát, rendelje vissza hadait az erdélyi földről.

Miksa azonban nem engedett s háborura készült, mert a viszonyok a portával 1564 óta máskülönben is kedvezőtlenül alakultak s már Ferdinánd sem küldte be az esedékes évi adót. Erre Mahmud budai pasa azzal fenyegetőzött, hogy megtámadja Egert és Gyulát. A király utasitotta tehát a magyar várak kapitányait, siessenek állomásukra; Gyulára pedig a zsoldhátralék fizetésére 20,000 frtot küldött.* Minthogy a török 42 hódolt falú átengedését is követelte, Bécsben már akkor azt hitték, hogy a béke felbomlik. De a nyáron Budán katonai zendülés tört ki s a pasa egy csausz utján arra kérte a királyt, ne támogassa a zendülőket. Nem is tette, de az adót sem fizette meg s augusztusban a szultán újra azt a kérdést intézte hozzá, békét akar-e vagy háborut? A választ meg kellett adnia, még pedig olyképen, hogy vagy beküldi a már két év óta hátralékos adót, vagy pedig felmondja a békét s e pénzt is hadi készületekre forditja. Miksa német és magyar tanácsosaival hányta-vetette meg az ügyet s igen eltérő nézeteket hallott. Zrinyi Miklós azt mondotta, hogy a mostani állapot a török örökös kalandozásai miatt úgy sem békeállapot, s a szultán erejét, bármi nagy, túlbecsülni nem szabad. A király maga nehezen határozta el magát, s várakozó állásban maradt, ámbár lelke, mint az egykoruak mondják, égett a harczvágytól. Az volt meggyőződése, hogy csak katonai sikerek adhatnak uralkodásának fényt és tekintélyt. Maga mondta, hogy csupán háboru által, a török legyőzésével s Magyarország elvesztett részeinek visszafoglalásával törhet nevének utat a halhatatlanságba. Mindig katonai ügyekről beszélgetett,* de végül mégis a béke mellett döntött. Csernovics Mihályt és Csaby Ákost a hátralékos adóval a portára küldte, hogy Wyss Albert, az állandó császári követ közreműködésével megujitsák az 1562-iki békeszerződést. Ali nagyvezér, egy elhizott, nagyhasú ember, a legmelegebben óhajtotta ugyan a béke fentartását s mindenben támogatta a király követeit. De János Zsigmond ügye nagy nehézségeket okozott. A követek azt sürgették, hogy a porta fenyitse meg a békeszegő fejedelmet, mire a portán nem akartak rá állani. 1565 február 4-ikén maga a szultán is igen kegyesen fogadta a két követet, de azt kivánta, hogy a tiszántúli országrész János Zsigmondé maradjon, s a mit a király ott elfoglalt, első sorban Nagybányát, adja vissza. Ez alapon a Ferdinánddal kötött békét Miksára is kiterjeszté.* Csaby Konstantinápolyban maradt, Csernovics egy csauszszal pedig Bécsbe sietett, hogy Miksának a békeszerződést megvigye. De alighogy utnak indult, a porta megkapta az értesitést, hogy Schwendi támadólag lépett fel s több várat elfoglalt. A szultán ezen nagyon felháborodott s minthogy csakhamar Ali nagyvezér is meghalt, a portán a hadi párt kerekedett felül. Szokoli Mehemed, az új nagyvezér azt mondotta a követeknek, hogy fejével játszik, ha a békéről csak emlitést is tesz a szultánnak. Azt követelte, hogy a királyi sereg haladéktalanul vonuljon vissza erdélyi területről s adja ki hóditásait, mit Bécsben megtagadtak s igy a háború már 1565 nyarán kikerülhetetlennek látszott. Miksa még augusztusban tisztában volt a helyzettel s sokat tanácskozott a teendőkre nézve. De saját testvéreitől is a legeltérőbb véleményeket hallotta. Károly főherczeg a háborut, Ferdinánd legalább addig, mig elegendő külföldi segély nincs, a békét ajánlotta. Schwendi meg azt mondotta, hogy, ha bizonyos a háború, nem szabad az időt tétlenül vesztegetni. Még a télen vagy tavaszszal meg kell a harczot kezdeni, hogy mikor a szultán az országba érkezik, itt reá nézve mennél kedvezőtlenebb katonai helyzetet találjon. Miksa nem birt határozni. Schwendit is fölhatalmazta a hadműveletekre, a portán is folytatta a tárgyalásokat. 1566. januárban Hosszutóthy Györgyöt küldte Konstantinápolyba azon utasitással, hogy ott János Zsigmond rovására alkudjék meg, a mi merő lehetlenség volt. Szulejmán János Zsigmondnak a leghatározottabban megigérte védelmét, s már a mult évben közölte vele, hogy a tavaszszal Magyarországba indul. A mint Hosszutóthy Konstantinápolyba érkezett, ott elszedték iratait s Wyssel együtt fogságra vetették. Midőn pedig János Zsigmond beküldte Schwendi egy levelét, melyben felhivja az erdélyieket, hogy szakadjanak el fejedelmüktől, mert a török el akarja foglalni országukat, a szultán kimondta a döntő szót s Pertaf pasát április 25-ikén Magyarországba előre küldte, hogy Gyula ostromával kezdje meg a műveleteket.* Még az nap maga is utnak indult. Beteg aggastyán volt. Régóta bántotta a köszvény, ájulási rohamok lepték meg s nem egyszer várták halálát. Mikor mégis elindult a szent háborura, mindenki meg volt győződve, hogy fővárosát nem látja többé viszont. Kocsin utazott, de állapotát a légváltozás kissé megjavította, s Zimonyba lóháton vonulhatott be. Ott fogadta „fiát”, János Zsigmondot, ki június 28-ikán érkezett fényes kiséretével a táborba s másnap tisztelgett a szultánnál. Diszruhája ragyogott a sok drágakőtől, nyakán egy értékes kereszt függött, melyet atyja Corvin Jánostól örökölt s melyet ő maga végrendeletében országának hagyományozott. A szultán kegyesen bánt vele s messzemenő igéretekkel biztatta. A török tábort kisérő franczia követ is erélyesen támogatta a fejedelem ügyét a szultánnál.

Miksa azonban még ekkor is érthetetlen csalódásban ringatta magát. A szultán az év elején megirta neki, hogy ha Szigetet, Gyulát és Egert át nem adja, személyesen száll ellene táborba.* Mindazáltal a király azt hitte, hogy a török fősereg Erdélyt akarja elfoglalni, mert követe, Wyss folyton azt jelentette haza, hogy a szultán gyülöli és trónjától meg akarja fosztani János Zsigmondot. A török hadsereg mozdulatairól érkező hirek hamar meggyőzték ugyan tévedéséről, de azért még mindig nem tudta kieszelni, mit tervez a szultán, pedig nem akart Bécsből, hová a birodalmi segélyhadakat rendelte, mindaddig mozdulni, mig a török terveiről tájékozást nem nyer. Nem tartotta kizártnak, hogy a szultán Bécs ellen fordul s úgy intézkedett, hogy Bécs minden esetre biztositva legyen. Győr alatt összpontositotta tehát hadait, honnan Bécset fedezte, egyszersmind azonban magyar földön is működésbe léphetett. Csakhogy sok idő veszett kárba, mig ez elhatározásait meghozta s augusztus 15-ike volt, mikor a király Ferdinánd főherczeggel Bécsből a győri táborba indult. Itt aránylag igen nagy sereg gyülekezett, mely számbelileg a legnehezebb katonai feladatok megoldására is képesnek látszott. Németek, olaszok, Fülöp spanyol király (a tavaly adott 100,000 aranyon kivül még 200,000 aranyat küldött) és a pápa vagy pénzbeli vagy katonai segélyt bocsátottak a király rendelkezésére. A válogatott, harczképes idegen zsoldosok száma legalább 40–50,000-re rugott. Ehhez járultak a végbeli őrségek, 20,000 ember a Muraközben Károly főherczeg, 6000 ember Dersffy alatt a Nyitra vizénél s 5000 német s legalább annyi magyar Schwendi alatt Kassán.* Vállalata iránt nagy volt a lelkesedés s mindenfelől jöttek önkéntesek, olaszok, francziák Guise Henrik herczeggel, németalföldiek Orániai Vilmos herczeg testvéreivel. Általánosan azt várták, hogy a magyarok példáját követve, kik 1556-ban ily módon mentették meg Szigetet, egy török várat – ezuttal Esztergomot – fog megtámadni s igy vonja el a szultán hadát a királyi várak ostromától. De a rendelkezésre álló sereg nagysága mellett nyilt mezőn is a siker kedvező kilátásai közt vivhatott volna meg az ellenséggel, mert a szultán megszámlálhatatlan tömeggel nyomult ugyan az országba, de táborában harczképes ember alig 100,000 volt, a többi szemét-nép, mely pusztitani tudott ugyan, de a csatatéren hasznavehetetlen volt. Csakhogy Miksa nem volt hadvezér s a rendelkezésére álló dús eszközöket használni sem tudta. Mig örökös tanácskozásokra vesztegette az időt, a török a harcztér minden pontján felülkerekedett,

Magát a háborut már a szultán megjötte előtt megkezdték az itteni pasák az ország minden részében. Itt-ott a felföldön, valamint a horvát végeken tettek is hóditásokat. De a hadjárat mégis balszerencsével kezdődött reájuk, mert az egyetlen nagyobb arányu műveletben, melyet inditottak, sulyosan megverettek. Májusban ugyanis a budai és fejérvári pasák nagy hadat gyüjtöttek s Palota megvivására indultak. Ez a vár 1559-ig a Podmaniczkyaké volt. Akkor a király vette át s az országos végvárak sorába emelte. Már a régi földesúr a hires vitéz Tury Györgyöt nevezte ki kapitánynyá. A király is meghagyta ez állásban, melyben Tury törökverő hire még inkább gyarapodott. A budai pasa azzal akart a szultánnak kedveskedni, hogy mire magyar földre ér, ezt a veszedelmes helyet hatalmába keriti. Tiz napon át 36 ágyuval szakadatlanul lövette a kis várat, melyet azonban Tury rendületlen kitartással védett, noha egy torony és egy kapu kivételével a falak csakhamar összeomlottak, s a vár inkább romhalmazhoz hasonlitott. Tury testvére lebocsátkozott a falakon s segitségért ment,* mely még idejében megérkezett. Salm Gyula és Helfenstein grófok siettek Palota alá; oly váratlanul érkeztek oda, hogy az ellenség ágyuit, sátrait, podgyászát nem volt képes elszállitani, hanem cserben hagyva mindenét, fejetlenül megfutott. Kétségkivül Tury ösztönzésére Salm folytatta a harczot s Veszprémet (június 24-ikén) és Pápát (július 9-ikén) megvette. E hirek Konstantinápolyban valóságos rémületet keltettek.* A mecsetekben mindennap közimát tartottak s áldozatokat hoztak, a szultán meg lefejeztette a budai pasát. A király hadaiban viszont a siker bizalmat és lelkesedést ébresztett s mikor Miksa király augusztus közepén a győri táborba érkezett, ott elszánt, harczias hangulattal találkozott s a csapatok lesve-lesték a perczet, midőn a király az ellenség elé vezeti őket. De Miksa nem mozdult s a török kénye-kedve szerint folytathatta a háborut, s akadálytalanul nyomulhatott ama pontok ellen, melyeket meg akart venni.

Szulejmán szultán még az év elején, mikor Sziget, Gyula és Eger átadását követelte a királytól, meglehetős világosan megjelölte tervezett hadjáratának czélját.

Hogy csakugyan első sorban e várakat akarja megvenni, azt jelezte azzal is, hogy Pertáf pasát, még mielőtt maga a magyar anyaországba ért, Gyula megvivására küldötte. Pertáf már július 2-ikán megkezdte a munkát. Gyula kapitánya Kerecsényi László volt,* vitéz, de kapzsi, kitartás nélküli ember. A védelem előkészitéséhez nagy buzgalommal látott ugyan; mindenfelől segélyt sürgetett, s valami 2000 magyar, rácz, horvát és német katonát gyűjtött a várba, elszánt, halni kész tisztek vezetése alatt. De buzgalma hamar ellankadt, mert hiányzott benne az a fenkölt szellem, mely a vitézt hőssé avatja. Eleinte jól ment minden, s július 17-ikén az őrség visszaverte a török rohamot. De lépésről lépésre vesztetette a tért, s a városból a külső, úgynevezett huszárvárba, onnan meg július 25-ikén a belső várba szorittatott vissza. Egész közelről lövethette immár az ellenség az utolsó menedékhelyet, melynek bástyái hamar düledezni kezdtek. Másrészt meg a nyári hőség a vár árkait, a védelem egyik főtényezőjét, egészen kiszáritotta. A vitéz őrség még egy rohamot (augusztus 3-ikán) visszavert ugyan, de Kerecsényi ekkor elvesztette bátorságát. Egy hónapnál tovább folytatta az ellenállást, s igy elég időt engedett a királynak, hogy fölmentéséről gondoskodjék. Ez irányban azonban semmi sem történt, pedig az addigi harczokban a védők száma nagyon leapadt, s a legvitézebb tisztek elestek vagy megsebesültek. Midőn a töröknek sikerült az utolsó, még eléggé ép sánczot aláaknázni, Kerecsényi alkudozni kezdett, ámbár tisztei, Jász Lukács és Ghiczy János ekkor is a védelem folytatását követelték. Egyelőre Kerecsényi valóban csak fegyverszünetet kötött. Csakhogy eközben a vár átadása iránt is megegyezett Pertáffal. Az őrség nagyon nehezen ugyan, de végre beleegyezett az átadásba. A török a védőknek szabad elvonulást biztositott, mire nézve nemcsak hitlevelet, hanem kezeseket is adott. Szeptember 2-ikán vonult el az őrség a sebesültekkel. A török azonban megszegte a szerződést, a távozók után iramodott, s nagy részüket lekaszabolta. Kerecsényi elfogatott s török fogságban halt meg.*

Gyula vivásának megkezdése idején a szultán Eszéknél, a Dráván, hatalmas hidat veretett, mely július első felében készült el.* A hid a hidépitészet mesterműve, Európa legnagyobb akkori hidja volt, s egy századnál tovább rajta vonult át a török hadak tömege Magyarországba, rajta hajtották ki a rabok megszámlálhatatlan ezreit Magyarországból. E hidon kelt át a szultán s ismét a mohácsi mezőn ütött tábort, hol végleg megállapitotta a hadjárat folytatására vonatkozó terveit. A török sereg épen nem volt imponáló, s a táborban időző franczia követ, kétségkivül kifogástalan szemtanu, nagyon elitélőleg nyilatkozott róla. A harczosok számát legfeljebb 100,000-re becsülte, ellenben roppant nagy volt a hasznavehetetlen, rabló, szemét nép s a podgyász-szekerek száma. A török hadban óriási volt a halandóság, s a franczia követ, mikor a Dunán lefelé utazott, a parton töméntelen holttestet látott szanaszét. A marha is csak úgy hullott, mint a légy, s a lovasok és szekerek ló és igásbarom nélkül maradtak. A táborban leirhatatlan volt a rondaság, mert csak a szultán sátra körüli területet tartották tisztán, a többivel nem törődtek. A franczia követ a hajmeresztő állapotok láttára figyelmeztette a nagyvezért, tegye meg a szükséges intézkedéseket. De ez azt felelte: nagy az isten, majd intézkedik ő.* Konstantinápolyban csakugyan komolyan féltek, hogy a szultán seregét megverik, s még szeptemberben is, mig a győzelmi hirek meg nem érkeztek, általános volt a nyugtalanság. Megint közimákat rendeltek el, a boltokat bezárták, az egész lakosság a templomokba tódult, és szokatlan, feltünő módon nyert kifejezést a tömegek azon óhaja, hogy békét kellene kötni. A táborból a franczia követ azon benyomást vitte a török fővárosba, hogy a szultán hadjárata kudarczczal végződhetik.

Miksa király teljes tétlensége azonban elháritotta róla a veszedelmet. Az a haderő, melylyel a szultán rendelkezett, a király támadásainak ellenállni nem lett volna képes. Arra azonban, nagy és jeles tüzérsége mellett, több mint elegendő volt, hogy, ha mezei hadak nem háborgatják, közvetlen feladatát megoldja. E feladat Sziget megvétele volt. Nevének megfelelően, ez az erősség szigetképpen emelkedett ki a nagykiterjedésű, mocsaras lapályból, s nedves időjáráskor úgyszólván megközelithetlen volt. Három külön részből állt: a tulajdonképi várból, az ó- és újvárosból; mindegyik külön, de eléggé meg volt erősitve. Maga a vár is külső és belső várra oszlott. A két várost mély árok övezte, mely az Almás vizéből táplálkozott. Ellenben a várat nem a folyó, hanem süppedékes, mocsaras talaj vette körül. A külső vár volt az erőditmények magva; ott lakott a kapitány, ott voltak a raktárak, melyek előtt nagy szabad tér szolgált az őrség rendes gyűlekező helyéül. A belső vár egy nagy gömbölyű toronyból állt, szűk és sötét helyiségekkel. Benne volt a lőporraktár. A külső és belső vár közt keskeny, de mély árok huzódott, melyen fahid vezetett át. Külső, előre tolt védműve Szigetnek nem volt, amint általában nem nevezhető elsőrangú erősségnek, s nem is falai, hanem védői tették világhirűvé.*

E vár felé özönlött a szultán hadserege. Védelmét Zrinyi Miklós, a Dunántúli országrész főkapitánya vette át. Ötvennyolcz éves ember, vitéz katona, ki gyermekkora óta úgyszólván örökösen harczban állt a hitetlenekkel. Nagy birtokszerző volt; ő szerezte meg családjának a roppant csáktornyai uradalmat, melylyel az addig inkább horvát család elmagyarosodott, s működése súlypontját is az anyaországba helyezte át. Sziget erőditésére Zrinyi évek óta gondot viselt,* mert tudta, mennyire áhitozik birtokára az ellenség. Az udvar nem igen jutalmazta ugyan fáradozásait, de Zrinyi egészen összeforrt a várral s ama pillanatban, midőn közvetlen veszély fenyegette, elszántan állt a védelem élére, noha állásánál fogva erre nem volt köteles. Királya is biztatta* s reményét fejezte ki, hogy azokat a kitünő tulajdonságokat, melyekkel az Isten megáldotta, a haza javára, Sziget védelmére forditja. Másrészt biztos kilátásba helyezte, hogy meg fogja segiteni. Zrinyi teljes komolysággal készült tehát a nagy feladatra, s még április 23-ikán végrendeletet tett,* melyben elmondja, hogy Sziget várába zárkózik, melyet a legdühösebb ellenség fenyeget. A szultán – folytatja – a szegény haza végleges meghóditására, s különösen Sziget vivására jön, mely messze földnek védbástyája. Minthogy annyi sok ezer ember üdve függ e vár megmaradásától, saját élete árán is kész azt oltalmazni. Szavait nem a dicsekvés sugallta. Elhatározása az első percztől kezdve komoly, megingathatatlan volt. Készült szembeszállani a szultánnal, kiről tudta, hogy „minden bizonynyal reánk jő, ide Szigetre”.* Be sem várta, mig oda ér, hanem eléje küldte hadait s fel akarta tartóztatni az ellenséget, hogy mennél több ideje legyen Miksa királynak készülődéseit befejezni, s azután Sziget fölmentésére sietni. Csapatai szerteszét kalandoztak Eszék és Pécs felé, s Siklósnál Mohammed Kilergi pasát, a szultán kedvenczét meglepték s csapatával felkonczolták.* Eközben Zrinyi a vár kellő ellátásáról gondoskodott. Kijavittatta a védműveket, szerzett puskaport, eleséget s mindennemű más készletet, melyekben a védők nem is szenvedtek hiányt. Számuk valami 2500 volt, csupa válogatott, edzett katona, kik rég ismerték Zrinyit s éltek-haltak érte. Augusztus 6-ikán tünt fel a szultán hatalmas sátora a vár előtt, melyet a roppant tömegből és 300 ágyúból álló tábor félkörben fogott körül. Még aznap megtörtént az első roham, mert a portugál származású Ali pasa, a tüzérség főparancsnoka, ki az ostrommunkálatokat vezette, rajtaütéssel próbált szerencsét. A védők azonban véres fejjel űzték vissza, mire rendes ostromra szánta el magát. Jól ismerte a vár gyönge pontjait, s erőlködése első sorban a leggyöngébb pont, az Újváros ellen irányult. Zrinyi azonban elkövetett mindent, hogy terveit meghiusitsa. Csapatai ismételve kirohantak, és sok törököt megöltek. Csakhogy ezekből mindig maradt elég, s Ali folyton friss népet küldhetett a vár ellen. Ellenben a védők nem pótolhatták a veszteséget, s számuk a három első nap küzdelmeiben egyharmadra csökkent. Mikor augusztus 9-ikén Zrinyi az Újváros védelmét abbahagyta s házait felgyújtatta, már csak 800–900 emberrel vonulhatott vissza az Óvárosba, melyet a török immár egész közelből lövethetett. Szecsődi Máté, a gyalogosok egyik vitéz vajdája egy izben betört ugyan az Újvárosba s ott nagy pusztitást vitt véghez a janicsárokban, az ágyúkat pedig beszegezte. De a töröknek volt ágyúja és embere elég, s Zrinyi csakhamar az Óváros védelmét is abban akarta hagyni, mert ugyanekkor a török roppant erőlködéseket tett, hogy magát a várat megközelitse. Ali pasa a mocsarakon át négy töltést épittetett, s ezúttal egész új támadó műveket alkalmazott, melyeket az előző évben Malta szigetén próbált ki. Három egymás mellé s tizennégy egymás mögé állitott, erősen összevasalt, fatörzszsel megrakott szekérből hidszerű épitményt szerkesztett, azt a kitöltött árkokon át, közvetlenül a várfal közelébe tolatta s onnan inditotta a rohamot.* A belső vár nagy tornyának teteje csakhamar leomlott, s a vár gátjai és falai is egyre inkább pusztultak. De a rohammal Ali ekkor sem boldogult, s a harmadikban maga is lelövetett, mi a védőknél nagy lelkesedést keltett. Ali helyett Szeifeddin basa vette át az ostrom vezetését, s napról-napra több kárt okozott. Hasztalan tört ki a várbeliek egy kis, vitéz csapata; több ágyút beszegezett ugyan, de csak kevesen juthattak sorából vissza a várba. Tiz napi erős ostrom után az Óvárost sem lehetett tovább tartani. A visszavonulást a várba, noha a legnagyobb óvatossággal történt, a törökök hamar észrevették, s a hátrálókra vetették magukat, kiknek egy része a kapunál elesett. Valami 600 emberrel jutott be Zrinyi magába a várba. A szultán fényes ajánlatokkal próbálta kitartásában megtántoritani, s nagy igéreteket tett neki, ha abbanhagyja az ellenállást. Midőn ezzel czélt nem ért, tudatta a várbeliekkel, hogy aki Zrinyi fejét a táborba hozza, ezer arany jutalmat kap. Mindez hiába való volt, mert a szorongatott őrség sorában nem akadt áruló. Szeifeddin nyomatékkal folytatta tehát a vivást s nem engedett nyugtot a védőknek. Augusztus 26-ikától szeptember 1-ig hét rohamot intézett, melyek azonban mind megtörtek Zrinyi és vitézei hősiességén. Szeptember 4-ikén ismét teljes erővel indult a török a vár ellen, de megint visszaverték. Mindazáltal a következő, tizenötödik roham meghozta a katasztrófát. A várban lőporrobbanás történt,* s az épületek kigyulladtak. A védők képtelenek voltak egyszerre a tüzet oltani s a török ellen védekezni. Aki még sebesületlen maradt, az Zrinyivel a belső várba menekült, mig a többiek, a nők és gyermekek, a török kezébe kerültek. Minthogy a külső várat csak keskeny árok választotta el a belsőtől, ezt a török immár közvetlen közelből, alig pár lépésnyiről rombolhatta, s csakhamar felgyujtotta. Szeptember 8-ikán a tűz oly arányokat öltött, hogy a védők helyzete tarthatatlanná vált. Elérkezett a végleszámolás pillanata. Zrinyi Miklós ünnepi diszt öltött, pénzét szétosztotta vitézei közt, a király zászlaját Juranics Miklós kezébe adta, kinyittatta a kaput, s megfogyott hős csapatával a kis fahidon át a törökre rohant. Vitézi védelem után, utolsó lehelletéig küzdve, fejezte be nemes életét.* Mikor a török a belső várba is benyomult, a toronyban levő puskapor felrobbant, s 3000 török halálát okozta.*