Szigetvari Történeti Néphagyományok - Historical Folklore part 1

SZIGETVÁRI TÖRTÉNETI NÉPHAGYOMÁNYOK

 KOVÁTS VALÉRIA I.

Source   also Part 2

AZ OSTROM A NÉP EMLÉKEZETÉBEN

 Közel 400 esztendeje annak, hogy Szigetvár hősi helytállása bekerült a történelembe. A korabeli híradások, krónikák, s a későbbi történeti munkák ismertté tették a legendás hírű várat.2 A szépirodalom számára is hálás témának bizonyult a drámai küzdelem; a szigetvári hősök önfeláldozása szimbólummá magasztasult.3

A név és hely híre határainkon túl is elterjedt, de Zrínyi és katonái nagy tetteit csak a történeti és irodalmi műveltséggel rendelkezők ismerhették meg. A népi kultúra számára mindez ismeretlen maradt, csak Szigetvár környékének paraszti lakossága emlékében él az egykori Szigetvár hősi időszakának története. Ezt a néphagyományt kívánjuk bemutatni a történeti eseményekkel egybevetve, kronológiai sorrendben.

Ezt részben azért tesszük, mert a Szigetváron föllelhető néphagyomány nem mutat különleges vonásokat, ugyanazoknak az elképzeléseknek helyi variánsai élnek, amelyek az ország más vidékein is találhatók, ugyanekkor ez az általános színezetű hagyományanyag Szigetváron és környékén sajátos környezetének megfelelő formát ölt s a helyi eseményekre vonatkoztatva jelenik meg.

A hagyományanyag tárgyalásánál, a történeti esemény időrendi sorrendje mellett, azokra a helyi jelenségekre kívánjuk a figyelmet felhívni, illetve, amennyire lehetséges, a felvetődő kérdésekre feleletet adni, hogy milyen úton-módon került a néphez egy-egy motívum, melyek azok, amelyek képzeletét foglalkoztatják, mi az, ami számára közömbös, vagy érdektelen.

Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnánk, illetve, mielőtt a hagyoímányanyagot ismertetnénk, szükséges a szigetvári lakosság történetének rövid vázolása.

A színmagyar, városias Sziget települést 1408 óta említik az oklevelek. Dél-Dunántúlon, a zselici dombok alján, az Almás patak árterületén, a Drávától 25 km-re északra, Pécstől 32 km-re nyugatra találjuk a XV. sz. elején az Anthemios Oswald által épített kis torony-erődöt, Sziget mellett. Az 1500-as évek elején már a kézművesek egész sora él itt, s a városi fejlődés nagy lépésekkel halad előre. Ez magától értetődik, ha arra gondolunk, hogy Sziget a Pécstől nyugati irányban menő kereskedelmi út mentén feküdt, s a déli, szlavóniai vidékekkel szoros kapcsolatban állott. Török Bálint a közelgő török veszély miatt, a torony-erőd köré földvárat épít s magát a várost is földsánccal veszi körül. Az 1555. évi első nagy török támadás a védőműveken meghiúsult, s ezt követően a vár és város megerősítésének korszaka kezdődött, amiből a magyarok és horvátok egyaránt kivették részüket. Ennek a megerősítésnek következménye, hogy a török elől menekülő lakosság a megerősített Szigetbe húzódik. A felduzzasztott lakosságot a sáncokkal, várfalakkal körülvett földvár már nem  tudta befogadni, ezért került sor még egy városrész, az ún. „Újváros" felépítésére, az Óváros, az első várostelepülés mellett, amelyet azonban csak gerendafalakkal erősítettek meg. De ez is kevésnek bizonyult az egyre özönlő magyar és horvát lakosság befogadására. Végül is királyi rendelet szabályozta a fölösleges lakosok kitelepítését.

Közvetlenül az 1566. évi ostrom előtt Szigetvár és környékének igen változatos keveredést mutató lakossága tovább húzódott nyugat felé, s végül az ország nyugati határszélén telepedett meg. Az ostrom előtt jóformán csak a magyar és horvát katonaság maradt a vár és város területén, belőlük is csak hírmondó akadt az egy hónapig tartó ostrom után, majdnem mind elpusztultak.

Sziget erőssége a felismerhetetlenségig tönkre ment. A töröknek a győzelem csak elpusztult helyet jelentett, zsákmányra alig számíthattak. A romokon rövid időn belül megindult az élet, csak a lakosság cserélődött ki. Az elmenekült magyar és horváth lakosok helyébe törökök jöttek: katonák, (kézművesek, s ezek családjai.

A harcok Szigetvár eleste után is tovább folytatódtak, s a török portyázások a környékbeli magyar lakosság további pusztulását okozták. Az elnéptelenedett vidékre a török kénytelen volt ellátása végett új lakosokat telepíteni. A Kapóstól délre rác származású martalócokat költöztettek, akik a töröknek katonai szolgálatot teljesítettek, de ennek fejében jelentékeny kiváltságokat értek el, adót alig fizettek. A Szigetvárra költözött rácok a török által újból megerősített várostól, az Óvárostól északkeletre, az ún. „sásvárosban" telepedtek le. A török lakosság a városban lakott. A viszszafoglalás után 1689-ben nagy többségük hazájába költözött.

A „Gornya maia"-ban azaz a „Sásváros" - ban megtelepedett rácok az itteni törökökkel csak igen kis mértékben házasodtak össze, a „bosnyák nép" a legutóbbi időkig elszigetelve, külön városrészben élt, nem keveredett a XVIII. sz.-ban az ország különböző vidékéről betelepített magyar paraszti lakossággal sem. Megőrizték a Dráván túli népi művelődés egyes elemeit, szokásait, valamint, természetesen nyelvüket. A Szigetvártól északra elterülő vidéken a XVIII. sz.-ban letelepített németajkú lakosság kultúrája zártságát szintén megőrizte a legutóbbi időkig.

A betelepített rác származású martalócok utódai, és a XVIII. sz.-ban megtelepedett magyar lakosság leszármazottai a város nagy korszakára vonatkozóan azonos hagyományanyagot őriznek, bár kisebb-nagyobb eltérések mutathatók ki egyes részletkérdéseknél, amelyekre a hagyományanyag vizsgálatánál rátérünk. Az elmúlt időszak politikai és társadalmi átalakulása a meglévő hagyományt mind egyöntetűbbé alakította. Ugyanakkor a hagyományanyag színei, körvonalai egyre elmosódottabbakká váltak, erejükből mind többet veszítettek. S mindezek helyét a bizonyosság, a történeti ismeret foglalta el.

Az itteni hagyományanyagnál, a hagyomány ozás jól ismert törvényszerűsége szerint az időhatárok eltűntek. A régi fogalmába tömörül minden, ami már 2—3 nemzedéket meghalad s mint ilyen „régi" már olyan időszakra is vonatkoztatható, ameddig az emlékezés nem ér el. Vizsgálatunknál, ahol tehetjük, az időbeliség kérdésére rátérünk. A német etnikum hagyományanyagált csak kis mértékben vettük vizsgálat alá. Ugyanis gyűjtésünk során azt tapasztaltuk, hogy ők Szigetvárra vonatkozóan, jóformán semmi hagyományanyagot nem őriztek meg, legfeljebb egy-egy helyi vonatkozású motívumot, esetleg egy-egy épülethez fűződő emlékezést vettek át a magyar—horvát lakosságtól. A Szigetvárra betelepített, főleg iparos foglalkozású németség, igen gyors mértékben asszimilálódott s az első világháború utáni időszakban már nem mutatható ki jelenlétük.

Ismertetésünk keretében csak Szigetvár és közvetlen környékének népét vehetjük vizsgálat alá. Ahhoz, hogy a Zrínyi hagyományanyag és a szigetvári ostromra vonatkozó népi elképzelések teljességét össze tudjuk gyűjteni, az egyes kérdésekre választ adjunk, szükséges volna legalább a Dunántúl déli és nyugati részére a kutatást kiterjeszteni. Végső soron pedig kívánatos lenne a magyar és jugoszláv hagyományanyagot egymás mellé helyezve feldolgozni.

 Szigetvár vidéke Az északról déli irányban folyó Almás patak a néphagyomány szerint nevét onnan nyerte, hogy partja mentén sok alma termett, s ezeket a szél behordta a patakba, s az almákat a víz tovasodorta. „Azt mondják, hogy valamikor erre mindenfelé sok alma termett. A patak partja almával volt beültetve, nem olyan régen, még a gróf idejében is nagy almás volt itten, mindenki tudja ezt. Azt mondják, hogy Almamelléknek is azért ez a neve, mert ott is sok alma termett. Az Almás vittehordta a sok almát, ami belehullott. Volt úgy, mesélték az öregek, hogy az Almás megda gadt, és az almát a gyerekeik úgy halászták ki belőle."

Az Almás patak a mostani Szigetvár települését kettészeli, bár medre a századok folyamán lényeges változáson ment át, iránya megmaradt. A középkori város és a vár, amely az Almás mocsaras tájához illeszkedve épült, a nép emlékezetében tovább él. A mocsártenger földnyelvére települt város és vár szigetként emelkedett ki a környékből. Ennek nyomai ma már alig tapasztalhatók. Az emlékezés viszont igen jól megőrizte a középkori állapotok képét. „Szigetet azért hijják Szigetnek, mert a nagy rengeteg vízből, mint a sziget, úgy állt ki."

„Azért ilyen girbe-gurba formájú ez a város, mert úgy kellett építeni, hogy a víz ne jöjjön be a házakba. Isten tuggya, hogy Zrínyiek hogyan tuttak itt egyáltalába élni. Hiszen minden víz alatt lehetett akkor, csak a vár meg a város állott ki. Nem is lehetett volna ezt másnak elnevezni, csak Szigetnek, mert igazán az volt."

A város északkeleti részén lakó „bosnyák lakosság" őrzi meg leginkább Szigetvár településének mocsaras, ingoványos talajra épült voltát. Az ő városrészük volt az, amely évszázadokon keresztül az árvizeknek leginkább ki volt téve a legutóbbi időkig, ők szenvedtek a tavaszi és az őszi áradásoktól. A város délnyugati részén lakó magyar lakosság legfeljebb „látta", de sajátján nem tapasztalta a romboló áradást, ö k a nagy vizekre nem emlékeznek. De egyesek szerint lehet, hogy voltak ilyenek. Csak azt tudják, hogy valamikor sás meg nád vette körül a várost s „elég bolondok voltak a bosnyákok, hogy leköltöztek a lapályba".

Az a tény, hogy Szigetvár mocsaras talajra épült, általánosan ismert mindenki előtt. — Látják, tudják, hogy a házak gyorsan nedvesednek, a fű nem sül ki, szárazságban is zöld a rét. „Kiskoromban a vár környéke egészen másképp nézett ki. A vártól nyugatra, meg délre nádas húzódott. A vár környéke tele volt fűzfával, meg mocsaras résszel. A mocsaras, nagy, bozótos, fűzfás vidékre úgy megült a vár, hogy alig látszott ki belőle. Akkor még a vár körüli részeket nem csapolták le, tavasszal meg ősszel víz alatt állt itt minden. Aki az akkori, meg a mostani állapotokat összehasonlítja, szinte nem is ismer rá a várra, meg annak környékére. Hogy vizes a talaj, azt csak onnét lehet észrevenni, hogy a fű nem sül ki errefelé, meg a fűzfa is könynyen, gyorsan nő. Ezért a „fűzesek" egyre jobban terjeszkednek, a vár körüli részeket művelés alá vették."

Erre a mocsárból kiemelkedő szigetre költöztek az „ős szigetváriak". „Régen, még a Zrínyi idejében", mondják a „Sásvárosban". Ez valóban Szigetvárnak egyik legrégibb települése, de a Zrínyi-kori, illetve a korábbi településsel nem hozható kapcsolatba. Ez a település a török időszakban történt. „Mink vagyunk itt a tükék, a többi csak olyan gyittment, így szoktuk ezt mi mondani. Mi már akkor is voltunk, mikor az a nagy ostrom volt. Mink voltunk még a Zrínyi katonái is. Akkor még Szigeten csak ez a Sázsváros volt, meg a vár. A többi csak később épült. Oda mindenféle cselédemberek jöttek, meg urak. Az igaziak, szigetiek, azok mink vagyunk, — mondják magukról a bosnyákok."

Tehát Szigetvár legrégibb települési helyének a mai város északkeleti részét tartják, nemcsak az ott lakók, hanem az ún. cselédsor, a kanizsai város paraszti lakossága is. „Azok úgy felvágnak arra, hogy ők voltak itten az elsők, nagyon büszke, gőgös népek ezek. Velünk nem keveredtek, lenéztek bennünket, mert azt mondták, hogy mindenki csak tartson olyannal, aki hozzája való." Általában más városrészek lakói is úgy beszélnek a „bosnyák fertályról", mint a legrégibb lakott területről.

Az őslakosság

A „bosnyákok" Zrínyi katonái leszármazottainak tartják magukat, bár erősen él bennük a törökkel való keveredés emléke. A bosnyák- rész utcáit a XIX. sz.-ban Szigetvár történetében, az ostromban, várvédelemben kitűnt katonákról, illetve hősökről nevezték el. Az itteni lakosok, a Horvátok, a Juranicsok, a Jurisicsok mind a hősök ieszármazottainak tartják magukat s az 1912—13. évben itt járt török küldöttség török nevek után keresve a Delibelieket, Karapancsákat mint török neveket jelölte meg, — mondják — azóta még fokozottabban tartják török származásukat, ellentétben a város más részein lakókkal: „azonak még török vérük sincsen".

A sásvárosiak tiltakoznak a bosnyák elnevezés ellen. Horvát—magyar—török keveredésű népnek mondják legszívesebben magukat, de nem azonosítják a Dráva melletti horvátokkal származásukat. „Azok ráják, mi meg szigetiek vagyunk. Azok nyomorultak, nincs semmijök, kódisok, már hogy volnánk mink velük rokonságba." A szigetvári „bosnyákok" valóban Szigetvár módosabb paraszti lakosságához tartoztak s etnikai hovatartozásuk egyúttal osztályhelyzetükre is fényt vet, a főleg elmaradottabb vidékeken élő horvát lakossággal semmi kapcsolatot nem vállalnak, lenézik őket.

A szigetvári vár építése

Szigetvár bármelyik népcsoporthoz tartozó lakossága néphagyományában megőrizte a szigetvári vár építését. Ezt Zrínyi Miklósnak tulajdonítják. A népi tudatban megmaradt Zrínyi „a nagy várkapitány'--nak, ő volt az, aki építtette a kőből, téglából való várfalat. Palotáját a néphagyomány a vár legkiemelkedőbb helyére, a várudvar közepére helyezi, oda, ahol jelenleg a török dzsámi áll, Szerintük ez Zrínyi palotájának maradványa.

A hosszantartó, sok nehézséggel járó várépítés a népi tudatban összekeveredve, végül kialakította a várépítés történetét. „Zrínyi elkezdte építeni a várat, mert jöttek a törökök. Hordták a követ, döngölték a földet, de sehogysem akart a várfal összeállni, mindig leomlott. Egyszercsak az egyik katona azt mondta, hogy ő tudja, hogyan kell várfalat építeni. Mondják neki a többiek, hogy ők is szeretnék ezt tudni. Zrínyi is megkérdezte tőle. Ö azt felelte: akkor fog a tégla összeállni, ha a falba beépítik az aranytyúkot, Zrínyi erre kiadta a parancsot, hogy mindenki keresse meg az aranytyúkot. Meg is indultak a mocsár felé mindannyian. Ebbe az időbe itt még sok madár volt. Nehéz volt az aranytyúkot megtalálni, de végül is sikerült. Megfogták, aztán valahová a vár déli falába befalazták. Ettől kezdve az ápítkezés ment, mint a karikacsapás. A várfal emelkedett, nem dűlt össze többet. Az aranytyúk meg elkezdte az aranytojásokat tojni. Azóta is szüntelenül gyűlnek valahol a várfal aljában. Azért van a várfal-oldalban annyi lyuk, mert azóta is keresik, de eddig még senki sem találta meg."

A néphagyomány tehát a vár keletkezési idejét Zrínyi korinak tartja, s két elemet sző az építkezéshez. Egyrészt a falak csak úgy lesznek tartósak, na élőlénnyel kapcsolják egybe, az aranytyúk az áldozat megtestesítője. Ugyanekkor már más motívum hordozójává válik, avval, hogy nem közönséges élőlény, hanem aranyból való, különleges, kincset érő.

Evvel a „kincs", illetve kincskeresés motívuma bekerült a népi hagyományanyagba, s annak szerves tartozékává válik, amely a legutóbbi időkig is foglalkoztatja a képzeletet.

Alagutak

Minden várnál, így a szigetvári várnál is erősen élnek azok a népi elképzelések, melyek szerint igazi várhoz feltétlenül tartoznia kell alagútnak is. A néphagyomány számára teljesen közömbös az a tény, hogy jelen esetben a mocsaras szigetvári vidéken ilyet építeni nem lehetett. Nincs Szigetváron olyan iskolásgyermek, vagy öregember, aki ne tudna egykét levezető nyílást, vagy olyan közeli várost vagy falut, amely össze ne lenne kötve Szigetvárral. „Ez mind Zrínyi idejéből való, még ő építette, mikor közelgett a török", — mondják. „Magában a várban és városban több elfalazott nyílás van" — mesélik. Az egyik legrövidebb alagút-szakaszt a vár keleti földgátja alá helyezik, amely déli irányban, az Almás patak alatt, a Vár utca keleti felén húzódik, majd a Zrínyi térnél kettéágazik, s a mostani rendőrségi épületnél ismét a föld felszínére ér.

De a Széchenyi utcában is folytatódnak az alagutak a rendőrség melletti háznál szintén „volt még valamikor egy kijárat". „Kisgyermek voltam akkor, mikor az Almás patak melletti alagút beszakadt. Bemásztam a lyukba. Sötét lett hirtelen. Néhány lépést tettem előre, de már alig láttam. Azért mégis jól megjegyeztem, hogy az alagút lefelé ment a patak alá, de a vége elveszett a homályban Megindultam, de hirtelen zörgést hallottam, inamba szállt a bátorság, s ahogy tudtam kimásztam a lyukból."

Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy tudják, ismerik a Rákóczi utcai alagutat is.

„Vagy 70 évvel ezelőtt egy nagy szénáskocsi ment itt. A lovak alig bírták a kocsit húzni. Egyszercsak az iskola előtt a nagy tehertől megrepedt a föld, s a lovaskocsi mindenestül belezuhant. Én egész kicsi gyerek voltam, de azért jól emlékszem mindenre. Éktelen nagy alagút tátongott előttünk, akkora volt, mint egy táncterem. Akár lovaskocsi is megfordulhatott volna a szélességében. De nem ez volt az érdekes, hanem azok a hatalmas nagy fagerendák, amivel az alagút oldalát kitámasztották. Olyan volt mint a csupasz erdő télen, tele volt zuzmóval és mohával. Látszott rajta, hogy nagyon régi, hogy még Zrínyiek építették. Azóta tilos ebben az utcában lovaskocsival vagy autóval közlekedni, mert attól félnek, hogy leszakad."

Egy-egy leszakadt pince, düledező épület a gyermeki és népi fantáziát mindig foglalkoztatta, színes elképzeléseikben a már hallott nem mindennapi elemeket az élet valóságával összeszövik. Szigetváron és környékén a szőlőművelés tartozékai a nagy, hosszú pincék, elhagyott présházak, mind táplálják az alagutak színes történetét. „Itt a várban is vannak alagutak. Ezt mindenki tudja. A bejáratot a gróf befalaztatta, mert el akarta titkolni a nép előtt, Azt akarta, hogy erről senki se tudjon, csak ő."

Ezek a pincék kimutathatóan a visszafoglalás utáni időszakban a vár utolsó megerősítésének időszakában épültek, a várban elszállásolt katonaság számára raktárnak. Majd később az uradalmi gazdálkodás pincéi lettek. Ezekben többen megfordulhattak, s félre nem ismerhető módon a pincevégződéseket mindenütt láthatták. A népi képzeletben ez nem jelentett akadályt. Az élmény újra átélésében a pincevég csupán elfalazássá változott, ami elválasztotta, illetve elzárta az alagutat, mivel ez titok volt s erről nem volt szabad tudomást venniök.

A folklorizációs folyamat napjainkban is tart. 1956. szeptember 7-én, Szigetvár elestének 390 éves évfordulója alkalmával rendezett ünnepségen a fiatalság a vár keleti földgátjában lévő pincerészbe behatolt, s keresték az „alagút" lejáratát. Pár nappal később az iskolásgyermekek s a város északkeleti részén lakó paraszti lakosság körében az a hír járta, hogy „egyes gyerekek"-nek sikerült az alagútba bemenni, többen látták, mikor ugyanazok, akik a várban voltak, Turbóknál, 13 1958. Gregorits Sándor. — Mások csak hallomásból tudtak a vasúti állomás felé vivő út alatti alagútról. 14 1957. Kovács József 50 éves. Szigetvár. a templom melletti kocsma pincebejáratánál kijöttek.

A népi képzelet meghatározza az alagutak célját is. „Van itt olyan alagút is, ami Molványig vezet. Akkor ott még nagy mocsár húzódott. Azért vezetett oda alagút, mert ha valakit Zrínyiek ki akartak küldeni a törökök közé kémnek, ezen küldték ki. Felöltöztették parasztnak, reggelre ott volt a molványi földeken, mintha ott dolgozott volna. Ezek a titkos alagutak jól el voltak rejtve. A bejárat bokrok, vagy kis földhányások alá épült. így senki sem tudhatta, csak a beavatottak, hogy hol van."

A népi hagyományanyag az alagút építését hosszú időre teszi. Ennek reális magva van. Hiszen mindannyian ismerik a földmunka fáradságos, nehéz voltát, s tudják, hogy egy gödör, verem kiásásához milyen sok időre, munkára van szükség. „Azt mondják, hogy Zrínyi katonái, meg a lakosok sok-sok éven keresztül mind építették az alagutakat, mert Zrínyi már előre jól volt értesülve a kémeitől a török sereg nagyságáról. Tudta, hogy a törökök meg fogják őt támadni. Abban az időben nem lehetett háborút viselni alagutak nélkül. Ezt még a könyvekben is írják."17 Az írásos történeti anyagra hivatkoznak a bizonyos csodálatos alagutakon át való menekülésre, ami itt történt, Szigetvárnál.

Ilyen vonatkozású történeti vagy szépirodalmi feldolgozás nincs Szigetvárról, valószínű, hogy valamikor még gyermekkorukban olvasott, vagy hallott csodálatos menekülés történetét, helyét helyezik szűkebb hazájukba. „Nem halt itt meg mindenki, mert soknak sikerült az alagutakon keresztül kimenekülni a várból. Csak éppen szegény Zrínyi nem tudta, hogy valamikor régen építettek olyan alagutat, ami Kanizsára vezet. Ha tudta volna, hogy ilyen van, akkor, mikor nagy bajban volt, mert a török már itt volt a nyakán, akkor az alagúton keresztül üzenhetett volna a kanizsaiaknak, hogy segítsék meg. S akkor Szigetvár nem került volna török kézre."18 Ez a hagyomány a Szigetvár—Kanizsa közti alagút^elképzelésen kívül arra is rávilágít, hogy tovább él az a gondolat, hogy Szigetvárnak azért kellett elpusztulnia, mert nem kapott segítséget. A segítség nem Bécsből, hanem Kanizsáról, a szomszédos várból jöhetett volna.

Lehetséges, hogy ez a népi elképzelés az iskolában tanultak továbbélése, átszíneződése s a hagyományozott anyaggal való összeforrasztás révén él még a mai napig is.

Sáncépítés. „Tüskevár"

A váron s az alagúton kívül hatalmas sánc építését Zrínyinek tulajdonítják. „Nagyon felkészültek a török támadásra. Hordták a földet, meg a téglát, míg olyan nagy falat nem tudtak építeni, ami olyan magas volt, hogy az ember leszédült róla. Ezt nem mindenütt építették, csak egy helyütt, ahol leginkább várták a törököt. Valamikor ezt a részt még víz vette körül. Ez is Zrínyi idejéből maradt. A falak csak úgy meredeztek ki a nagy vízből. Ez még ezelőtt 50 évvel is látszott. A vizet azóta betöltötték, a falak meg úgy mondják az öregek, hogy jpk voltak ház építésére. Ma már csak a neve őrzi a régi emléket. Ezt a városrészt most is Sáncnak hívják.19 A sáncról alkotott hagyománynak valószerű magja van. Helyét nagyjából az ostrom alatt elpusztult Újváros helyére tehetjük, s a tó, illetve mocsár maradványa valóban az elmúlt 50 év előtt számolódott fel teljes mértékben. Szigetvár közvetlen környékére, a kanizsai városrész nyugati végére helyezik a „Tüskevár"- at „Ez szúrós növényekkel beültetett hatalmas terület volt. Ezen kellett a törököknek keresztül verekedniök magukat. Sokan otthagyták fogukat. A tüske mind belement testükbe, és sokan elvéreztek. Ez nem olyan természetes vad növény volt, hanem az egész környékről a tüskés bozótokat mind összehordtak erre a helyre, hogy védje a várat, mert a várat nyugat felől csak ezen keresztül lehetett elérni."

A Tüskevár elnevezés a XVIII. sz. óta használatos. Feltételezhető, hogy az itteni nagykiterjedésű bozótos, cserjés adott okot az elnevezésre. Egyesek ezen a helyen vélik a török harcok alatt elpusztult Szent Erzsébet középkori település nyomait megtalálni.

Szulejmán és hadserege megérkezik Szigetvár alá „Szulimán" faluho

zAz ostrom megkezdését a nép Szulejmán megérkezésével teszi egy időre. „Hatalmas, tenger ember árasztotta el Sziget vidékét." Számszerűen csak azt mondják „sok", „tengernyi", „ki tudná azt megmondani, hogy mennyien voltak". De a tábor elhelyezésének irányát már pontosan jelölik meg. Az egyik változat szerint a szultán először Szulimán faluhoz ért. „A tábor helyét még most is lehet látni, az erdőszélen. Itt egy kis tisztás van, ahonnét jól be lehet látni a szigetvári vár vidékét, Nemsokáig volt itt a szultán a táborával, mert a várból folyton idelőttek, és egyszer még a szultán sátrát is eltalálták. A nagy riadalomban a szultán is megijedt, sátrastul, vezérestül felkerekedtek, a katonák, és biztonságosabb helyre vonultak. Választásuk a turbéki dombra esett. Fel is kerekedtek, és ott ütöttek tábort. De hogy itt jártak, ezt a község neve azóta is őrzi."

Ez a hagyományanyag sommásan leírva már a XIX. sz. elején szerepel, s feltehetően az említett helyről a Szigetvár felé való jó kilátás, valamint a község neve, mely idők folyamán Szőlőmálról Szulimánra változott, táplálta a Szulejmánnal, illetve táborozásával való elképzelést.

Szulejmán szultán vezéri sátra Turbéknál, földgát és rekesztő építése A helyi néphagyomány azonban Szulejmán táborának helyét inkább a Szigetvár melletti Turbék dombra teszi. „A török szultán itt táborozott Turbókon, a mostani templom helyén. Jó hely volt ez, innen látta az egész Szigetvárt. Itt volt a vezéri sátor, itt volt az egész török parancsnokság. Itt voltak az ágyúk felállítva, innen lőtték Szigetet. Egyszer az egyik ágyú olyan jól működött, hogy magát a szultánt is eltalálta."23 A szultáni sátor helyét, valamint a szigetváriak hősies támadásának sikereit a hagyomány ozódás megőrizte, sőt a sátor változtatásának helyét is pontosan megjelöli. „A szultán hol a hegyen lejjebb, hol Zsibóton ütötte fel a sátrát, mert Zrínyiek újra meg újra megölték katonáit." „Az öreg szultán nagyon megijedt a sátrába lőtt golyótól. A zsibóti szőlőhegy közepén is volt sátra, de ez már kicsit messze volt. Félt csapataihoz lenyomulni oda, ahol a mostani temető van. így inkább a turbéki templom körül tanyázott."

Az ostrom alatti magyar veszteségről nem tudnak semmit. A hős, és a körülötte harcolók a kisebb-nagyobb csetepatékban nem hullhattak el. „Nem bírtak megbirkózni a magyarokkal. Hiába lőtték a várat. Hiába voltak tengernyien. A mocsár védte a magyarokat. Ezért a törökök cselhez folyamodtak. Elhatározták, hogy bármibe is kerül, bejutnak a várba. A kanizsai város végén a Hoboli út mellett nagy agyagbuckák, homokbuckák voltak. Elhatározták, hogy ezt kiássák és a földet mind a várhoz horgyák. Még most is meg tudjuk mutasztani azt a helyet, ahol ez volt. Kiásták a földet, szekerekre rakták és hosszú, nagy gátakat építettek a várhoz. A magyarok lőtték a törököt, ezek meg szakadatlanul pusztultak a gátépítés során. Amelyik meghalt az belezuhant a mocsárba, ott fúlt meg. Sokáig tartott ez a munka, mert rengeteg földet kellett elszállítani. Éjjel-nappal horták a földet, nehezen tellett meg a mocsár. Hogy hány ilyen töltést csináltak, azt ki tudná már megmondani, de azt mongyák, hogy a Kanizsai úttól egy hatalmas töltés vezetett a várig. Valamikor még gyerekkoromban mutatták is ennek nyomát. Igaz, hogy én ezt nem nagyon láttam, de azt tartja a nép, hogy így volt."25 A földgátaknak a szigetvári mocsárba való építése történelmi tény. Viszont a szakirodalom a gátak irányáról, nagyságáról nincsen egyöntetű véleményen. A korabeli, és a későbbi krónikákra támaszkodva a kutatók más és más álláspontot foglaltak el. A szigetvári monográfia írója, Németh Béla a néphagyomány által is megőrzött délnyugati bástyához vezető földgát építéséneik gondolatát vallotta. A néphagyomány keletkezésének ideje nem mutatható ki, lehetséges, hogy éppen a monográfia megjelenése után (1903) került a helyi lakosság hagyományanyagába a gátépítés története. Magának a helynek „ahonnét a törökök a földet elhorták" Tapasztó a neve, ami inkább arra utal, hogy az itt kibányászott földet a lakosság tapasztási célokra használta. Az itt található agyagos földet a mai napig is kemencék, kályhák tapasztásához innen viszik.

A „szigeti bosnyákok" és a szulimániak a mai napig is őrzik a vár körül elterülő mocsár lecsapolásának történetét. „Az Almás akkor még sokkal bővebb folyású volt, mint most, és a törökök látták, hogy csak úgy tudnak a városba bemenni, a vár csak akkor lesz az övék, ha egész közel kerülnek hozzája, mert a mocsárba nehezen tudtak előrébb menni, és a várbeliek könnyen lelőtték őket. Ezért a Turbék felé vezető útnál, ott, ahol most az Almáson zsilip van, ott egy gátat, reszketőt építettek. Ezt a helyet most is Reszketőnek hívják. Így az Almás vizét felfogták, ez ott felduzzadt, tóvá változott, a mocsár meg lassan kiapadt. így tudtak a törökök a mocsárba előremenni."

A XIX. sz. elején följegyzett néphagyomány szerint a nép még látni vélte a patak rekesztésének maradványait, nagy gerendákat, s a töltést.

Az Almás vízének, illetve a mocsár lecsapolását, ami az ostrom végső kimenetelét meghatározta, a történetírás nagyjából egyöntetűen tárgyalja. Nem reszkető készítése, hanem a töltés átvágása révén érték el a törökök a víz leapasztását, és nem a Szigetvártól északra elterülő vidéken történt ez, hanem az Óváros mellett, a nagy töltésnél a Kanizsai útnál. E tény népi megfogalmazásának terméke a reszkető készítése. A lényeg a történeti maggal egyezik, mivel mindkét esetben a cél azonos: a várat körülvevő mocsaras tó lecsapolása, s a terület szárazzá tétele, hogy a török a várba bejuthasson. A néphagyomány az ostrom különböző szakaszait, az Újváros és Óváros elvesztését nem őrizte meg. A részletkérdések, mondhatnánk, kevéssé kötik le az érdeklődést, inkább nagy vonalakban maradt az ostrom a néptudatban. Az Újváros elvesztése, amelynek helyét a Sánc városrésszel jelölik meg, csak mint építés, de mint ostromhely nem foglalkoztatta fantáziájukat. Az Óvárosról, illetve annak elestéről általában csak ennyit mondanak: „végül is elfoglalta a török." A részletmotívumok nem tapadnak az emlékezéshez. Azonban egyöntetűen, szinte szószerint mondják,: „mikor már minden a töröké lett, akkor még Zrínyié volt a vár." Tehát a népi tudat, a hagyomány, a mostani várat jelöli meg, mint a védelem utolsó helyét.

A vár utolsó napjairól igen színes elképzelések élnek, melyet egybekötnek a szultán halálával.

Szulejmán halála

Szulejmán halálának pontos idejét történetíróink más és más forrásra való hivatkozással, más és más időpontra helyezik. De megegyeznek Szelaniki kivételével, abban, hogy a szultán még az ostrom befejezése előtt meghalt. így tudja az itteni néphagyomány is, legfeljebb halála helyét teszi különböző helyre, a krónikák, s a történetírók nincsenek egységes véleményen az idős szultán halálának okáról; így a néphagyomány is a csodás, drámai halálnemtől kezdve a legegyszerűbb, betegségtől való halálnemet is ismeri.

„A szultán végül is elpusztult, mert Zrínyi szívenszúrta kardjával." — „ . . . harcban esett el, de Zrínyinek ekkor még nem volt semmi b a j a . . . " , — „Szigetből egy ágyúgolyó úgy eltalálta a szultánt, hogy nyomban meghalt.", — „A szörnyű öldöklés még a szultánt sem kímélte, megölték őt, mielőtt győzhetett volna." Más elképzelések szerint aggkori gyengeség ölte meg. Tífuszt, vagy vérhast kapott, — mondják mások," mert hiszen nyáron volt a nagy ostrom, és a sok halott mind terjesztette a ragályt."28 A szultán halála helyét részben a mostani Szulimán helységre, részben Turbókra teszik. Azonban a halála utáni eseményeket egyöntetűen mondják el: a szultánt nem temették el rögtön, hanem díszesen felöltöztették, és sátra elé nagy trónszékre ültették. „Nem akarták, hogy a katonák megtudják, hogy meghalt a vezérük, mert akkor fellázadtak volna, és talán mind elfutottak volna Sziget alól, mert azt még ekkor nem tudták elfoglalni. A halott szultán előtt vonultak el a csapatok, nem tudta senki, hogy már meghalt."

A szultán halála, illetve trónszékre való ültetése, utolsó szereplése, mint legfőbb hadvezérnek, megegyezik a krónikákkal. Ez a hagyomány nem mutat különleges népi elképzelést, csaknem egyezik a történeti valósággal. Már a halott szultán trónszékre ültetése sem köznapi esemény; a realitás ebben az esetben különössé, szokatlanná módosul, és így érthető is, hogy a néphagyomány, mely szívesen megőrzi rendkívüli, különleges eseményeket, ebben az esetben a történetírással megegyező anyagot őrzött meg.

Zrínyi és katonái utolsó napjai, hősi haláluk

Míg a halott szultán szemlét tartott csapatai felett az utolsó nagy támadás előtt, addig Zrínyi és katonái felkészültek az utolsó harcra, a halálra. „Mikor már látta Zrínyi, hogy nem tudják tovább tartani a várat, elhatározta, hogy katonáival együtt kirohan innét, és mind egy szálig elvesznek, de míg élnek, a törököket nem engedik a várba belépni. A sok kincset mind összehordtak a vár közepére, minden aranyat, drágaságot, pompás ruhát odahordtak. Zrínyi akkor mindent meggyújtott, hogy ne legyen a töröknek haszna belőle."

Egy másfajta elképzelés szerint a kincseket nem égették el, hanem elásták, sőt vannak olyanok is, akik ennek pontos helyét tudják. „A nyugati várfal mellett jó két-három szobányi nagyságú területen van a nagy gazdagság elásva, tudják ezt itt sokan a városban, a gróf is tudta. De ő sem mert hozzányúlni, mert félt attól, hogy az állam nemcsak a kincset, de a várat is elveszi tőle."31 A kincs, illetve kincskeresés, ami a népi képzeletet mindenütt foglalkoztatja, megfelelő bizonyítékot keres igazának védelmére. „Van a grófnak egy térképe, ahol minden föl van írva, csak a gróf nem adja ki a kezéből" — mondják többen. Feltételezhető, hogy a vár egykori tulajdonosa Andrássy Mihály tulajdonában levő térképek táplálták ezt az elképzelést. A nép a kert alá gondolta a csodálatos mennyiségű kincset, amelyet egy Zrínyi várban feltételezett, s ennek elvesztésébe nem tudott belenyugodni.

Mikor Zrínyi és katonái minden kincsüket elásták, illetve elégették, akkor „mindenki a legszebb ruháját, drága díszes fegyverzetté öltötte magára, és egymásután harci rendben kirohantak a vár kapuján. A hatalmas török sereg rájuk vetette megát, életrehalálra ment a harc. Egymás után hullottak el a legjobb magyar vitézek, de hullott a török is. Zrínyiek útját a Vár utca irányában török hullák jelezték. Zrínyi ekkor még élt. A hatalmas keveredésű harcban Zrínyi pár emberével eljutott a mostani Széchenyi utcáig, ahol most egy kis kápolna áll. Itt érte a puskalövés, itt lehelte ki lelkét. A többi magyarok is mind meghaltak, nem maradt senki életben. Ügy mondják, hogy Zrínyi, mikor utolsó kirohanására készült, jobb lés bal zsebébe 100—100 aranyat tett, hogy aki megtalálja, az tisztességesen temesse el. De vannak akik azt állítják, hogy aranyait elásta valahová, nem vitt magával semmit, díszes öltözékén és kardján kívül."

Mások szerint sokaknak sikerült megmenekülniök. ,,Az alagúton keresztül a várba be lehetett jönni, azon ki is lehetett menni. Nem haltak meg mind, csak Zrínyi, meg legbensőbb emberei. Sokaknak sikerült az alagúton keresztül elmenni, ezek életben maradtak."

Zrínyi kirohanását, a vár védőinek utolsó perceit a hagyomány a krónikákhoz hasonlóan mondja el. A „bosnyák nép", amely azt vallja, hogy: ,,Mi mind nagyon régi szigetváriak vagyunk, Már Zrínyi idejében is itt éltünk ...", avval véli bizonyítani származásának történetét, hogy az ostrom alatt Szigetváron nem halt meg mindenki, hanem „sokaknak sikerült megmenekülni." Ez volna tehát számukra az összekötő láncszem a Zrínyi- kori, s a későbbi lakossággal. A történelem azonban mást mond. Az ostromból megmenekültek török kézre jutottak, majd később sikerült néhányuknak âz ország más vidékein megtelepedni.

A néphagyomány Zrínyi halálának helyét a község mostani főteréhez közeleső Szent Flórián kápolna helyére teszi. „Ahol meghalt, ott temette el a török, díszes pompával, mert a török is megbecsülte a. nagy hőst."34 A holtak eltemetése Szigetvár elesett, török kézre jutott, s az ostrom emlékét megőrző néphagyomány számontartja a legutolsó fejezetét is: a hősök temetését.

„Itt nyugszanak mind a csata halottai, száz meg ezer számra egymás mellett, nem temethették őket a temetőbe, mert az nagyon messze volt, s a török már úgy körülvette Szigetvárt, hogy a temetőbe vezető utakat is elvágta, s ezért kénytelenek voltak még az ostrom alatt Zrínyiek ide temetkezni. Ide a közeli dombra vitték a halottaikat. A törökök is ide hordtak sok halottat, féltek nagyon a ragálytól."

A nép ezt a temetőt „katona-temető"-nek mondja, s a helyét a vártól DNY-i irányba, az út mellett kimagasló dombosabb helyre teszi. Ez a „katona-temető" helymegjelölés annyira általános, hogy Szigetvár paraszti lakosságán kívül minden szigetvári ismeri. Az irodalom is mint „katona-temető-t tartja számon, egyesek ide helyezik Zrínyi temetkezési helyét is.

A törökök a szultánt sátra alá temették el Turbókon. Később díszes síremléket emeltek fölé, de erről már semmit sem tud a nép, csupán a sír helyét őrizték meg. „Hársfa alá temették a szultánt, oda, ahol valamikor a sátra állott. A hársfa azóta is minden tavasszal kivirít, és őrzi a nagy vezér emlékét."

A hagyomány a török harcosok temetőjét is megjelöli. Szigetvártól É-ra, 2 km-re ötszögletű dombocskát tartanak még a mai napig az ostrom alatt meghalt török katonák temetőjének.

De Turbókon és Szentmihályfán is megjelölik a szigetvári ostrom török halottainak temetkezési helyét.38 Amerre csontokat találnak a városban, vagy határban, „azok mind a nagy ostrom halottainak földi maradványai."