Nemeth Bela - Assault on the Fortress (Castle)

Assault on the Fortress (Castle)

A vár ostroma.

Source: "Szigetvár története" by Béla Németh, 1903

Addig, mig az Ó- és Ujváros ostroma tartott, az előkészületek a vár ostromához jóformán befejezést nyertek. Az ágyúk a vár sövényfalaiban s bástyáiban nagy pusztítást vittek véghez, a tó vizét lecsapolták s a várhoz vezető töltéseket nagyobb részben befejezték, azaz kevés munka volt már hátra, hogy a vár ostromát is megkezdhessék.

A töltések elkészítése után két napig szünetelt a török, hihetőleg ez idő alatt tisztították meg az Óvárost a halottaktól s építették meg az alkalmas helyet arra, hogy a várat az Óvárosból is lehessen ágyúzni, miután ez legközelebb volt a várhoz, kényelmes hely is kinálkozott ehez, mert tudjuk, hogy a tó partján a hídfőtől nyugatra állott a monostor temploma, melyet a víztől egy kisebb tér választott el csupán ; e templom alkalmas s egyúttal védett helyet nyujtott az ágyúnak s a katonaságnak. Az ágyúzást tehát három helyen kezdették meg a dél felé álló bástya ellen ; az ágyúlövések oly hevesek voltak, hogy a délnyugati úgynevezett Nádasdy-bástya összeomlott. A törökök részéről ez ágyúzás nem volt minden szerencsétlenség nélkül, mert midőn Ali Portug, ki az egész műveletet vezette, a töltéseken ide-oda járva-sürögve intézkedett s rendezte az ütegeket, a várból a Margit nevű kigyóágyúból kilőtt vasgolyó ugy találta el, hogy annak — mint Istvánfy beszéli — nemcsak hegyes szakáilát, de fejét is leborotválta s Ali Portug összerogyván, azonnal meghalt, kiben a török had tevékeny vezérét, Szulejmán pedig hűséges, bizalmas emberét vesztette el. Ali Portug teendőit Szeifeddin vette át, ki egyúttal utóda is lett.

Midőn a délkeleti bástya összeomlott, a török had megkísérelte az első rohamot a vár ellen. Ez augusztus 26-án, egy hétfői napon történt. A törökök trombitaszóval, kürtök harsogása és iszonyu orditás között rohantak a töltéseken a vár felé ; úgy látszik, a vár ostromát bizonyos ünnepélyességgel akarták megkezdeni; hevüket fokozta az elkeseredés Ali Portug halála miatt, kit katonái szerettek. Hibáztatni kell ama véleményt, mintha e szokatlan hév abból keletkezett volna, hogy Zrinyi ekkor több száz fogoly törököt a vár falaira akasztatott. Ez, mint tudjuk, az Óváros ostroma alkalmával történt, egy héttel előzőleg, mit augusztus 26-án már a győri táborban mindenki tudott.

A minő heves volt a támadás, ép oly erős, sőt erősebb volt a védelem ; az ostromlottak hatalmasan visszaverték a rohanókat; a töltések némi tekintetben megkönnyíték a védők munkáját, mert az ellenség csak a töltésen jöhetvén a vár felé, s mert azok nem is voltak nagyon szélesek, csupán egy irányban kellett lőniök s az ágyúgolyók e töltéseket végig söpörték. A roham tűzében számtalan török veszett el s a védelem oly hősies volt, hogy az ostromlók elvesztették bátorságukat, vad futásnak eredtek és így nemcsak a töltéseken iparkodtak menekülni, hanem a lecsapolt tó sárral telt fenekén át is törtettek, életöket megmentendő; de vesztükre, mert az iszapban gyorsan nem haladhattak s a várbeliek puskatűze hosszabb ideig pusztíthatott közöttük, úgy," hogy az iszapban majd annyian vesztek el, mint a rohamban.

Az ostrom Zrinyi jelentése szerint csak két óra hosszáig tartott s ez idő alatt több, mint ezer török vesztette életét, kik többnyire janicsárok voltak ; azonban az egyes bégek katonái is részt vettek e rohamban, mert a történet több béget említ meg, kik ez alkalommal elvesztek. A Szulejmánnal jött hadból az elestek között legnevezetesebb Egyptom és Alexandria kormányzója volt, kit Istvánfy biboros Memfitikusnak hív, ki hihetőleg Memphis várostól vette nevét, kit egy nagy ágyúgolyó szakgatott szét.

A ostrom legnevezetesebb eredménye az volt, hogy egy aga nagy biborszinü zászlót is hozott az ostromhoz, oly reményben, hogy azt a vár fokára ki fogja tűzhetni ; de a megfutamodás közben zászlójával nem tudván gyorsan menekülni, a hátrálók után iramodott magyarok elfogták, zászlóját elvették, az agát pedig a vár falára fölakasztották, úgy, hogy holtteste a falon kivül lógott.

A vár felé intézett első roham tehát nem sikerült. A török intéző körök nagyhamar belátták a hiányt. Szükséges volt, hogy a töltéseket magasabbra emeljék, mert csak az adhatja a várat is hatalmukba. Éhez azonban nem volt szükséges az egész töltésnek felemelése ; ha csupán a töltésnek a vár felőli végét emelik magasabbra, ez is biztosítja a sikert. Nemcsak, hogy kevesebb munkából áll a töltésnek ily kiegészítése, de ezzel még némikép a töltés is védve lesz, vagy legalább hosszában nem lesz végig lőhető s ezenkívül még az a haszna is megvan, hogy a magaslat mögött az ostromlók is némi menhelyet találnak. Ily módon kellett tehát a töltéseket kijavítani s hogy tényleg így tettek a törökök, mutatja az, hogy Szelaniki előadása szerint a vár mellé (földből) tornyokat építettek s azokra a janicsárok százával menvén, lövöldözték a várbelieket. E tornyok nem voltak mások, mint a töltések végének maga sabbra emelt csúcsai, melyeket az akkori írók, vagy szóval előadók monsszóval jelelnek meg. Eme földkúpok nem képeztek megvetendő munkát, mert ha azok magasságát csak tiz méterre számítjuk is, pedig a tó mélységét s a falak 22 lábnyi magasságát tekintve ennyire kell legalább is tennünk, úgy egy-egy földkűp 1300 köbméter földet foglalt magában, a három kúp pedig közel 4000 köbmétert. Valószinű, hogy ez időben fejezték be a törökök a harmadik töltést, melyet a hárserdő felől vezettek (e regione silvae Hasserdiae), hogy a harczot mindinkább kiterjesztve a védelem munkáját minél jobban megnehezítsék. Már harmadnapra elkészültek e munkálatok, úgy, hogy aug. 29-én uj rohamot intézhetett a török a vár ellen.

E munkálat folyama alatt a vár védői sem voltak restek, mert a mellett, hogy a törökök munkálatait a lehető módon akadályozni igyekeztek, ők is helyreállították az összeomlott Nádasdy - bástyát, kitatarozták az ostromlók ágyúgolyói által okozott károkat, mely munka leginkább éjjel történt, hogy az ellenséges tüz kevesebb kárt tegyen a munkásokban.

Augusztus 29-ike emlékezetes s nevezetes nap volt Szulejmán életében; e napon vette meg 1521-ben Nándorfehérvárát, e napon volt 1526-ban a mohácsi csata, e napon került 1541-ben hatalma alá Buda ; mi sem természetesebb, hogy annyi diadal emlékét Szigetváron is meg kellett ülni s nagyon valószinű, hogy a babonás Szulejmán Szigetvárnál is bízott e nap sikerében.

A roham augusztus 29-én csakugyan megtörtént, maga Szulejmán is harczi paripára ülve részt vett abban, melylyel egyuttal bezárta hadi tevékenységének hosszú sorát. A törökök azonban az ostrommal nem haladtak egy lépést se előre. A magyar had vitézsége és állhatatossága ezuttal is futásra kényszerité őket s annyi török esett el, kik, mint látszik, nemcsak a töltések irányában, hanem a sövényfal hosszában is iparkodtak a várba jutni, hogy a várárok egészen megtelt török holttestekkel, s miután az írók e napot az ostrom leggyőzedelmesebb napjának tekintik, nem lehet kételkednünk, hogy ekkor is ezer töröknél több itta meg „a vértanuság serbetjét," mint Szelaniki mondja.

A magyaroknak legnagyobbb veszteségűk volt ez alkalommal, hogy Zrinyi kedves embere, Teremhegyi Bika András, a roham szinhelyén maradt, kit azután Zrinyi az ugyanakkor betegsége folytán elhunyt Orosztonyi Péterrel együtt temettetett el.

Következő nap, mely — mint Istvánfy mondja — szeptember kalendája volt, a törökök hajnaltól kezdve este nyolczig kürt és trombitaszóval jelt adtak a támadásra, azonban a védők hasztalan várták a támadást ; a török had nem mutatkozott. A várbeliek elég óvatosak voltak, hogy a támadásra vigyázzanak, és időközben a vár elpusztult részeit is lehetőleg helyre állítsák. Istvánfy eme titokszerü előadásának igazi értelme az, hogy a törökök valószinűen e napon vitték el hadi sátraikat Szigettől kissé távolabb, mert rövid idő alatt 12—15 ezer török esvén el s a magyarok közül is igen sokan, ezek, úgy az eldöglött lovak, tevék stb. oly nehéz szagot terjesztettek a hosszantartó szárazságban, hogy a törökök kénytelenek voltak a sátrakat messzebb helyre vinni. A csata szinhelyéről rendszerint éjjel lopkodták el halottaikat, a „főnépet pedig Pécscsé vitték eltemetni." A támadó jel a töröknél tehát csak ámítás volt, hogy Zrinyit egy esetleges kitörés gondolatától eltéritsék. Következő éjjel, mond Istvánfy, a janicsárok fönökük parancsára, úgy más katonaság is, kiknek sátorait a csauszok bejárták, nagy tömegben gyülekeztek a töltésekre s miután sokáig nem volt eső s így a tófenék is kiszáradt s az árkokból a viz kiszik kadt, nyomulhattak előre a sötétség védelme alatt minden irányban; a vár beliek a mozgást látva, azt hitték, hogy a bástyákra törekesznek.

Az őrség a harczokban kifáradva, miután a vár körül csak sürgést-forgást láttak, de határozott támadást nem, habár többen a törökök közül a délnyugati bástyához léptek is, szintén nem léptek fel támadólag. Néhány golyóváltás történt ugyan a bástyánál, de miután a török többé nem mutatkozott, ez is abban maradt.

A törökök kettős czélt értek el, mert elvihették halottjaikat és a mi a fő, néhány töröknek sikerült kivül a bástya aljához rejtőzni, kik azután ott a sövényfalon hamar keresztülvágták magukat s annak belsejébe hatoltak s kezdték abból a földet kihányni, hogy ily módon a boronákat elerőtlenitvén, a bástyát összerogyásra birják s esetleg ez uton nyomulhassanak a várba. — Már három napig dolgoztak ott a törökök, midőn a várbeliek, akik az akna munkát már előbb észrevették, belülről hozzájuk férhettek. A kiásott hely ugyanis leszakadt, mit Póki György és Medve Benedek vettek észre, kiknek e tájon lehetett őrhelyük, a mélyben levő törökök e két vitézt csáklyákkal lehuzták és megölték. Az eset nagy riadalmat keltett a várban. Zrinyi erre nehány hordócska kénkövet meggyujtva bele vetette a kiásott lyukba és üres hengereken át eresztette az égő anyagot ama helyre, hol a törökök dolgoztak, mely anyag sokakat megölt, sokakat megfojtott. A holtakat azonban ujra élők váltottak fel, kiket ismét mások követtek ; ezek szünet nélkül, éjjel-nappal ásták a bástyát s hordták ki az üregből a földet. Az elkészült tág nyilásu üregbe nagy mennyiségű könnyen gyuló, száraz anyagot hordtak és puskaport helyeztek alája, hogy azt meggyujthassák.

Itt érkezünk a vár ostromának lefolyásában ama helyre, mely forduló pontot képez annak történetében. A mit Zrinyi ez idő alatt tehetett, abból állt, hogy apróbb kitöréseket szervezett a várból. A krónikások itt-ott hézagosan több ily kitörésről emlé keznek meg s különösen felemlítik a szeptember 2-ki kitörést. Csányi is megemlékszik egy ily kitörésről, azt mondván, hogy a magyarok mind gyalog, mind lovon kiütöttek és annyira cselekedtek, csoda mennyi janicsárt meg öltek. Mely alkalommal bevittek magukkal a falakról három kitüzött török zászlót, amelyek kitüzését annak idején meg nem akadályozhatták.

Zrinyi és társai oly véleményben voltak, hogy a törökök azért ássák alá a bástyákat, hogy azok így összeomolván, rést nyerhessenek. Az aláásásnak azonban ez csak mellékes czélját képezte; a főczél volt: a bástyákat meggyujtani és ezzel a védelmet lehetetlenné tenni.

Salamon úgy írja le, hogy 3 bástyát ástak alá, de helytelenül mondja, hogy ezek a két déli és északkeleti bástyák voltak. Csányi Ákos levele tüze tesen megjelöli ez aláásások helyét. A janicsárok, úgy mond, bent vannak a palánkban és a töltésbe ássák magukat három helyen. Egyik a kapu mellett napkeletről ; más helyen a Senyei uram csináltatta bástyába (Nádasy-bástya) melyet az ágyúkkal igen megrontottak. Harmadik helyen nyári napnyugot felől levő falakban (ez utóbbi alatt az északnyugati bástya értendő). Tekintve, hogy Istvánfy szerint a kapubejárattól a belépőnek balra eső bástyát kezdették a törökök először aláásni, csakis a délnyugati bástyát lehet a Senyei által épített bástyának mondani. A magyarság, habár a körülötte levő hegyek és az azok mögött levő janicsárok lövései igen akadályozták is ez aláásások meggátolását, lehetőleg mégis mindent megtettek a védelemre. Nagy ágyúkkal lövöldözték a töltéseken közeledő ostromlókat. Vasakat tüzesitettek s azokat dobták reájuk ; tüzes horgokat, csáklyákat eresztettek le az áskáló munkásokra s azokkal „igen vesztették őket." „Az asszony népek vizet forraltak s ezzel öntözték, s a kiket a víz ér, azok — úgy mond a levél — „megsülnek”, mely miatt sok ugyanott elhal. Azonban a törökök is védték magukat, a hogy lehetett. Ott, hol dolgoztak, barmok száraz bőreit alkalmazták a falakhoz s ezzel úgy befedték magukat, hogy „sem lövéssel, sem kőhajigálással, sem hév vízzel nekiök nem árthattak, s immár annyira vannak a belsőkkel (a magyarokkal), hogy egymáshoz dárdával érnek és hogy a várőrzők onnan belül ki ne üthessenek rájok, az aláásás mind három helyén közel hozzájuk gyapjuból elegyesen egész hegyeket raktak”.

Ez természetesen téves felfogás volt, mert ez éghető anyagot az üreg kitöltése és felgyujtása czéljából rakták oda. Zrinyi úgy gondolkodott, ha ez aláaknázással az ostromlók rést akarnak nyerni, úgy ezt egy belső töltés által, melyet az aláaknázott bástya rész elé von, meg lehet akadályozni. Hozzá is látott a munkához, melyet nagyobbára éjjel végeztek. Uj védművel elrekesztette a bástyákat a vár belsejétől s azokat

boronákkal ellátva s a belső oldalon földdel feltömve, oly erősre építette, hogy puska és ágyúgolyó annak nem árthatott s némi tekintetben védő pánczélt képezett a töltések hegyeiről a törökök szakadatlanul folytatott tüzelése ellen. Hogy pedig ez uj töltést még erősebbé tegye, több sor boronát alkalmazott s a közöket nemcsak földdel töltette be, de egyuttal nagy mennyiségű puskaport is rejtett oda, oly czélból, hogy ha az ostromló ellenségnek mégis sikerülne odáig hatolni, akkor a puskaport fel fogja robbantatni és az ellenséget légbe röpíteni.

A törökök csupán az aláaknázott bástya felgyujtására gondolva, nem keskeny minákat csináltak, mint azelőtt rendesen, hanem tágas üreget, úgy, hogy a szemtanu elmondása szerint az összehordott gyujtó anyag oly nagy volt, mint egy (száraz) malom.

Midőn az aknát a gyujtó anyaggal megtömték, fölgyujtották a nagytömegü puskapor segélyével. Ez szeptember negyedikén, vagy talán ötödikén történt, mely napon sikerült is a töröknek a várat bevenni és Zrinyit a belső várba visszaszoritani. A tűz, mely ekként a bástyában keletkezett, óriás erővel kezdett dühöngeni s nemsokára belekapott ama nagy rozse halomba, melyet Zrinyi az ostromot megelőzőleg a várba hordatott, hogy azzal a bástyákon s falakon szenvedett rongálásokat ki lehessen javítani. Ép ekkor erős szél fujt, mely a tüzet még jobban élesztette. Salamon az első aláásást a délnyugati bástyára teszi, melyet Hegybástyának nevez. Ugyanígy Istvánfy a várbejárástól balra levő ugyan e bástyára teszi azt, melyet mi Nádasdy-bástyának nevezünk. Hogy tényleg ez volt a kigyújtott bástya, bizonyítja az Istvánfy által említett auster is. Tényleg délnyugati szél volt, bizonyítja Szelaniki is, ki azt mondja, hogy közvetlen a vár bevétele után hatalmas eső üdítette fel a levegőt és töltötte meg a várárkokat. Az esőt pedig az előző napokban fujó ily irányu szél hozhatta csak, a mint általán és Szigetvár vidékén különösen délnyugati szél hozza az esőt.

A várvédők mindent elkövettek, hogy a tüzet eloltsák, a várban a munkások, az asszonyok s a nagyobb gyermekek a belső vár árkaiból szakadatlanul hordták a vizet a tűz oltására, mi azonban úgy látszik csak akkor aludt el, midőn az éghető anyag már elhamvadt.

Eközben a janicsárok iszonyu ordttások között magasra emelt zászlókkal a legnagyobb bátorsággal nyomultak az égő Nádasdy-bástyához és arra rohamot intéztek, de a magyar had erős ellenállása miatt, hihetetlen vérontás után kénytelenek voltak visszavonulni. Azonban makacs lélekkel kevés időre reá még két ostromot kísérlettek meg és mindannyiszor a legvérengzőbb öldöklés között ujra visszaverték őket, midőn is sokan a lángok között lelték halálukat.

E bástyának elszánt védelmezésénél a rettenthetetlen Zrinyi vezette kisded hadát, melyet nemcsak szavaival bátoritott, hanem vitézül küzdve példát is adott; az ellenségből azokat, kik elsők bátorkodtak fellépni a bástya fokára, sajátkezüleg vágta le. Ezen irtózatos harczban Zrinyinek legjelesebb harczosai vesztek el, kik közül Istvánfy Novákovics János lovasvitézt említi. Az ellenségnek soraiból pedig ezen hármas rohamban, hová a legválogatottabb katonákat vitték, régi irók adatai szerint hét ezer ember veszett volna el, ami azonban némileg nagyításnak látszik.

Ez időpontig ragyogott Zrinyi hadiszerencséjének csillaga. Az ostromlók ellen mindeddig diadalmaskodott. A rohamokat győzelmesen verte vissza. Ettől kezdve elhomályosul szerencséjének csillaga, a török győzedelmeskedik és a várat is megveszi.

A leírások e tekintetben igen homályosak és egymásnak ellentmondók; mégis bizonyos az, hogy a vár megvételében a törököt ama két nagyobb lőpor-robbanás segítette, mely ez időben a várban történt.

Az egyik robbanás a Nádasdy-bástyát a vár belsejétől elzáró ama töltés alól történt, melyet Zrinyi maga töltetett meg puskaporral s melyről a győri táborba küldött katona is azt mondja, hogy e robbanás miatt a várvédők közül is sokan elvesztek és nem csekély okul szolgált a vár elveszésére. Bizonyos az; hogy e robbanás következtében a töltésen álló védők nagy része elveszvén, a töltés üresen maradt, melyen át a török had most már könnyebben nyomulhatott a várba, annál inkább, mert ugyanez időben a védők háta mögött egy másik robbanás is történt, mely a helyzetet teljesen megzavarta és a csak pillanatokig tartó idő alatt Zrinyi nem volt ama helyzetben, hogy a nagy lárma közepette ujabb parancsait kiadhassa. Tudjuk a leltári leírásokból, hogy a belső vár egyetlen kijárásánál, közvetlen mellette a jobb oldalon volt az úgynevezett pánczélház (Domus testudinea), mely Zrinyinek lakásul szolgált, a hol a puskapornak egy nagyobb részét tartották. E ház omlott össze a meggyuladt puskapor felrobbanása folytán és iszonyu pusztítást vitt véghez, főkép a magyarok közt, kik a Nádasdy-bástyát elzáró töltés felrobbanása folytán a belső várkapu előtti térségre hátráltak vissza, mely a felrobbant sáncztól alig 40 lépésnyire terült el. Miként történt e felrobbanás, azt tüzetesen megállapítani nem lehet. A győri táborba a véres tragédia befejezte után elküldött katona előadása szerint azt egy asszony vigyázatlanságból gyujtotta fel. Ellenben Szelaniki török történetíró, ki mint kórán-olvasó Szigetvár ostroma alkalmával a török táborban volt, azt írja, hogy e robbanást egy török katona idézte elő.

Ugyanis szeptember 5-én, csütörtöki napon délelőtt, midőn a régi törvény szerint a pihenés dobját megverték, a vívók mindegyike ebédelt, s a vallásos mosakodást végezte. Egy janicsár ezredes a vívó árokban a mosakodás után így szólt társaihoz : „Én az éjjel szépet álmodtam, vértanu leszek, de ez a vár is elfoglaltatik. Otthon levő leánykámat, Fátimét, a mi századosunknak, Mohamednek adjátok feleségül." Midőn ilykép végrendeletet tett, két bombával és egy régi rossz létrával utnak indult; a létrát a vár falához támasztotta egy lövőréshez és fölment rajta. Amint azonban a bombát a kanóczczal meggyujtva, a lyukba bedugta, agyonvágták, így elesvén, vértanu lőn. Azonban Allah bölcs végzéséből ez a hely épen azon bástya volt, hol a puskaporos hordók és zsákok állottak s midőn a bomba szétpattant, a földindulás zajához hasonló óriási robaj hallattszott, a bástya anyaga egészen a csillagos égig röpült s a belül s kivül levők közül, kik segítségért kiáltva életöket akarták megmenteni, számtalan ember veszett el. A kórán-olvasó Szelaniki valószinűleg nem volt a helyszinén, de különben is tudható, hogy a bástyákban nem szokták a lőpor készletet tartani. — Istvánfy pedig határozottan mondja, hogy a belső vár mellett levő ház robbant fel.

Ép ily határozatlan alapon áll a vár végleges elfoglalásának és Zrinyi visszavonulásának eseménye is. Mindazok, kik a vár elfoglalására nézve nekünk valamit elmondani tudnak, úgy látszik : azok közül valók, kik Zrinyivel együtt a Nádasdy-bástyánál harczoltak. Ámde a törökök a Nádasdy-bástyához vezető töltésen kivül még az észak- és délkeleti bástyához is húztak töltést. Kétségtelen, hogy e töltéseken is intéztek rohamot egyidejűleg a vár ellen, sőt miután a Nádasdy-bástya égett, valószinű, hogy a másik két töltésen a rohamok erősebbek voltak. Zrinyi pedig, ki a Nádasdy bástya védelménél állott, nemcsak nem lehetett jelen a másik két bástya elleni rohamoknál, de sajnos, még tapasztaltabb hadvezetőt sem állíthatott oda, mivel azok, mint láttuk, a korábbi harczok tüzében mind elestek. Lehetséges tehát, hogy a két másik bástyát védelmező, de vezető nélküli had nem volt képes a rohamnak ellenállani.

A Győrbe küldött katona elmondásából úgy tűnik ki, mintha Zrinyi a Nádasdy-bástyát elzáró töltés felrobbanása után vonult volna vissza a belső várba s csak azután, de nemsokára reá röpült légbe a belsővár melletti ház.

Ugyanezt a véleményt fogadja el Salamon is, midőn azt mondja, hogy Zrinyinek, attól való féltében, nehogy a tüz a belső vár melletti házig terjedjen, melynek felrobbanása a végveszélyt jelentené, katonái egy részét az oltásra kellett rendelnie. Ennek ellenében Istvánfy azt adja elő, hogy a belső vár melletti ház Zrinyinek visszavonulása előtt robbant fel. Zrinyi minden esetre nagyon jól tudta, hogy a belső vár nem való a védelemre, az csak a 200 évvel azelőtti lovagvárnak lehetett menedékhelye. Nem is volt e belső vár hosszabb védelemre felszerelve, inkább raktárul szolgált, mint az olasz leírásból látható s aligha volt benne kut. Nem foroghatott tehát Zrinyi eszében, hogy a várat feladva ideig-óráig való mentségre e belső várba vonul vissza.

Ezt csak a szükség kényszeritő hatalma tette, mert hiszen a várat a török tényleg elfoglalta, a belső várba visszanyomuló csapatnak a nyomában volt, sőt annak nagyobb részét le is vágta. — Csak ez utolsó roham, a vár elfoglalása alkalmával történhetett az, mit Szelaniki a pánczélház légbe röpítéséről mond s midőn a gyujtogató törököt megölték, a magyarok még a belső váron kivül voltak. A győri táborba küldött katona elbeszélése már csak azért sem való, mert szerinte a pánczélház tüzétől gyulladt volna meg a belső vár is, mi nem való, mert azt a törökök csak másnap gyujtották fel. — A pánczélház felrobbanása tehát akkor történt, midőn a Nádasdy-bástyát elzáró töltés felrobbanása miatt a védő magyar had a belső vár előtti térre visszavonulni kényszerült; a had háta mögött eme iszonyú robbanás még Zrinyinek is váratlanul jött, ki a védőtöltés felrobbanásának okát tudta, de a pánczélház felrobbanásának okát nem ismerhette.

Zrinyi e robbanás iszonyai között, úgy látszik, nem ismerte fel tisztán a helyzetet, vagy tán egy más oldalról jövő váratlan támadást vélt, melylyel a törökök itt a vár területén körül akarják fogni. Ezt kikerülendő, nem annyira az ellenségtől való félelem miatt, amint ezt Istvánfy is mondja, mint inkább a keletkezett tűz miatt, a belső várba vonult vissza.

Tudjuk az előző leírásból, hogy a belső vár nem állott, mint azt általánosan feltételezik, a várterület északnyugati sarkában, a melyet a török, mint láttuk, szintén aláaknázott, hanem a várnak közepén s csak igen kis területü erősséget képezett. Bizonyára az volt Zrinyinek szándéka, hogy ide összes katonáit behelyezze ; mi azonban nem sikerült : katonaságának egy része a váron kivül rekedt. Csak akként fejthető meg e körülmény, hogy a visszaűzött s a váron kivül levő török katonaság, az óriási robbanás hallatára ismét a vár felé közeledett talán csupa kíváncsiságból is. S miután a bástyát, melyre az eddigi három rohamot intézte, a robbanás által keltett általános rémület között teljesen védtelenül találta, sikerült neki azon körösztül minden ellenállás nélkül a várba behatolni.

A bástyától ama hely, hol a belső várnak kapuja volt, alig állt 40—50 lepésnyire. A törökök valószinűleg ép akkor értek a bástyán át a várba, midőn Zrinyi csapatának utolsó része a belső várba iparkodott és a betóduló ellenségnek háttal állt. A töröknek tehát könnyű volt ezeket lekaszabolni, kik a folytonos ágyúlövés és iszonyu zaj között a törökök közeledését észre sem vehették.

A törökök rohama oly erős volt és oly nagy tömegben jelentek meg, hogy Zrinyinek attól kellett félnie, hogy azonnal a belső várat is elfoglalják, mert csak alig sikerült neki a belső várnak kapuját a janicsárok elől elzárni ; igy maradt seregének nagyobb része a belső váron kivül.

A külső várban sok nő és gyermek és más munkálkodó népség a tömegesen betóduló töröknek hatalmába estek. A vár elfoglalása után első dolguk volt a janicsároknak zsákmányt keresni. Zsákmányszomjuk annyira ment, hogy egymással is összevesztek s valóságos csatát vívtak a felett, hogy kié legyen egy itt-ott elrablott tárgy, mit a belső várban levő magyar harczosok észrevevén, részben az ablakokból, részben más magasabb helyekről elkezdték őket lődözni, úgy, hogy közülük igen sokan elestek.

Azok közül, kiket Zrinyinek a belső várba menekülése után a várőrségből megöltek, a történet megemlíti Pribék Jánost, ki néhány évvel azelőtt a törököktől elpártolva, magyar szolgálatba lépett. Eszpeti Jánost, Dezső Andrást, kinek a mai Magyar-Bólyban voltak birtokai, kik a lőrésen át akartak megmenekülni, a janicsárok elfogták és lemészárolták. Silko Menyhértet azonban, kit szintén a lőrésekben találtak, miután még egész fiatal volt, rabságba vitték. Ily szerencsétlenül végződött az 1566-ik évi szeptember 5-ik napja, melyen Szigetvár vára a török hatalmába került és Zrinyi védelmére nem maradt már más, mint a kicsiny belső vár, melyet csak pár napig lehetett tartani.

* * *

Nem tartozik szigoruan véve történetünkhöz, de mégis megemlítendő, hogy ugyanez időben Szigetváron egy másik világraszóló esemény is történt. Szulejmán, a hatalmas uralkodó, ki szerencsés hadjárataival birodalmát elsőrangu állammá emelte, Szigetvár ostroma alatt húnyta le örök álomra szemeit. Történetírók sokféle ingadozó vélemény között halála idejét 1566-ik szeptember . 5 és 6-ika közötti éjjelre teszik. A felgyuladt vár — úgymond Hammer — halotti fáklyás ünnepély lett Szulejmán ravatala felett.

A köszvény, vagy az akkor uralgó vérhas, idült lépbaja, vagy végelgyengülés okozta-e halálát, nem tudni. Szelaniki, kit Szulejmán halálának titkába úgy látszik, beavattak, azt adja elő, hogy Szulejmán halálakor a nagyvezér négy órával hajnal hasadta előtt a másnap összeülendő diván előleges megbeszélésére hívta össze a vezéreket. Nemcsak szokásban volt, de szükségesnek is mutatkozott, hogy a hadfőnökök a katonaság előtt eltitkolják Szulejmán halálát. Félniök lehetett, hogy a szultán halálának kihirdetése megszakítja az ostromot, vagy hogy a nagyon kifárasztott katonaság felmondja az engedelmességet, — miután a szultán halálával a vezérek megbízatása is megszűnt, — s forradalom támadhat a katonaság közt, mert az uralkodó halálával az uj padisah régi szokás szerint a katonaság minden egyesét gazdagon szokta megajándékozni, mit Szigetváron a katonák a vezéreken követelhettek volna ; de félni lehetett attól is, hogy a Győr mellett táborzó keresztény hadak megtudván Szulejman halálát, bátorságot nyernek a támadásra, mi az ostrom további menetét és Szigetnek bevételével a szétrombolt vár helyreállítását megakadályozhatta volna.

Mind e kellemetlenségek elkerülése végett Szulejmán halála egyelőre titok maradt s a diván azért ült össze, hogy megállapítsák, mely módon kell a titkot megőrizni. — Az első dolog volt e tekintetben a szultán fiát, II. Szelimet atyja haláláról futár által értesíteni, hogy az a trónt magának biztosíthassa. Nem sokkal halála előtt, valószinűleg, midőn a vár kigyuladását látta, Szulejmán levelet írt a nagyvezérhez e rövid tartalommal : „Ama füst ott még most sem égett ki, s a vár bevételének harsonája még most sem szóllal meg ?" Ez alapon indult a nagyvezér tovább s ily szellemben szerkesztették a napi parancsokat a nagyvezér parancsára Dsafer aga, a szultán fegyvernöke és Feridun, a szultán titkára, ki a szultán aláírását jól tudta utánozni ; a katonaságnak pedig azt hirdették, hogy a szultán nem jöhet ki sátorából, mert fájnak a lábai. — Istvánfy és Budina pedig megemlítik, hogy a nagyvezér a gyógykezelő orvost megölette, nehogy a padisah halálának titkát elárulja.

Más írók hozzáteszik azt is, hogy ez orvos zsidó volt s hogy a titok megőrzése czéljának a szolgaszemélyzet is áldozatul esett. — Szelaniki úgy tűnteti fel a dolgot, mintha Szulejmán csak a vár végleges eleste után halt volna meg s elbeszélése szerint csak szeptember 29-én tudatták a halált a többi nagyokkal, a katonaság pedig csak akkor tudta meg, midőn a reájövő hónapban a visszatérő had Belgrád közelébe ért, ahol azt II. Szelim várta.

Az események alakulására tehát Szulejmán halála nem gyakorolt semmi befolyást. A beteg, öreg szultán már különben is alig intézkedett, mindent hadvezérei tettek s azt parancsolta csak, a mit ezek eléje terjesztettek. Minden esetben fényt vet Szigetvár sötét multjára, hogy ott ugyanegy időben hal meg az akkori világnak két legjelesebb embere, Zrinyi Miklós és Szulejmán.