Fiction: Szigetvar 1566-ban Történeti Regény by Kiralyi Pal

Szigetvar 1566-ban

Történeti  Regény 

 by Kiralyi Pal

Source

 A TÁBOR TANÁCSA

Augusztus 6-ka 1566-ban egyike volt a leggyönyörübb nyári napoknak, sem felhők nem barázdálták az ég derűjét, sem szél nem báborgatá az átmelegitett levegőt. Egyike voltj ez azon napoknak, melyeken a munka oly édesen pihen az árny alatt, s az útas annyi szép reménynyel erőködik a távolból esábitó délibáb füzes fasorai, habgyürüs tavai felé.

Mily csendes, mily kellemes volt a nap egész lefolytában, oly gyönyörü volt annak alkonya. Mintha a hálátlan főldfiainak bűneit a természet siratná, oly búsan tünedeztek a halmok ormain megtöredező biiesusugarak, s mintha azt, mi] a munka ideje alatt világitó fénye mellett az emberek közt történt, ezek rémitésére leakarná rajzolni, vér veresre festé az eget azon tájon, melyen tenger ágyába volt ereszkedendő. A tünedező, s mindig halványabb sugarak, hasonlag a búcsúzó élethez, felkölték a rétek alvó szellőit, a lombokon susogó lehelt, s ezek könnyü lengésökkel erdőt és mezőt átkalandozva vidorabb életre csókolák a nap égető heve alatt védőleg összevonult növényvilágot, s új erőt, új kedvet kölcsönzének a kifáradt munkás csüggeteg lelkébe, új reményt az edzett harczosba — holnapi diadalára.

Midőn a kúpokról a haldokló napnak utolsó fénye is letűnt, s a helyébe lépett esti szürkület a fáradt tagokat az éj beállandó nyugalmának élvezésére hivta, látunk néhány hőst ünnepies köntösökben, teljes fegyverzet és díszben kelet hatalmas zultánjának tábori udvara felé tartani. Vagy sokat társalogtak már, vagy nem sok okuk van egymást mulattatni, mert mindnyája hallgatag, s magába zárkozottan halad a választott czél felé. Arczuk kifejezéséről itélve inkább ohajtanák e nap véres drámáját ujból kezdeni, mint oda sietni, hol a lefolyt események okai s menetéről számot adandók lesznek.

A néma gyaloglók közt némelyeket már, mint a megkezdett fegyveres játék első szereplőit, ismerünk; ilyennek a porta négy vezirén és a fősheiken kivül még A l i basa, a lusitáni hős, kinek tábori szállásán gyülekezett össze a többi, és Ali aga,1 a bátor janesárcsapatok félelmes karu parancsnoka. Ezekhez csatlakoztak Seifeddin és Hassán basák, a császári tüzérség al vezérei, KaraAbdurrahman, Jussuf, Fer hát és Ediba l i basák, az egymástól elkülönitett gyalogsági hadtestek parancsnokai, valamint Alaeddin, a sipahik bátor vezére.

A mai ostromra indulásuk előtt mindegyiket zultáni kegy tüntetett ki, és gazdag ajándékok igérete bocsátá csapataik élére, ha nehéz leladatukat szerencsésen megoldva, Istambol nagyurának országait a szigetvári Tár meghóditásával gazdagitják, s dicsősége fénykoszorújába ezen még hiányzó gyémántot fűzik.

A zultán kegye nem szólt arról, mit vállalatuk nem sikerülése esetében várhatnak, s ez az, mi a különben gőgös harczfiakat egész az alázatosságig lehangolta.

Az ostrom megbukott.

A zultán hadai minden erőfeszítés, s többször megújitott kétségbeesett támadások után is visszaverettek.

A gyémánt magasan ragyogott a falak tetején, s a kétszázezer halhatatlan nem volt elég erős azt onnét levenni, hogy hatalmas parancsolójoknak babér füzérébe ileszszék.

Ez szerfelet búsitá a hősöket, nem mintha elvesztették volna a reményt, hogy egy második késérletnél sem juthatnának annak birtokába, hanem mert minden alkalommal, mint hajdan Tigranes az ellene közeledő római legiókról — oly kicsinyitöleg és lenézőleg nyilatkoztak ők az ostromukra kiszemelt vár fekvése, épitése, s ereje fölött, mintha nem is szükségeltetnék egyéb, mint egyszerüleg ellene indúlni, s roppant erejöket mutatni, hogy a kapuk azonnal vagy önként kinyiljanak bébocsátásukra, vagy ismételt csapásaik alatt azonnal halomra dűljön az egész al kotmány.

Szulejman vezéreinek ugy ügyességét, mint kérkedéseit ismeré, s ha nem is hitt mindenben fellengzö igéreteiknek, de azért messze ágazó czéljaira ügyesen tudta azokat felhasználni. Minden merész igérethez fényes jutalmat csatolt, ha a vállalat sikerült, s legkéméletlenebb volt a büntetésben, ha tulheves vezére szavát nem válthatá be, s késérleténél az ügygyel a rábizott csapatokat is elveszté.

E jó számitásu politikájának tulajdonithatá főleg, hogy minden előtte föllépett fajabeli hóditók közt őt nevezheti a történet egyik legszerencsésebbnek.

Hadserege legedzettebb, meglehetősen fegyelmezve, egyszersmind a legügyesebb hadvezérekkel volt ellátva. Szulejman basái jól meggondolák a czélt, mielőtt saját felelősségűkre valamely sikamlós vállalathoz fogtak, és ha azt egyszer megkezdék, megállapodás és pihenés nélkül törtek abban előre, vagy elvesztek; — bukás esetében rájok ennél egyéb úgy sem várt.

Szigetvár ostromát maga a zultán rendezé el, ezért őket felelősség terhe nem nyomja; de az ostrom kivitelét a nagyvezirre, s az alárendelt basákra bizta, korlátoló utasitások nélkül; sőt inkább hatalmas akaratának azon egyenes kijeleütésével, hogy semmit nem kémélve, mi szent és drága, rombolják szét a botránykövet, melybe egy világhóditó belé botlott.

A török hadak vezérei hagyományok és tapasztalatból is tudták, miszerint a csaták megnyerésének dicsősége a zultánt illeti, ezek az ö trónjának legragyogóbb zománczai; de ha az ütközet elveszett, e vesztés a vezérek hibája és bűneül lön felróva, s az e végetti számolás terhét is ők viselék.

Szulejman alatt ilyen számoltatás az illetőnek megidéztetése, s kivégeztctéséböl állott.

A csata vesztett basa hijába hivatkozott arra, hogy népe kevés volt, hogy költsége, élelme elfogyott, hogy az elemek ellene fordultak, s nem küzdhetett tovább a nálánál hatalmasabb idővel, Ily mentségekre kész volt vádlói részéről a válasz kelet hatalmas urának akaratára utalni, s a trónra mutatni, mint melynek számára terem a föld embert, élelmet, pénzt, mindent. A zultán az Isten földi árnyéka, a nap fia, az elemek tehát nem lehetnek irányában barátságtalanok. Ö a profeta utóda, kinek a szent törvények az időt is lekötelezék. Mi volt tehát természetesebb ily életmaximák után, mint hogy a vezér, ki a zultán csapatainak élén magát megveretni engedte, gyá va és tudatlannak bélyegeztetett, s mint ilyen pedig nemlévén méltó a császár kegyére, tehát meghalhat.

Kik az óváros ellen intézett ostrom előtt a hatalmas zultán nyilatkozatát hallák, azoknak sok okuk volt nem örvendeni szerencséjöknek, mely őket mostanra a trón zsámolyának közelébe inté. Azok sem öriiltek a megkülönböztetésnek, kiknél a nyilatkozat nem volt tudva; minthogy Szulejman minél messzebb haladt kora éveiben, türelme annál inkább fogyott, s haragra annál hamarabb s könnyebben volc ingerelhető; pedig az ő haragja, vagy a biró halálos itélete, sok tekin tetben egyértelmű volt.

Adorno kegyeuczével édelgett az ősz zultán fényesen világított sátorában, midőn a Csausbasi mély tisztelettel a diván tagjainak összegyültét jelenté, kik a leghatalmasabb zultán parancsait várják.

E jelenetre a fakó homlok baljóslatu redői vészt, s a máskor bádjadt szemek szokatlan tüze vihar közeledését gyanittaták. Különbem az arcz fásult vonásai nyúgodtan, s az ajkak, mint mélyen gondolkodóé, mozdúlatlanul maradtak. Adorno kényura intésére elvonúlt, s kelet leghatalmasabb ura, a kereszténység bűneinek ostora a nagyvezir bebocsáttatását parancsolá.

„Legielségesebb úr, és császár! — szólt mély testhajtással az udvar fő méltósága, — a divánt Ali íűzérparancsnok vezeti, s könyörög leghatalmasabb ura előtt a határtalan kegyelemért, hogy a nagyvezir e tisztének kivételes teljesitése neki, mint tiszttársai közt erre kiszemeltnek engedtetnék meg."

A zultán — hajlott kora daczára elég gyorsan, majdnem könnyűséggel egyenesedett fel félig fekvő helyéről, s metsző érczhangon kérdé: „Hol van a nagyvezir ? " „Ali basa leend oly szerencsés e kimaradás oka iránt hódolatteljes felvilágositást adhatni." A nagyvezir nincs itt! A nagyvezir e tisztének teljesítését soha se bizta másra. Ö leghübb alattvaló, bölcs tanácsadó, kötelességeiben pontos. Ali az ö ellenfele, s most tisztét végzi!

Mind ez egy pillanat alatt fordult meg a kényúr gondolatában, s már-már a legiszonyubbat sejté . hogy tán irigy ellenfeleinek sikerült a trón egyik legállhatatosabb gyámolyát tenni el láb alól, s a diván szétosztását akará megparancsolni, midőn a nem sikerült ostrom jut eszébe s azon körülmény, hogy ebben Mehemedjtevékeny részt vön, hol tán sebet kapott, s ez akadályoz za uránáli megjelenését. Ez ötlet kibékité a megállapitott formákhoz következetesen ragaszkodó zultánt, s Ali basa béeresztését parancsolá. Ali erötetett nyúgalommal, s harczfihoz illő bátor magatartással lépett császára teremébe, hol a szokás szabályai szerint megtévén a hódolat tisztelgéseit, némán várta az öt figyelő nagyúr szavait.

Szulejman nem fedezhetve fel vezére zavartalan vonásain sejtelmének semmi nyomát, sőt annak komoly nyúgalmából valami érdekest gyanitva erötetett nyájassággal szólitá öt meg: „Akarom tudni, miért nincs itt a nagy vezir?" „Allah áldása rajtad és trónodon, oh hatalmas zultán! A nagyvezir, szolgáid leghühbike hódolatteljesen könyörög kegyelmedért öt e divánbani megjelenéstől felmenteni, minthogy Szigetvár parancsnoka Zrinyi Miklós ugyanezen órában csak másodmagával elhagyva várát az Almás folyam partja mellett megfog jelenni, hol nagyvezirünkkel találkozni, s ha megegyezhetnek, a vár átadása iránt is alkudozni fog."

Soha üzenet, soha szavak egy alattvaló szájából oly kellemesen nem hatottak egy zsarnok dics-szomj ára, mint Alinak e rövid mentsége. Ismételnie kellett a nagyvezir üzenetét, hogy annak minden szavát, minden betűjét lelkébe vésve előre is gyönyörködjék a nagyszeru eseményeken, melyeket e kis nehézség elgörditésével neve mellé majd arany betűkkel véshetend.

A nagyvezir e megtett fogással ezentúl a legbölcsebb tanácsadó, leghübb alattvaló, s legszeretettebb kedvenczczé lön.

A békételen öreg annyira aranynak vevé a fényest, hogy már a dicsőség hirlármás útját kezdé elméjében jegyezgetni, s az időt meghatározni, mikor szedeti fel a tábor sátrait, hol találkozik a királyi hadakkal, mikor érkezik Bécs alá, s minő szavakkal fogja innét tudatni a bámuló világgal hóditója nevét.

A kis Szigetvár, mint már csak alig létező kis pont, e magas gondolatoknak nem lehetett tárgya. Zrinyit megfogja tán fenylteni, minthogy azonban jókor eszére tért, s a nagy zultán emelkedéséhez ily hathatósan járult, majd basává teendi, s mint jó katona ez új pályáján új babérokat szerezhet tán a nagy császár halántékira. Végre e szédítő mámorból mintegy felriadva kérdé az előtte tiszteletteljesen álló Alit:

„Mikorra mondá a nagyvezir, hogy visszatérend?« „Mihelyt a vár parancsnokával tisztában leend , azonnal ura, zultánjának hódoló szolgálatára sietend," „De hátha Zrinyi nagy árt szab ajánla tának, vagy a nagyvezír feltételeit nem fogadandja el ?" „ Ha nagy árát szabja árulásának, a nagyvezir azt megfogja igérni." „Helyesen." „S ha nem fogadná el a nagyvezir alkuajánlatát, ez esetben gondoskodott Mehemed, hogy várába többé vissza ne kerülhessen, mely, mihelyt ő többé nem lesz jelen, mint lélektelen test minden további eröködés nélkül esik hatalmunkba. A nagyvezirt kétszáz lovas s elegendő számu gyalogság késérte a leshelyre, kiket a távol sűrü rejt, s erejök és szolgálatukat csak szükségesetében veendi igénybe."

„A nagyvezir eljárásával megyagyok elégedve, add tudtára kegyelmemet, s azon igéretet, hogy mihelyt ezen akadálykövet lábaim elöl eltisztitjátok, birodalmam és trónom legfényesebb ajándékai által lesztek kitüntetve; de akarom, hogy e munkával minél gyorsabban készüljetek el, mert az idő halad, az ősz közeig, s a fenyegető esős idő még terhesebb akadályul lép hetne fel azon utaniban, mely Europa birtokba vételére vezet Kezeitek kötetlen, intézkedjetek."

„Hatalmas ur! engedj hű szolgádnak még egy alázatos kérést." „Beszélj Ali." „Ha a várparancsuokávali találkozás bár mily tekintetben nem vezetne czélhoz, s utoljára is a szabályszerü ostromhoz kellene nyúlnunk, engedd meg hatalmas ur! hogy az óvárossal együtt a fő várt is ostrom alá vehessük, hogy igy a véderöt minden oldalról elfoglalva meggátoljuk, hogy egymásnak kölcsönös segélyt nyujthassanak, s midőn hadaink az óvárosba jutnak, egyszersmind a belső vár is oly állapotba tétessék, mely az oda sietöknek többé menhelyet ne nyujthasson."

„Észrevételed helyes, birod beleegyezésemet. Vegyétek a fészket ostrom alá minden ol dalról."

„E czélra legfelségesebb ur! szükségelem a tábor minden foglyait — másodszor, az ostromnál úgy sem igen használható lovasságot gyalog munkára, s mennyiben a megkivántató erő innét nem kerülne ki, a gyalog hadakból is annyit, mennyi kell, hogy tervem mielébb valósulhasson."

„Megegyezésemet adom, s közöld parancsomat a nagyvezirrel, hogy minden gyalogsági csapatból terved előkészületeire annyi népet rendeljen ki, mennyit szükségelsz, hogy császárodnak rövid időn azt mondhasd: uram! Szigetvár nincs többé."

Ali mély meghajtás után a zultán parancsát kérte még a künvárakozó divántagok utasitása iránt, s midőn azok hazabocsáttatása adatott tudtaul, ismételt tiszteleti hajlongások közt távozott.

A vihar elvonult, fellegei észrevétlenül oszlának szét, s Aii, ki magát ravaszságban utolérhetlennek képzelé, a nagyvezirben most mesterét fedezte fel.

E tudat sok nyugtalanságot okozott a nagyravágyó renegátnak nem csak azért, mert emelkedése létrájának fokait látta lábai alatt fogyni, hanem mert meggyőződött, hogy a nagy vezir éppen oly kevésé barátja és jóakarója neki, mint viszont ő nem a leghizelgöbb hajlamokat ápolja lelkében ezen fölóttevalója iránt.

Ha Mehemednek csakugyan sikerül a Zrinyiveli állitólagos alkudozás, s a várt tetemesb erőködés nélkül a felhold birtokába játsza, ez esetben befolyása a kényúr személye és akaratára oly határtalanná lesz, mely őt s mindazokat kegy vesztéssel fenyegeti, kiket a szerencse választottja benső barátai közé nem számit.

E töprenkedésében kivánta volna Zrinyi hajthatlanságát, vagy még inkább a nagyveziréhez hasonlócseltbgását, hogy a két róka, midőn egymás kelepczébe keritésével vesződik., ö a figyelő holló kaphassa el mindkettejök elöl a konczot.

E nyugtalanságában Alime angyalarcza se vigasztalhatá, sem a szerelem, mely kopár keblét izzó katlanná változtatá, szórakozási tárgyat nem nyújthatott aggodalmaiban.

Hosszú tapasztalás, s közel együtlét tanitá öt Mehemedet ismerni, s azon nagyravágyást, melynek ez mindent, saját gyermekét is feláldozni kész. Mig Mehemed a zultán kegyeit csak feltételesen, s más jelesekkel osztva éldelheti, addig Alira szüksége van, s lánya kezét tőle meg nem tagadüatja, de ha valamely szerencsés fordulat, mint a minő most van készülőben, őt egyedüli kegyencznek avátná, akkor az egyszerü renegáttárs keveseltetni fog arra, hogy a hatalmas és dölfös nagyvezir vőjeitl fogadhassa, akkor az udvar herczegeit ismertetendi majd meg a paradiesom legszebb virágával, s nincs kétség benne, hogy az első, ki tekintetét a női szépség e tökéletes remekére vetendi, birtokaért hatalmát köti le cserébe a kereskedő apának. Sőt ki áll jót, ha nem-e éppen az agg Szulejman végső elszéditésére tartogatja köre rejtekében ?

Ezek és egyebek lázas nyugtalanságba hozák a tüzért, s meggyőzék, hogy ha egy részről annyi bajjal kezdett, s oly mosolygó sikerrel folytatott pályáján dicsőséggel akar haladni a kitűzött czélpontig, s más részről, hogy ne kelljen kétségbe esetten szemlélnie, mint töménez más boldogabbszerelme istennőjének, úgy a nagyvezir tervén keresztet kell huznia, s azt legott a mostani találkozásnál kell megkésértenie.

Jelleménél fogva nem irtózott ő sem a legiszonyubb, sem a legaljasabbtól, csak tervében segitse előre; azonban kifogyott találékonyságának ereje, midőn a módok és eszközökről kezde gondolkodni.

Bizalmas embert szolgájában sem birt; hiszen ö se volt bizalmas senki irányában. Kit, s mikép avasson hát titkába, hogy a gesztenyét is ö költse el, s körmeit se égesse meg.

E gondolatok közepette búcsuzott el a diván szétbocsátott tagjaitól, kik egyenként a zultán jó akaratáról biztosittatván, látható öröm közt váltak meg.

Ali az etdö felé tartott, hol tudomása szerint a találkozásnak történnie kell. Ha lépteit sietteti, még jókor is érkezhetik, miután Zrinyi" napfénynél nem hagyandotta oda várát; tanácskozás pedig a zultánnál nem tartat ván ni ár az est szürkületben elindulhatott, melynek félhomálya minden tárgyat még meglehetős épségben láttatott.

Tervével azonban még alig lehetett teljesen készen. Ezt a gyakori megállapodások, gondterhes elmélkedések, s a benső elfogultság több ily jeleiből lehete gyanitani. Ez azonban az elszánt kalandort nem igen aggasztá. Elve volt mindig bevárni a végső pillanatot, ez szolgáltatja a legjobb gondolatokat, a legalkalmasabb eszközöket; csak lélekéberség kell, mely e pillanat beérkezését megismerni, s erély és bátorság, mely azt egész mérvében felhasználni tudja.

Megkettözteté tehát léptei gyorsaságát, bizva szerencséje csillagzatában, mely előtte a mostaninál veszélyesebb merényleteknél sem homályosodott el; a mostanit pedig fenyegetőnek felfedeztetés esetében sem tarthatja, miután a zultántól jőve annyi mondani valója lehet a légyottra várakozó nagyvezirhez.

Igy jutott félórai gyaloglás után a tábor körén kivüli térre, hol az Almás vizét egy a szigetváriak által emelt erős töltés medréből a mocsárba szoritja, s a vár véderejének legtetemesbikét teszi. Jobbról a patak partját bokrok, s kisebb növésü í'ácskák szegélyezék, túl ezeken boldogabb időben az emberfaj hangya munkássága jutalmazó tért talált, most pusztán elhagyatva áll az, s csak egy egy arra tévedt török őrjárat bolygatja a halálcseudet, mely szebb hajdanának letűnt elevenségét gyászolja. Balról azon a részen, hol Meheiued a büszke magyar bevárása végett állást foglalt, magas fák emelkedtek, terebélyes galyaikkal eltakarva a zsákmány után lesködőket, valamint természetes menhelyül szolgálva a rögtön üldözőbe vettek számára.

Az erdő, minél mélyebben hatolt valaki rengetegébe, annál sűrübb, s néhol majd járhatlanná lett. A százados hársok és tölgyek gyökeiből itt ott tömött bokrok, s egyéb csalitok terjeszkedtek szét, melyek a vadak, s más — ellenei elöl elrejtőzni kivánó állatoknak alkalmas búvhelyül kinálkoztak.

Mehemed egy kis törzsre ereszkedett, s nehéz gondolatokba merülve szemlélte a tiszta kék eget, melynek ívén egyik csillag után a másik tűnt fel, egyiknek ragyogását a másik igyekezett elhomályositni.

Minő hű képe az embervilág életének, hol alig tűnik fel egy jelesség, melynek dicsőitésére lantok zengenek, s tömének füstoszlopai emelkednek, midőn háta mögött az irigy véletlen már egy másikat mutat fel, mely mindazt, mi emebben szép, jeles, és dicső volt, feledteti, s a köz újongást az új tünemény ünneplésére nógatja — igen gyakran csak azért, hogy a jövő viradat újabb tüneménye előtt ez is a feledés sötétében tünjék el.

Állandóság nincs a természet nagyvilágában, ezt Mehemed egyszerü harczfi létére is elismeré. Változat, és múlandóság az, mire mint legbizonyosabbra számithatni, ezt az általa szemle alá vett csillagrendszer is igen elevenen tapasztaltatá. Minél magasabban állt egyik vagy jnásik fénylő égi test, esése annál mélyebb volt; s minél ragyogóbb sugárainak fénye, annál fakóbb volt a homály, mely üresen maradt helyét elboritá.

Lehet, hogy következtetést is vont e szemléből saját állására; lehet, hogy a benső érdem, és benső érték fogalma felmerült öntudatában, s meggyözheté, hogy a lét után csak a szellem arany tetteinek emlékei azok, mik az idővel daczolnak, s a késő kort megáldásunkra intik; azonban fásult szívét a nyomoru önzés keményebb kéreggel vonta körül, semhogy elég erőt fejthetett volna ki tilos vágyaival szembe szállva valami magasabb, fenségesebbért küzdeni, mint a külső élet zománcza és érdeke.

Szerinte az életé csak az, mit átélvezett, s minden óra, melyet az anyag számára kizsákmányolatlanul eresztett el, élveire nézve elveszett e földön. A halál utáni létről gondoskodni felesleges. Minthogy az igaz hitért harczol, övé az igéret paradicsoma, ezt tőle sem igaztalansága, sem önzése, sem kegyetlenségei el nem vitathatják. Miért térithetnék tehát őt emberiebb gondolatokra a feltűnő s aláhulló csillagok, melyek ugyanazon gondviselés parancsai szerint változnak, mely az ő végzetét már bölcsőjére felirta, s melyet sem imádság sem káromlás többé meg nem változtathat.

Ali észrevevén a gondolkodó, s várakozása közben mélyen elmerült nagyvezirt, egy bokor sűrüjében huzta meg magát, s mély csendességben várt a perczre, mely tán még neki is szerepet juttat, s rejthelyéből még öt is előléptetheti.

Mintegy kétszáz lépésre az erdő mélye felé a figyelmesebb szemlélő harczosok vértjeit, s lovak kapálódzásait veheté észre, kik a jelenet rendkivüliségéből még rendkivülibb eseményt várva, feszült kiváncsisággal, de a lehető legnagyobb csendességben lesték a perczet, melyben elörohanásukra jel fog adatni.

Mehemed e közben háta mögött nehéz lépéseket, s a bátor lépések által támasztott hirtelen csörejt hallott.

Helyéből felugorva nézett a táj felé, honnét az éji csendet zavaró moraj keletkezik.

Pár pillanatnyi várakozás után, mialatt fegyvereit magához szedé, s védelmi állást vön, a bokrok közül KaraMahomed tűnik elé, ki nagyvezirét a várakozási helyen találva megállott, s tiszteletének első hajlongó jelei után öt üdvö'zlé. „Te vagy Mahomed ?" — Kérdé a vezir félig suttogva, mintha félne a levelektől, vagy a rezgő levelekkel pajzánkodó szellőtől, hogy titkát meglopja, s kizsákmánylásul elleneinek viszi meg.

„Allah nagy, áldassék az ő neve, s legyen magasztalva a nagyvezir! Én vagyok, Kara Mahomed leghatalmasabb zultánunk egyik szegény agája." „Nos! mi járatban vagy? Hány órakor hagyja ei az oroszlán vermét? „Az oroszlán nem hagyja el vermét, szaglása nagyon éles, a kivetett tőrt elkerülte." „Ördög és kárhozat, hogy értsem ezt?" „Zrinyi nem fogadta el hatalmasságod találkozási meghivását."

Ali fülelt. „Nem fogadta el! — Tehát mit üzent, vagymit határozott iratomra ?" „Semmit." „Mahomed, — vág közbe a nagyvezir, — feledni látszol, kivel állsz szemben." „Az én dicsőséges nagyveziremmel, ki iránt Allah legyen kegyelmes! Avval ki engem különös bizalmára méltatva, e napon leghatalmasabb zultánunk küldöttjévé tett." „Adj számot, miként jártál el e feltűnő, s té' ged rangtársaid fölött annyira megkülönböztető küldetésben?"

Ali tenyerét füleire illeszté, hogy egy szótagocskát se szalaszszon el. „Bekötött szemmel az óvárosba vezettetém bántás nélkül;" — keidé Mahomed. „Én a várba utasitottalak." „Az, kihez utasitál, dicsőséges nagyvezir! Zrinyi Miklós kevély várparancsnok e délutánt a városban vitézei és a város népe körében tölté. múlatva, poharazva, s oly derülten, mintha Szigetvár állapota a mostaninál soha vigabb, boldo gabb és biztosabb nem lett volna."

Mehemed ajkaiba harapott s szóit: — „Tehát mulató vendégei közt fogadott a vezér ?" „Oda vezettek, igen egyszerü sátrak alá; szemeimről a köteléket levették, s egy téren találtam magam,— körül szerény lakok, de a hevenyészett sátrak alatt vidám nép, tűzről pattant fiatalság, s az ördöggel is szembeszállni kész harczosok tűntek szemembe."

„Csak nem ijedtél meg gyáva ?" „Az én dicsőséges nagyvezirem nem gyávákat szokott oly férfiúhoz küldeni követekül, minő Zrinyi Miklós." „Helyes, miként fogadott, s minő üzenettel bocsátott el?" „A vezér kérdé nevem, rangom, és ki általi küldetésem. Az elsőket elmondáni, a másodiknak hiteles nyomatékaul átnyujtám a kezeidből vett papir tekercset." „S mit válaszolta magyar, — ugy- e megörült ? " „Nem!" „Nem ? — tehát mi nem tetszett a gőgösnek ?" „A tekercset nem fogadta el, nem is bontá fel, nem is olvasta el." „Jól van, e szerint te visszahoztad azt?" „Igen, nagyvezir." „Add át, — de Alláhra fogadom, drágán fizeti meg a dölfös e pöffeszkedését, s hogy engem, a föld urának jobbkezét hijába várakoztatott." „Ő méltó haragod egész súlyára." „Add át a tekercset." „Nem lehet." „És miért nem lehet ? Tán csak nem vesztéd el ? Mahomed! — e vigyázatlanságod életedbe kerülhet, pedig hű emberem valál, sajnálnám elvesztésedet." „A rámbizott papirtekercset nem vesztém el, oh nagyvezir! de azért még sem adhatom át." Mehemed gyanus szemekkel mérlegelé titka megbizottját, mintegy találgatva, valjon drágapénzért nem adta-e már el azt egyik vagy másik vetélkedőjének! — Kis vártatva fenyegető hangsulyozással kérdé: „És mért nem adhatod át ?" „Mert megétették velem." — Volta legegyszerübb, s legrövidebb válasz. „Hogy értsem ezt Mahomed ?" „A magyar megesküdött, tőlünk semmiféle iratot, üzenetet, vagy bármi néven nevezendő jeleket el nem fogadni, velünk az önvédelem kivánta viaskodásokon kivül semmi más közlekedésbe nem bocsátkozni, s hogy ez esküjét népe előtt is beváltsa, uckem elkellett nyelnem iratodat, vagy megkurtitva küldettem volna hozzád vissza."

„Ez urunk nagy hatalmának legvakmerőbb kihivása, ez zultánunk méltóságának legvétkesebb megbántása. Eejthet-e az ég téres űrében elég villámot, a föld elég kins/ert e durva sértés kellő megfenyitésére. — Mahomed! te hiven teljesitéd vezéred akaratát, jutalmad nem fog elmaradni, de az, mi veled a várban történt, addig, mig én élőszóval annak terhe alól fel nem mentelek, kettőnk mély titka marad! — Értettél ?"

„Értettelek nagyvezir! " „És most késérj sátoromba, nagy dolgokra foglak ott használni."

A két beszélgető megfordult, s Mehemed éppen utasitni akará a tőle egy nyíllövésnyire várakozó apródot, hogy a figyelő csapat parancsnokát elvonulásra intse, — a vad nem jelenvén meg, a további lesbeállás fölösleges, — midőn az erdő mélyéből harsány riadal, és ijeszto fegyverropogás zaja tör ki, mely hadcsapatok roha mát jelenté.

Ha e nem várt jelenet zaja Mehemednek, és társának minden figyelmét a vész helye felé neiu vonja, észreveheték, mint kúszott a hallgatódzó, ez újabb esemény által azonban kissé megdöbbent Ali a bokorból elő, s a töltés mentében sebes futással miként ügetett szállása felé, hogy első legyen, ki lármát üttetve a nagy zultán udvarát erős őrizettel kerítse. Neki ma mindenben kedvezett a szerencse, miért mulasztaná el ez utolsót is felhasználni, s az által szerencséje napját megkoronázni.

Mehemed nem sokáig állhatott helyén, rémült csapatai szétugrosva futottak, ki merre menekülhetett, egy osztály körébe véve őt, a még mindig álmélkodót, sebesen ragadák a tábor felé. Kérdéseire vad kiabálással feleltek a hátamögötti üldözők.

„Nincs kétség, mond a verembe esett nagyvezir, kijátszattam, elárultattam. E rohanó csapat a magyar hadakból való. Zrinyi meglopva titkomat alattomban hátam mögé került, hogy a neki ásott verembe magamat taszitson belé."

Ez alatt a rohanók iszonyú pusztitással szabdalák a félálomba merült figyelő hadcsapatokat. Alig egy harmada kerülhetett vissza a megriasztott nagyvezirrel, ki utjában már erős őrcsapatokkal találkozott,, melyek gyorsmenetben a szorongatottak segélyére vonultak.

Az egész tábor talpon volt.

Zrinyi neve harsogott a megfélemlettek közt mindenfelé, s ez által az ijedés még fagyasztóbb, a zavar még tetézettebb lő n.

„Kirontottak a várból, s megkerülték az erdöt, hogy hol a vigyázat leggyengébb, ott rohanják meg az osmanok alv6 táborát, s tegyék íogolylyá a zultánt — minden igazhivö örök gyalázatára."

E vádló panasz-szavak viszhangoztak a sötét éjben.

Pár perez mulva a császári sátor lándsák, kardok, és lőcsövek bástyái által lett védve.

Ujabb és ujabb csapatok vonultak az éj barna homályában a viadal helye felé; honnét vad lárma, fegyver csörej, s ropogó lövések folyvást hallatszának.

A tusázás, melynek valódi okát, s mibenlétét senki se tudá, senki se gyanithatá, mintegy félóráig tarthatott még a nagyvezir visszaérkezte után.

Midőn Ali basa egy erős jancsár csapattal a helyszinén megjelent, csak holt tetemeket, s a halál tusájában nyögő sebesülteket talált. Támadó nem volt. Ellenséget a legmesszebbre kiküldött örjára tok és portyázók sem fedezhettek fel. Utasitása szerint az egész éjet a zavar helyén tölté fegyverben, hogy más nap viradatkor fiirkészeteit megújithassa.

A reggelre víradó nap rettenetes látványt bontott ki az őrködő basa szemei előtt.

Több mint négyszáz török a gyalog csapatokból, s igen sok a lovasságból feküdt a téren legyilkolva megmeredten.

És annyi holt tetem közt csak egyetlen magyar, s annak is melle és homloka egész a félismerhetlenségig felszántva sebekkel, mig az osmán halottak a halálos seb helyét mind hátaikon, vagy nyakszirten mutaták.

Ali nem meré e felfedezést bejelenteni. Csu pán annyit tudatott, hogy a roham magyar részről intéztetett, s azt nem más, mint a várörség tevé. A talált halott ruházata és fegyverei e gyanut kétségtelenné teszik.

A nap már messze haladt, s az ütközet helyét is odahagyák a csapatok, varjuk és hollóknak engedve át a vérengzés gőzölgő terét, midőn egy kifáradt portyázó csapat közeledését jelenték, mely fegyverei közt két rongyos, s aludt vérfoltokkal borított magyar foglyot hurczolt.

A kiváncsiaknak ezrei tolakodtak a két szörny látására, s ama hősök bámulására, kik messze bémerészelvén nyomulni a zsiványfészekbe, eltudának fogni annyian kettőt, s ezeket fegyvereiktől megfosztva magokkal is hozhaták.

Ali basa átvevé a'foglyokat, s őket — megérkezvén — a nagyvezir sátora előtt kötteté ki, szemben az égető nappal, de melynek hevéről mégis nehéz elhatározni, ha valjon a szerencsétleneknek kimosatlan, s bekötetlen sebeik nem égetőbbek voltak-e!

Dologtalan suhan ez nép környezé a bátrakat; és bitang sühederekíérezteték a megkötözöttekkel bántalmaikat.

Vessünk a kalandos foglyok külsejére egy figyelmes tekintetet, s hallgassuk az okot, mely őket mostani silány helyzetökbe juttatá, magok beszélendik el.

Az egyik, ki termet, tekintet, s maga tartásra nézve társa mellett kitűnt, s emennek inkább fölebbvalója, mint egyenlője látszott lenni, — lábán nehéz lovagsarut aczél sarkantyuval viselt, lábszáraihoz zsínóros magyar nadrág, derekához csinos szabásu dolmányka szorult; mindkét ruhadarab finom posztószövetből. Nyaka mezitelen, bőrét nap és szél barnitotta meg; mellvértjén a sürü vérfoltok alatt nemesi czimérét lehete látni, mely a lábainál heverő nehéz hadi sisakon teljesen és szabadon volt szemlélhető. Arcza, daczára az égető fájdalomnak, melyet még új sebei s az erötetett gyaloglás okozhattak, nyúgott, tekintete megvető, s egész magatartásában volt valami azon magasztosan szépből, mely a kérges durvaságot is némi tiszteletre inti maga iránt. Minden eddig, hozzá intézett kérdést válasz nélkül hagyott, minden sértést, gúnyt, és hántalmat némán, majd nem illetődés nélkül vett. Balsorsa terhén legcsekélyebbé sem zúgolodva várta az órát, melyen egyetlen barátja, a halál, majd ölelésére érkezendik.

Társa kevesebb, s nem is oly nehéz sebektől boritva figyelme s benső részvétével inkább e mellette álló, s most ismertettük bajnokot késérte. E mellett egész lényéből kivehető volt a középkornak példabeszéddé vált ama szolgai hűsége, melylyel az apródok veszélyben forgó uruk személyéhez ragaszkodtak. Öltözete egyszerübb, fegyverzete durvább, s tekintete elutasitóbb volt, mint az elsőé, s napbarnitotta arczának egész kifejezése inkább a nyers erő kezelőjét, mint olyat gyanittatott, kit e mellett születés, miveltség, s lélekmagasság is kiemelnek.

Vállairól egy háromszinü szalagon harczi tárogató függött.

Ali basa soká értekezett a nagyvezirrel, részint az ostromot illető intézkedésekről, részint a rendszabályokról, melyeket a zugolódni kezdő jancsárok lecsendesitésére kihirdettetni elkerülhetleneknek vélt. Végre szóba hozá a nap sugárival farkas szemet néző foglyok ügyét, s kérte a nagyvezirnek őket illető parancsát, hozzá adva, mikép a nép íenhangon kivánja vérőket, mint boszúáldozatot az alattomosan lemészárolt testvéreik, szellemének.

 A nagyvezir pillanatig hallgatott a basa előterjesztésére; hihetőleg jobb érzése szólalt fel benne a gyávák ellen, kik fegyverrel kezeikben pár halálosan sebesült és összekötözött foglyot készülnek hitvány boszújoknak áldozni, ki előtt azonban, még ép és erős volt, mint megriasztott nyulak szaladoztak szerte.

E vád magát a nagyvezirt is sujtá, azért nem kivánhatjuk tőle, hogy mint bíró és harczos a tizenötödik századból, maga ellen szolgáltasson igazságot. A Periclesek és Eegulusok kora rég elmult, és Mahomed nem az ő öntagadásuk axiomáiból merité tanát. Ezen kivül a jancsárcsapatoknak terhes kötelességeikhez lármás jogok is voltak csatolva, miket nyiltan egy zultán, egy basa sem ismert ugyan el, de melyek előtt mégis, midőn azok tettleg nyilvánultak, sokszor az egész birodalom meghajolt, s e jogok a nevezett hadtest csapatos lázadásában öszpontosultak, midőn trónt és rendet forgattak fel, s zultánt és kormányt cseréltek, s mely erőszakos intézkedéseiket a rákövetkezett hatalom megszentesitni szokta.

E csapat már nyugtalankodni kezd, s ha ezen egyszerü kivánatától tagadtatnék meg a vérdij, ki áll jót, hogy e parányi, egy török előtt magában semmit jelentő tény, nem-e ország felforgató zavaroknak lehet eléidézője!

Azért látványt, véres látványt e népnek! — Haljon ki kedveért a világ, dőljenek romokba vá rosai, csak e szilaj tömeg múlasson, s ne találjon okot kimaradt elégtételének követelésére.

A nagyvezir a foglyok elsöbbikét tiszti szállására rendelé vezettetni, hol maga fogja a vallató kérdéseket feltenni, s a bűnös sorsa feletti itéletmondást is, mint a tábor első méltósága, magának tarta fen.

A másik elfogott, kit kinzói tárogatósnak neveztek, addig őrizet alatt egy közel eső verembe vezettetett.

Ali a foglyot a vezir kihallgatási tereme felé indittatá.

Közel a csarnokhoz érve egy sürü fátyollal burkolt növel találkoztak, ki merőn és mozdúlatlanul nézte a mellette elhaladó, még rablánczaiban is büszke, hajthatatlan rabot.

Midőn ez a szállás ajtajánál eltűnt, a nő egy mély fohászszal a nagyveziri hárem felé sietett, s csak hamar ennek tömkelegében tűnt el.

 A nagyvezir keleties kényelemben hevert terme dús kerevetén, körötte két basa várakozott parancsaira.

E helyzetében találta őt a fogoly, kit a szállás közepére állitva fegyveres késérői magára hagyának.

„Tiszteld uradat, kitől életed fUgg, hitvány rab." — Szólitá meg a gőgös nagyvezir az előtte megkötözötten álló hőst, ki minden tiszteletadási jel nélkül lépett be, s tekintetét lenézöleg hordozá környezetén.

„Az én uram a törvény és a király. Pogány zsarnokot nem ural a magyar." „Hatjsd meg nyakadat urad igája alatt, erőm rabommá tett."

„Nem erőd, vezir! sebeim tettek foglyotokká, kik — mig karom emelhetém, mint csirkék futottatok aczélom éle előtt."

Mehemed homloka e szóra redősödni, s arcza fakó színe veresedül kezdett. A fogoly hiuságának üterére talált, s ha a legkegyesebb szándokkal lett volna is iránta, e merész kifejezései öt örökre elveszték előtte; azért mérgesen vágott közbe: „Egy ilyen ebbel kevesebb szertartással végzünk. -- Mi a neved ?"

„Frangepan." E rövid feleletre a nagyvezirnek meglepetése vagy visszahökkenése volt-e szembetűnőbb, elhatározni nehéz. — A rövid válasz sok és nagy dolgokat melegitett fel emlékezetében, s csak hamar azon meggyőződésre juttaták, hogy ily első rendű, s ily nagy fontosságu foglyot személyes boszúnak csak úgy könnyedén feláldozni nem lehet, kivált midőn e drága körülményt uralkodója javára, és saját érdekére is gazdagon zsákmányolhatja ki. Azért haragját némileg mérsékelve folytatá a vallatást.

„A várból jövél?" „Igen" „Természetesen derék vezéred, s mint tudom rokonod Zrinyi küldött, ki maga nem mervén a sikva lépni, téged bizott meg, hogy számára szednéd ki tüzböl a gesztenyét." „Nem ö küldött. Hozzá iparkodtam. Különben Zrinyi karját és bátorságát ti jól ismeritek, hátatokon viselitek erejének súlyát."

„Arra felelj, mit tőled kérdezek. Ha ö nem küldött, hanem hozzá iparkodtál, úgy nem jöhetél a várból, mint csak most mondád, s nem is általa, hanem más valaki által kellett küldetned." „Igazad van, ha hozzá igyekeztem, úgy várából nem jöhetek, s ha nem tőle jövök, úgy más valaki küldött." „És ki ez a más valaki?" „Önmagam." „Szép! — De ti többen voltatok, azok is önmagokat küldék ?" „Azokat én, és Malakóczi, a ti buzogányos menykövetek küldtük, hogy mindnyájatokat mint kutyákat egytől egyig verjenek agyon."

„És hányan lehettek ezek a Mutiusok, kik ily bátor vállalatra, ily nemes munkára kündultak?" „Kétszázan voltunk" „Mind olyanok, mini te ?" „Én valék a leggyengébb, különben most nem állnék előtted. A többivel majd másutt találkozol, de Istenemre másként, mint velem!" „Feledni látszol, hogy itt én vagyok az úr, és te a szolga." „Ebednek vagy ura, nekem legfölebb bakóm lehetsz." „Mérsékeld magadat féreg, ne ingereld haragomat, mit drágán fizettethetek veled." „Ebugatástól soha se rettegtem."

,.Nem tudod, hogy életed kezemben van, kinoztathatlak miként megérdemled, bőrödet nyuzathatom le eleven testedről, hogy jajgatásod ama várba hasson, s irtózattal töltse el gyáva feleid." „Életem kezedben van az igaz; bőröm is le nyuzhatod. Mindezt az ebek is megteszik a dögtesttel, melyet a vadász fegyvere már elejtett; de jajgatásomon sem te, sem hozzád hasonló gyáva sorsosid nem gyönyörködhedtek, kik nyakig fegyverben csapatonként törtök védtelenekre, ezeren rohantok egy ellen."

„Majd meglátjuk, mennyire állja ki daczod a kinpadot — Mond, mi volt vakmerő vállalatod czélja?"

„Aluszékonyságtokat meglopva bejutni a várba, s kétszáz edzett karral, ugyanannyi hős vitézzel üdíteni a védelmezőknek tán meglohadt erejét, s volök egyesülve benneteket rokonaitokhoz a pokolra küldeni." „Nemes szándék! — jegyzé meg gunynyal a vallató, -'- de melynek kivitelénél táborunk aluszékonyságáról furcsán győződhettetek meg."

„Táborodat nem keresve, rabló társaidra akadtunk, kik bátor ellenfelüket homlokon támadni gyávák, bokrokban lapultak meg, hogy midőn a büszke oroszlán szomját enyhitendő fejét a patakba ereszti, mint kigyók rohanjanak rá, s a lerogyottnak vérét szivják ki. Hű követői vagytok őseiteknek. Hitvány apáknak gyáva utódai!" „Nem mondanád meg, melyik fészek tudott ily gyönyörü madarakat szárnyra ereszteni, s melyik iskola ily jeles szájhösöket képezni." „A madár szereti a mákvirágot, s mi szaga után indulva eljöttünk mákot fejezni. Ugy-e szépen feleltek meg hivatásuknak a szájhősök, kiknek elragadó szónoklata rablóidat sorban ájuldoztatá."

„Elég! — mond, honnét jöttetek?" „Hazulról." „Hol a hazátok." „Magyarországban." „Helyes! — Szeretném mégis tudni, hogy Magyarországotok melyik helysége, vagy rablótanyája volt összegyülekezési helyetek."

„Helységeink nincsenek, azokat ti leégetétek ; rabló tanyákkal sem biruuk, mert ilyenek ben ti lakoztok. Én és társaim ősi lakainkból indultunk el felkereséstekre." „Hol vannak ősi lakaitok." „Keresd fel. — Én senkitől se kérdeztem, merre tanyázik táborod. "

„Kihallgattalak, tudom, mit megtudni akartam, s teszem, mit tennem kell. Téged most elvezetnek. Egyelőre tisztességes börfönben fogsz őriztetni. Ne gondold azonban, hogy személyed iránti kegyességből rendelkezem igy; oh nem! kutyák számára csak ólaim vannak; hanem hogy ott egészen magadhoz jöhess, sebeidből kiépülhess, teljesen felgyógyulj; ekkor, és csak ekkor fogod érezni büntetésem súlyát, s azt, miként kell a profeta országát káromolni, s a leghatalmasabb zultán fegyvererejével daczolni. Ha most kivégeztetnélek, jót tennék veled, mit pedig nem érdemelsz. Meg kell gyógyulnod nyomorú, hogy egészséges állapotban találjanak a kínok, miket a halál gyötrö körmei mártanak testedbe és lelkedbe".

„Jól teszed pogány, most beteg vagyok, vé rem megvan romolva, izlelésére megveszhetnél. Gyógyitass meg tehát, hogy ép, egészséges vérem hörpintésénél fúladhass meg. Kérlek, rendeld ki minden gyáváidat kivégeztetésemre, hogy tanuljatok férfiasan meghalni, kik férfiasan élni sem tudtok."

Fájdalmaitól elgyengülten vezetőire inkább támaszkodva } mint saját tagjaira ereszkedve hagyá el a hős magyar vallatója termét, s elhurczolák a nagyveziri szállás, és az első jancsár csapat sátorosztálya közt számára kijelölt fa alkotmányba, hol nem csak azt találta fel, mi szükségét fedezheté, de nem hiányzának ama czíkkek sem, miket a kényelem látott szivesen. Gyógykezek gondosan mosogaták sebeit, s rakosgatának azokra enyhitő irt; naponként üditő eledellel látták el, s őrködtek, hogy álmát semmi ne zavarja, hogy mielőbbi felépülése ápolóinak az igért jutalmat megszerezze.

A börtön minden egyéb építménytől elszige telten állt úgy, hogy az őrzésére kirendelt csapat azt egész körében szem előtt tarthatta, s bár ki, s bár honnét közeledett, megakadályozhatá a bejuthatást , valamint lehetlenué teyé az észrevétlen kijöhetést.

A fogoly hideg vérrel nézte mindazt, mi vele történt. A nagyvezir szándokát ismervén korántse lepte meg az ápolására forditott gond és figyelem, sőt jól esett neki a meggyőződés, hogy leg alább ezen egyben a török is megtartja szavát. Legtöbbet kelle küzdenie az unalommal.

Egész életében munkához levén szokva, tétlenül még egy napot sem látott feje fölött lehanyatlani. Most a szabad gondolkodáson kivül semmi egyéb eszközzel nem bir, mely csak futó pillanatra is szórakoztathatná. A nap börtöne egyik oldalán sem lövelheté be sugarát, hogy világánál helyzete iszonyképét megszemlélhetve méginkább edzhetné magát a bekövetkező nagy pillanatokra. Könyve, irószerei hijányzának; bejöttekor az izlam szent könyve hevert az egyetlen bútoron, mely börtönében négy lábon állt; de őrei elvivék azt is azon gondolatban, hogy kutyának nem való a szent eledel. —

Vigasztalására tehát nem maradt egyéb, mint a kifáradt gondolkodási erőt a képzelet álmaiban pihentetni; midőn majd ehez sem nyulhatand már, akkor leend a föld legszerencsétlenebbike, — e perez az örülés kezdő pontja lecnd.

Néha-néha — némi tájékozási pontúl szolgált elmélkedésében az időnként durrogó ágyuknak a börtönig elható moraja. Ilyenkor fellelkesült, szemeiben a honszeretet szent tüze lángolt, hogy a korcs ivadékban is vannak még férfiak, kik a zsarnok ellen honukat védni, s a jogtalan hóditót útjában feltartóztatni merik; de e fellelkesedésben több volt a keserű, mint a vigasztaló. Miért hagyta el őt sorsa, miért nem menekülhetett ö is, mint a többi, vagy miért nem lehet ott, hol testvérei dicsőséget aratnak, vérrel öntözött földbe életmagot vetnek, hogy belőle csirázzék ki a hon halhatlansági fája, a nemzet örök élete!

Igy heverve, hizva élni, hátrakötött kezekkel bakó kése alá vezettetni, mint juh, — s pedig most, midőn a kor tetterővel bir, s tenni oly téres a mező! — szörnyü hatással volt lelkére^ s e tudat az elbádjasztásig hangolta le.