História az Szigetvárnak veszéséről.

História az Szigetvárnak veszéséről.

Melyet Zolimán Török Császár Megvévén Kezéhöz Kapcsola.

Source link

Névtelenek


Emleközzünk mi nagy veszödelmünkrol,
Országunkban nem régon lött dolgokról,
Sziget veszéséról és romlásáról,
Szoltán Szulimán császárnak haláláról.

Írnak vala esztendő forgásában
Ezör ötszáz hatvanhat esztendőben.
Nyárban az hév Szent-Jakabnak havában
Az vén császár lőn kiindulásában.

Vala császárnak ilyen gondolatja,
Vénségében hogy magát megmutassa,
Az ő országát hogy megöregbétse,
Sok körösztyénöknek vérét kiontsa.

Szántalan néppel  csaszar folindula
Törökekkel tatárokkal készűle,
Negyedfél százezer néppel indúla,
Erős Szigetvárát császár megszállá.

Sok fő horvát, magyar vitéz ott vala,
Kinek-kinek felesége ott vala,
Csak egyedül Zríni kiküldte vala,
Mert a Szigetet ő nem félti vala.

Császár hadát semminek véli vala,
De a reménség látjátok megcsalá,
Nagy erejevel császár alá juta,
Háromfelől a várat megszállatá.

Mindön felől a kerítést löveté,
De mindazzal császár nem sokat árta,
Három felől három halmot hányata,
Az halmokra nagy álgyúkat vonata.

Gondola ezt, az árkot megtöltesse,
Fával és sok földdel teli hordassa,
Hogy az várat hamarább megvehesse,
Népének annyi kárát ne láthassa.

De az árokban a víz sebes vala,
Mind fát, földet, mindent elviszen vala,
És a töltést mind elszaggatja vala,
Az várból a törökeket lövik vala.

Három ezer szekér gyapjat hozata,
Semlékit az várnak avval rakatá,
Mestörséggel az vizet fölszítatá,
Az árkot a földdel színűl tölteté.

Az várnak immár árokja nem vala,
Az ostromnak szabadon mehet vala,
Hogy immár megvehetné, véli vala,
Az ostromnak népét készíti vala.

Első ostromon negyvenezer vala,
Mely bizonynyal az várat igen ostromlá,
Ostromon annak jobb része elhulla,
Maradékja annak visszafordúla.

Másodszor nyolezvanezer néki méné,
Sok fő török másik ostromnak méne,
Mindkét fél akkor bizony igön víva,
Sok török ott az ostromon elhulla.

Császár ezen erőssen bánkódik vala,
Sok törökök az ustromon hullának,
Béköknek és szancsákoknak halálán,
Szigetvárának olyan erős voltán.

Harmadszor népét ostromnak készíté,
Basákat, béköket megfenyegeté,
Százezert esmég ostromnak bocsáta,
Kivel az várat igen ostromlatá.

De akkor is az reménség megcsalá,
Mert szántalan török akkor elhulla,
Jóllehet az magyarokban is meghala,
A török az ostromról elfordúla.

Negyedszer másfélszáz ezért készíte,
Az basáknak erőssen parancsola,
«Szégyent ne valljatok!» erőssen kéri,
Haraggal, szép beszéddel igen inti.

Egyszersmind az ostromnak rohanának,
Az várból reájok erőssen lőnek,
Törökekben nagy kárt lövéssel tőnek,
Mind két félben akkor sokan hullának.

Semmit az törökek ott nem nyérének,
Mert magyar vitézek emberködének,
Zríni Miklósnak szavához hallgatnak,
Megesküdtek hogy minnyájan meghalnak.

Ezen a török császár megbúsúla,
Vén szakálát erőssen vonogatja,
Népének szántalan kárát hogy látja,
Basáknak, béköknek halálát szánja.

Ötöd ostromnak száznyolczvan ezer mene;
Nagy kiáltással az várhoz rohanának,
Belől népét Zríni hozzá készíté,
Nagy-szép szóval népét igen bíztatja.


Erőssen ott az ostromon vívának,
Sokan törökekben ott elhullanak,
Magyarokban sokan sebessűlének,
Sokan ő közzűlek akkor halának.

Törökökben bizony sokan hullának,
Natólai basával meghalának,
Halálát hogy megláták az basának,
Gyorsan ostromról visszafordúlának.

Császár basának halálát megérté,
Mondják, hogy oly szóval akkor ezt mondta:
«Székemben otthon ülvén jobb volt volna,
Hogynem szégyenemre kijöttem volna!»

Az törökek az várvívást elúnák,
Az basák és békek hogy ezt megláták,
Császárnak hamarsággal hírré tevék,
Hogy Szigetet már többé ők nem vínák.

Szulimán császár ezen megharagvék,
Az basákat kéri hogy ne művelnék,
Hogy ha hópénzért azt ők nem művelnék,
Az nagy Alláért Szigetet megvennék.

Az basák a népet igen bíztaták,
Hatodik ostromnak népet bocsáták,
Erőssen ők akkor is a várat vívák,
Kétszáz ezer népet hozzá állaták.

Noha mindkét félben sokan hullának,
Törökökben lövés miatt hullának,
Békök, főtörökök akkor hullának,
Az ustrornról ismég vissza térének.

Vala bánatja az egész tábornak,
Hogy szégyönvallása lőn az császárnak,
Basákon, békökön igen bánkodának,
Im ott hetedik ustronmak állának.

Kétszáz húszezören ráíndiilának,
Noha ez várat erőssen ustromlák,
Mindazáltal sömmit nem használának,
Szégyönökre ismét visszafordultak.

Annál inkább császár bánkódik vala,
Népének kárát igön szánja vala,
Vezérbasa heted ustromon hala,
Kit az császár möntül inkább bán vala.

Ugy annyira hogy megbetegült vala,
Bánátjában és ű ezt mondja vala:
Azt az embört elveszesse az Álla,
Ki ez várat legelőször fundálta.

Zreny népét igön bíztatja vala,
Szép beszéddel úgy bátorítja vala,
Töröknek ne hinnének, mondja vala,
Népét viadalhoz készéti vala.

Végezé ezt török császár magában,
Hogy mégis ustromnak küldjön hadában,
Harmadfél száz ezört szörze csoportban,
Nékik parancsolá nagy haragjában:

«Énnéköm most ez várat megvögyétök,
Basák ti mindnyájan embörködjetök,
Sönki hátra ne térjön közületök,
Mert bizonynyal elvétetik fejetök!»

Erőssen ustromlá török az várat,
Sok helyökön igön vágják az magyart,
Sok helyökön igön hágják az várat,
Mindazáltal meg nem vövék akkor azt.

Noha szántalan magyar ott elhulla,
Az maradéka igön megfárada,
Sok fő horvát az ustromon elhulla
Kalocsai vajda is ott meghala.

Ezön az császár igön megbúsula,
Számtalan kárát hadának hogy látja,
Az Állának önnön magát ajánlja,
Harmad napra Szulimán császár meghala.

Mondják, hogy bánatjában megholt vala,
Sönkit hozzá bé nem bocsátott vala,
Kapucsi basa harmadnap bémönt vala,
Vén Szulimánt halva találta vala.

Az basa ezt sönkinek nem jelönté,
Harmod napig nagy erőssen titkolá,
Azután két basának megsugallá,
Azok hagyák, hogy mégis eltitkolná,

Az két basa ez dolgot el nem hívek,
Császár álnokságot gondolt, azt véllek,
Az sátorba két basa hogy belépek,
Vén Szulimánt űk ottan halva lölék.

Végezek ezt nögyed napon az basák,
Mög ustromhoz egész tábort állassák,
Császár szavával azt megparancsolák,
Egész tábort az ustromnak bocsássák.

Várbéliek hogy ez dolgot megérték,
Hogy az pogány megyön ustromnak ismét
Mivel hogy űk igön megfáradtának,
Tudják immár hogy vég ustromon vannak.

Ruhájokat, drága öltözetjöket,
Öszvehordák hadi szép szerszámokat,
Vár piaczán fölgyújták marhájokat,
Megégetek szép drága szerszámokat.

Ezüst marhájokat és poharokat,
Arany lánczokat és arany gyűrűket,
Ágyúkbul kilövék szép kalánokat,
Pogányok ezzel ne töltsék torkokat.

Feleségök az várban szorult vala,
Magok viadalhoz készülnek vala,
Némöllik társával szörződik vala,
Egymás feleségét mögölik vala.

Röttenetös másik dolog ez vala,
Egyik feleségét megfogta vala,
Erőssen öleli, csókolja vala,
Sírván és óhajtván ezt mondja vala:

«Atyámfia bizony tégöd szeretlek,
Mint egy embör én is tégöd kedvellek,
Mással tégöd soha meg nem öletlek,
Az pogánynak kezében nem engedlek.»

Hirtelen az vitéz szabláját rántá,
Házastársát mindjárást kettő vágá,
Feleségét űmaga eltemeté,
Pogány kézre asszont még sem ereszté.

Sokan egymás feleségét megölék,
Mert az veszödelmet immár jól látják,
Űmagokat mind Istennek ajánlák,
Az ű halálokat már nem gondolják.

Harmad röttenetös dolog ez vala,
Egy fő némöt mit cseleködött vala,
Deákokat egy boltban zárta vala,
Mindön asszonyembört beküldött vala.

Az némöt az bót alját ássa vala,
Három tonna port alája tött vala,
Feneköket följül kiszödte vala,
Egyikre följül ű maga ült vala.

Ím lássátok ott az némöt mint jára,
Egyik tonna port alatta meggyújtá,
Az por az botot hamar fölvetötte,
Ű magát az asszonyokkal ott veszté.

Negyed röttenetös dolog ez vala,
Egy szép iffiú vitéz az várban vala,
Feleségét nem régön hozta vala,
De megölni erőssen szánja vala.

De hogy az veszödelmet látja vala,
Egy hű barátjával szörződik vala,
Feleségét megölni kéri vala,
Az pogánynak mégis nem hagyja vala.

Ezönközben barátja elindúla,
Társa feleségéhöz jutott vala,
Az háznak ajtóján belépött vala,
Szabláját mindjárást rántotta vala.

Az asszony esedözik az vitéznek,
Csak egy szót szól az ő vitéz urának:
«Legyön kegyelöm addig én fejemnek,
Azután legyön vége életömnek.»

Igön hamar vitéz ura hívaték,
Senkitől addiglan ő nem bántaték,
Az asszonytul ilyen szó hallattatok:
«Vitéz uram! minöm azért szolgálék.

Két kezeddel hogy engömet elveszess,
Jó barátoddal hogy engöm megöless,
De kérlek hogy mást engömet ne bántass,
Inkább egy jó lovat énalám adass.

Kérlek, uram! hogy ne légy ellenségöm,
Jobb az pogány legyön néköm gyilkosom,
Ha nem vívok, bátor megölettessem,
Feleségödnek soha ne mondassam.»

Hallván ezt az ura, megkeserűlé,
Egyik lovát az asszony alá megnyergelé,
Vitéz módra feleségét fölnyíré,
És mindön szörszámmal fölöltözteté.

Az pasák az népet hozzá állaták,
Negyven-negyven ezörön mind eloszták,
Mindönfelöl várat igön ustromlák,
Mindönfelöl az várat környülfogák.

De az várban azt cseleködték vala,
Kapu közit porral töltötték vala,
Ágyúkat az kapura vontak vala,
Ű magok halálhoz készülnek vala,

Kapu alatt két koldúst hagytak vala,
Ruhájokat porral töltötték vala;
Kuldúsok magokat gyújtották vala,
Szántalan pogánt ott vesztöttek vala.

Láták immár hogy tovább nem tarthatják,
Az kaput ű magok mindjárt megnyiták,
Algyúkkal az pogánt oly igön lövék,
Az golyóbis az pogánban megtörlek.

Szántalan pogánt algyúkkal vesztének,
Mind fejönként viadalhoz állának;
Asszony, vitéz urával ott forgódnak,
Mindönfelöl pogányok rohanának.

Az magyarok közöttök elvégezek,
Mindön embör Istennek megesküdnék,
Bábamódra hogy soha ne halnának,
De török vért mindnyájan ontanának.

Igön forgódnak az magyar vitézek,
Fáradságokkal semmit nem gondolnak,
Törökökben ott sokan elhullanak,
Asszony, urával igön forgolódnak.

Láták törökök asszony vitézségét,
Forgódását és sok török ölesét,
Igen nézik szömélyének szépségét,
Csodálják mint vitéznek embörségét.

Akarák hogy elevenön megfognák,
De semmi módon asszont nem kaphaták,
Urával az törökét igön vágák,
Az tar fejeket ők igön hullaták.

Az jancsárok hogy ez dolgot megláták,
Az asszonnak az bal csöcsit meglövék,
Vitéz urát ugyanottan levágák,
Mert elevenyön soha nem foghaták.

Jóllehet magyarok igön vívának,
Sok ezör törököt ott levágának.
Porral is bennök sokat elrontanak,
De sűrű török közt mind elhullanak.

Vég ustrumon Zríni Miklós nem vala,
Mert halálos ágyában fekszik vala,
Nyolozadik ustromon sebösűlt vala;
Egy jancsár, ágyához akadott vala.

Harmadnapig az jancsár eltitkolá,
Hogy meghalna, eszében vötte vala,
Az basáknak megjelöntötte vala,
Fejét az vitéznek elvötték vala.

Szegény magyarok ott igön veszének,
Fő horvátok, némötök meghalának,
Huszonötön csak bennök maradának,
Kik az nádasra kiszaladtak vala.

Az vár-vevés után Zríninek testét
Eltemetek törökök az derekát,
Vörös bársonyban fejét betakarák,
Betakarván Budára küldék alá.

Budán is akkor török tábor vala,
Táborban ü fejét feltötték vala,
Harmadnapiglan ott tartották vala,
Borban és eczötben megmosták vala.

Az királynak császár szavával küldék,
Követöktül királnak ezt izenék:
«Ím lásd mint járt oltalma országodnak,
Es erős paizsa Némöt-Új-Bócsnek;

Hogyha meg nem hódulsz te is ígyen jársz,
Mint az vitéz Zríni, te is úgy meghalsz,
sf5 Ha énnéköm mint uradnak nem engedsz,
Mint kiben bizol vala, te is elveszsz!»

Im halljátok Szigetnek megromlását,
Kilencz ustrommal az várnak vövését,
Szögény magyaroknak embörködését,
Fejünként vitéz módon veszésöket.

Ennél több várat az török meg nem vött,
Vitézséggel soha csak egyet sem nyert,
Csak ez egyet vitézségével vötte,
Mert hazugsággal semmit nem kaphata.

Mindön ustruma Szigetnek eddig volt,
Egy-egy éjjel mindönik ustrom tartott,
De az kilenczedik napestig tartott,
Mölyön utószor Szigetvára romlott.

Kinek-kinek mind az ű vitézségét,
Senki meg nem írhatja embörségét,
Csak summában bévettök megvevését,
Szigetvárnak pogány miatt vészesét.

Kérjök Istent, hogy már az több várakat,
Tartsa meg országunknak maradékát,
Azmi nagy köntösönknek fél gallérét,
Rontsa meg már az ördögnek országát.

Kiért néki örökké hálát adjunk,
Magasságban nagy dicséretet mondjunk,
Ez világban békösségben maradjunk,
Csöndességel ez világból kimúljunk.

Az ki szörzé ez éneköt versökben,
Ezör ötszáz hatvanhat esztendőben,
Körösztyénöknek nagy pusztúlásában,
Az ü lelkének keserű voltában.