Nemeth Bela - The last scenes of the tragedy

A tragédia utolsó jelenetei.

Régi idők szokása volt, hogy mielőtt a várat megostromolták, felszólították a várbelieket a vár átadására, midőn is azok bántatlanul elmehettek. Szigetvárnál is megtörtént ez, de a történetírók, mint megszokott dolgot, nem tartották följegyzésre érdemesnek. Az Óváros eleste s a vár bevétele után kétrendbeli ily felszólításféle ment Zrínyihez Írásosan, melyet nyíllal lőttek be az ostromlott táborba.

Az első magától a szultántól jött, melyben ígéretet tesz Zrínyinek, hogy ha Szigetvárat neki átadja, úgy Dalmáczia, Horvát s Tótország fejedelmévé teszi és kincsekkel gazdagon megajándékozza. Ez ajánlat azonban csak annyit jelent, hogy Szulejmán nem fogja Zrínyit rabnak tekinteni, hanem török állami szolgálatban magas rangot biztosít oly javakban, melyek akkor még nem voltak Szulejmán kezén. Zrínyi nagyon jól ismerte az eféle Ígéreteket s nem is felelt azokra. Úgy látszik, mindketten — ő is, a szultán is — csak üres formaságnak tekintették az ily ajánlatot s Szulejmán maga is meg volt győződve, hogy Zrínyit állhatatosságában nem lehet megingatni.

A másik nem annyira felszólítás, mint inkább cselfogás volt, melylyel Zrínyit a vár átadására akarták bírni; ezt, mint Szelaniki elbeszéléséből kivehető, a vár eleste után alkalmazták s nem is Szulejmántól, hanem az ostromot vezérlő egyik főembertől eredt. Szelaniki azt mondja, hogy Ibrahim bej tolmács, Lala Kara Musztafa ketkhudája, Musztafa és Feridun bej szultáni titkárok szőtték a cselt. Zrínyi György neve alatt levelet írtak az ostrom alatt álló Zrínyi Miklósnak s azt nyílra kötve, belőtték a belső várba. A hosszabb levél szövegét Szelaniki közli, melynek tartalma az, hogy Zrínyi György néhány társával eljött Szigetvár felé, hogy atyja helyzetéről tudomást szerezzen, de foglyul esvén a hatalmas padisah elé került, ki szívesen fogadta s elmondta neki, hogy a német császár azért nem küldött neki sereget Szigetvárra, mert a horvát és magyar uraknak sok panaszuk volt ellene; most már dicsőségének eleget tevén, a padisah felszólította, írjon atyjának, hogy ha a várat átadja, Engürüsz királyságát adja neki érte.

262 A TRAGÉDIA UTOLSÓ JELENETEI

Zrínyi Miklós, Szelaniki szerint, e levélre azt írta vissza fiának, hogy boldogság érte őt, midőn fia oly sebet kapott — érti ezzel fia elfogatását — minőt a hősök szoktak kapni. A Zrínyiek mindig a hősiség által tűntek ki, az — t. i. a megadás — nem volna hősiség, nem volna hazaszeretet. Ez a Zrínyiekhez nem illő; hogy kívánhatja a padisah tőle a várat, mig őt fel nem daraboltatta.

És e levél visszarepült a török táborba.

Reusser „Rerum Hurcicarum Narrationes“ Frankfurt 1603. 160 — úgy adja elő az esetet, valószínűleg krónikások nyomán, hogy a törökök elfogtak egy Zrinyi-féle trombitást Perlakról, hol Zrínyi György Károly főherczeggel táborozott. A trombitán Zrinyi-czimer volt. Ezt küldte a török a várba oly izenettel, hogy fia fogoly s ha a várat fel nem adja, kitűzik fia fejét egy sáncz- kosárra. Tényleg maga Szelaniki is azt állítja, hogy Zrínyi Györgynek trombitását és zászlótartóját ejtették foglyul s vitték a török táborba. A levél benyilazása alkalmával a várral szemben kitűzték az oroszlános Zrinyi-zászlót, a trombitás pedig ugyanott bús dallamot fújt a várbelieknek, melyre azok hasonlóval feleltek, mond Szelaniki. Valóban méltó tárgy egy balladához.

E levélváltás czélja az volt, hogy Zrínyit élve kerítsék hatalmukba. Szelaniki ép e levelek történetének leírása közben mondja, hogy a törökök intézkedést tettek, hogy az átkozott Zrindszkit élve kézrekerítsék. E levélváltás szeptember 6-ik napjának délelőtti óráiban történhetett. Az ostrom ekkor szünetelt. A török népség egy része a várnak tisztitásával foglalkozott j kivitte onnét a temérdek holttestet, mely az egész területet elborította. Különben is szeptember 5-ike az egész ostrom ideje alatt a legvéresebb nap lévén, melyben az idegen követek jelentései szerint 4 ezer török és a várőrségből közel 600 ember esett el; szükség volt ily temérdek halott eltakarítása mellett pihenésre is gondolni.

Mihelyt Zrínyi tagadó válasza visszaérkezett, azonnal hozzáláttak a belső vár ostromlási munkálataihoz. Parancsot adtak ki, hogy a még készletben levő rozsét, fatuskókat és mindennemű más éghető anyagot hordjanak össze és rakják azt a belső vár körül, hogy így tűz által kényszerítsék a várbelieket a megadásra. Szelaniki ez előadásából is látszik, hogy, mint fönntebb eléggé igazoltam, a belső vár nem feküdt a vár északnyugati sarkában, mint az általános vélemény tartja, hanem a vár közepén; hisz ha ott feküdt volna, úgy a tűz által való ostrom nem sikerülhet, ellenben az alá- aknázás könnyebb s biztosabb módja lett volna a belső vár bevételének. Utalok egyébként a „Vár“ czimű fejezetre.

Á kérdéses belső vár igen kicsiny volt, nem az akkori időkben készült, hanem még a Szigeti család idejében, melyet később némileg átalakítottak; de az előre haladt hadműveletekhez képest inkább játékszernek volt tekintendő. Az egész váracs átmérője mintegy 37 méterre tehető. Valószínűleg egy kört képezett, mint két egymás mellé tett bástya. A várfalazat belső része egészen be lévén töltve, magasabb helyet képezett, de melyet 4 méternél magasabbra nem becsülhetünk. E magaslaton állt a gömbölyű torony s a már leírt két épület. A vár falát sáncz és sétáló vette körül. A váracs egyetlen kijárása s hídja az árkon át vezetett. E híd teljesen fedél alatt állt, úgy hogy azon külveszély nélkül lehetett közlekedni. A váracsnak e híd fölötti része összeköttetésben állt a belső vár felső tatjával s annak kinyulványát képezte, mert az 1553-ki leltár megemlíti, hogy a kapu felett is volt egy nagy ágyú és egy taraczk. — A hídon át befelé a várba fel valószínűleg lépcsözet vezetett, fent a bástya kerületen 1553-ban 11 taraczk volt s az egész kis váracsban nyolcz ágyú, melyeket azonban Zrínyi az ostrom alatt máshová helyezvén, e végfejlemény idejében ott csak még négy ágyú állt. A kijárás a belső várból nem lehetett oly szűk, mint azt általán lefestik; mert ott 1558-ban 16 taraczk állott, de valamivel szűkebb volt a híd boltozata, mert ennek tetején csak egy ágyú s egy taraczk állott. A lovagterem az utolsó napokban Zrínyinek szolgált lakásul; itt voltak összes ingóságai; a nők terme mellett volt egy konyha s valószínűleg a megcsonkított toronyban is volt konyhakészülék.

Tehát ily szűk, alig 37 méter széles terület volt az, melyet még a feljárás is megkisebbitett. — Ezen kellett állnia ama körülbelül 300 embernek; képzelhető tehát, hogy e kis hely zsúfolásig megtelt s ember ember hátán volt.

Itt töltöttek a szegény harczosok két éjjelt és egy napot, mint a bezárt koporsóban az élő halottak, mert hisz teljességgel nem lehetett semmi remény ahhoz, hogy abból élve megmenekülhessenek; a véres harczok elvadították a kedélyeket, az érdekek, melyekért harczoltak, teljesen elvesztek, megszűntek s csak egy állt még szemeik előtt: hogy, akik annyi dicsőséges harcznak voltak osztályrészesei, utolsó lépésükben ne csorbítsák megszerzett dicsőségüket. Egyedül e gondolat lehetett az, mi lelkűket foglalkoztatta.

Nem is olvassuk, hogy e nap folyamán a várból lőttek volna; a török nyugodtan maradt s a vár kitisztításával foglalkozott, mit az őrség sem bánt, hisz neki is szüksége volt a nyugalomra szeptember 5-kének véres munkája után.

A halálra készülőnek kedélye lehangolt, ez volt érezhető a váracs őrségében, csak egyedül Zrínyi lehetett az, kit a dicsőség szomján kívül még ama magasabb czél is vezethetett: minél tovább visszatartani s minél inkább gyengíteni a törököt s időt nyerni a keresztény had előkészületeire.

A kis váracs fentartását igen akadályozta az étel és ital hiánya. Kút, úgy látszik, nem volt a belső várban s ha volt is, vize nem lehetett elegendő. Élelmiszer sem volt, mert a készlet legnagyobb részét a külső várban helyezték el, miután senki nem gondolta azt, hogy a belső várba fognak szorulni. E készlet azonban, mint hadi zsákmány, az ellenség kezébe került, részben pedig a tűz emésztette meg.

Istvánfy megemlíti, hogy a belső várban két nagyobb ágyú és tizenegy kigyó-ágyú, eleség gyanánt pedig ezer edény búzaliszt volt, melyet Zrínyi csurgói birtokáról hozatott ide, de ebből sem lehetett elég kenyeret sütni, mert csak egy kemencze volt s hiányoztak a kenyér készítéséhez szükséges edények; így a kimerült emberek éhségét csak részben lehetett csillapítani. Tehát még az éh-halál is fenyegette a megostromlottakat.

Maga a török, mint láttuk, már nem tartotta érdemesnek, hogy a váracsot megvívja s miután a várbeliek sem lőttek, nem tudhatta, nem rejlik-e csel némaságuk mögött. Szeptember 6-án már reggel elkezdték a munkát; összehordtak s a váracs körül raktak minden készletben levő faanyagot, ágakat, tuskót, deszkát s ezt dél felé meggyujtották. A tűz lassan-lassan terjedt, a lángok magasra csaptak fel s hihetőleg meggyujtották a váracs sövényzetét és épületét is. Az iszonyú hőség, a mardosó lángok, az átható, fojtó füst lehetetlenné tették a további ott maradást, hisz így a tűz által kellett volna elveszniök.

Hozzájárult ehhez, hogy a törökök úgy a maguk ágyúit, mint a várban talált ágyúkat, melyeket szeptember 5-én a vár védői nem tudtak leszerelni, mind összeszedték s a magasra csapó lángok között hozzáfogtak a vár lövéséhez; hozzászámítva ehhez még a puskatüzet s a nyílvesszőket, valóságos fergeteg zúgott a kis vár fölé, mely a jégesőhöz hasonlóan iszonyú dübörgéssel hullott alá a lángokban álló várra, melyben a halál kettős neme vigyorgott a hősök kisded csoportjára: éhen és tűz által elveszni.

Eljött tehát a pillanat, melyben választani kellett. Zrínyi és hős társai a halál egyik nemét sem akarták választani; hanem a minő volt életük, a mint küzdtek az utolsó hónapban, úgy akarták, karddal a kezükben s haláltosztva csapásaikkal, a hazáért s hitért való vértanuság dicsőségének babérkoszorúját megszerezni.

Megállapították, hogy a következő nap, azaz szeptember 7-ének reggelén rontanak ki a várból a halálra és halhatatlanságra.

Kora hajnalban gróf Zrínyi Miklós már díszöltözetben lépett ki szobájából, rövid dolmányban, sötétkék mentében, kócsagtollas, gyémántbogláros kalpaggal fején, nyakán súlyos aranylánczczal, kezein karpereczekkel, melyeket lakodalmak alkalmával szokott használni. Ily díszben készült el az utolsó kirohanásra és halálra. Méltán hasonlítja őt egy régibb latin költőnk (Fabri- tíus Pál egykori bécsi gimnáziumi tanár) Curtius Marcus-hoz, ki hadi- pánczélba öltözve s magát a halálnak ajánlva, rohant a Róma piaczán keletkezett örvényes mélységbe, hogy a jósok szerint hazáját a végveszélytől megmentse.

Szolgája: Cserenkó Ferencz vitte utána kincseit s pénzét, melyeket azért hozott magával a várba, hogy esetleg a vár katonái szükségleteit kielégítse, valamint egyéb drága ruháit is. Midezeknek megszűnt előtte, úgy hős társai előtt, minden beesők. Mentéjébe egy selyem zacskót tétetett, melybe száz aranyat varratott, azt mondva társainak: Nem akarom, hogy aki az ellenség közül tetemeimet meg fogja rabolni, azt mondhassa, hogy nem talált semmit nálam. — A többi kincseit pedig elégette.

A török katonaság ezalatt szintén összegyűlt, hogy a váracsot rohammal megtámadja; a trombiták, harsonák, kürtök s más hadi hangszerek félelmetes módon hangzottak fel, mindenfelül láthatóvá lett, a mint a török zászlók a várhoz mindinkább közelednek s nemsokára megtellett a vár egész belsősége tőrök katonával s oly nagy lett a katonák tömege, hogy a kis várból (dalia rocca picciola) nem lehetett a vár területéből mit sem látni, a tér, a töltés, mind tele volt a legválogatottabb török haddal (di gente fortissima). A Zrínyi lakta ház már ekkor égett s a vár körül levő parázs-máglyából iszonya hőség szállt a halálrakész csoportra.

Zrínyi a kirohanás előtt a bajtársakhoz beszédet mondott; mi volt e beszéd tartalma, nem tudjuk. A hány történetíró van, annyifélekép jelzi e beszédet; de legvalószínűbb, hogy társai előtt a halál kikerülhetetlenségét ecsetelte s azzal bátorította őket, hogy e nehéz pillanatban választandó halálnemek közül legjobb a hősi ellenállást választani s azzal szerezni meg a dicsőség koronáját. Hozzátette, hogy önmegadás esetén barmokként fognának felkonczoltatni. Figyelmeztette őket adott esküjükre, a haza iránti kötelességükre, katonai becsületükre és a keresztény vértanuságra. A beszéd némely részeit, mely a helyzetet ecseteli, Budina közli. Ezen alapon indult Zrínyi, a költő, mikor dicső elődjének szájába a következő szavakat adta:

„Kimenjünk az várbul, és ott megmutassuk:

Kik voltunk éltünkben, most is azok vagyunk.“

Istvánfy szerint is azt mondotta, hogy nem az ellenség, hanem a balsors győzött le, a hazáért, a szabadságért és az életért küzdöttünk és ezért is kell meghalnunk.

A rövid beszéd, melyet Zrínyi tartott, oly lelkesítőleg hatott a várőrségre, hogy azok is, mint Zrínyi, ledobták pánczéljaikat és teljesen fedetlen testtel indultak az utolsó harczra. Forgách elbeszélése szerint még a nők közül is, kik a katonasággal a belső várba szorultak, találkoztak olyanok, kik férfiruhát ölteni és a kirohanásban részt venni óhajtottak.

A lelkesedés e hevében nyitotta meg Zrínyi a belső vár kapuit, hová már előre elhelyeztek volt egy nagy ágyút, erősen megtöltötték láncz és vasdarabokkal, ólommal, golyókkal s odarendelte Szerecsen Márkot, a még egyetlen életben maradt tüzért, hogy azt a kapu kinyitásával süsse az ellenségre. A váracs előtt, közvetlen közelben számtalan török várt a történendőkre. Midőn a kapu felnyílt, a kirohanókat puskatüz és nyílvesszők fogadták; Szerecsen — golyótól találva, földre rogyott; ekkor a mellette álló Horváth György vette magához az égő kanóczot s a keményen töltött ágyút elsütvén, iszonyú rombolást vitt véghez a sűrűén álló ellenség tömegében; sokan meghaltak, sokan megsebesültek; Istvánfy 600-ra teszi ezek számát; a kirohanók útja ezzel némileg megtisztult.

Zrínyi Miklós maga ment legelői s követték őt, a fiatal Juranics László zászlótartónak vezetése mellett, hű vitézei. A zászló, melyet Juranics vitt, igen nagy és gazdagon meg volt aranyozva. Egyik oldalán a fejedelem, másik oldalán Magyarország czimerével; mely zászlót Zrínyi mint dunántúli főkapitány kapta volt a királytól. Zrínyi egyik kezében könnyű paizszsal védte magát, másik kezében pisztoly volt, melyet előbb elsütvén, egy török főembernek vette el életét s csak azután nyúlt kardjához, melyet ez alkalomra külön választott ki magának fegyverei közül, mert azzal szerezte meg első hadi dicsőségét. S e karddal most is vitézül harczolt. A törökök Zrínyit felismervén, kegyelmet Ígértek neki a szultán nevében, ha megadja magát; azonban Zrínyi nem hajtott szavukra, hanem tovább is folytatta öldöklő munkáját, azt kiáltván: nem adja meg magát, hanem meghal a királyért és hitéért.

A kilőtt ágyú némikép megtisztította ugyan az utat, de a belső vár kapuja még sem volt olyan széles, hogy Zrínyi egész hada azon egyszerre kijöhetett volna és képes lett volna tömörülni. Az idő alatt, mig a sereg egy része a hídon kivül jött, az ellenséges had ismét összetömörült a kirohanók körül s úgy látszik, ez nem volt puskás népség, hanem csak dárdával és karddal rendelkeztek, miután, mint fennebb mondottuk, a törökök a vár megrohanására készültek és gyülekeztek össze A puskás népség Zrínyitől jobb oldalon, valószínűleg a vár töltésein foglalt helyet és bevett szokás szerint lövöldözte az ellenséget. Zrínyit is egy golyó találta melle jobb részén, úgy, hogy vérbe borult, de azért nem szűnt meg a harczot tovább folytatni és társait kitartásra ösztönözni, mig végre egy golyó jobb szeme és füle közt a halántékán találta, mire összerogyott. A Győrbe küldött követ elbeszélése nyomán összeírt német krónika szerint a magyar harczosok Zrínyi testét a belső várba iparkodtak visszavinni, mire a híd közelében, közel elestének színhelyéhez, a legvéresebb harcz fejlődött ki; végre a nagyszámú ellenség túlereje elnyomta a leolvadt magyar sereget. Úgy ennek, valamint Szelaniki előadásából is azt lehet következtetni, hogy a fegyveres népet ez utolsó kirohanás idejekor a török vezérek küldötték rendeltetési helyükre.

Téves vélemény, hogy ez öldöklő harcz a hídon történt, mert az, mint tudjuk, fallal és bolthajtással volt elzárva. E híd előtt estek el Papratovics Farkas, Kobák Miklós és Patasics Péter lovassági hadnagy. A magasrangu nemesség közül pedig Cháki György, Bajomi János — Péthő Gergely krónikája szerint Bajomi Imre — és Juranics László, az ifjú zászlótartó.

Mint fennebb mondottuk, a várvédő kisded had nem is jöhetett ki egészen a belső várból, mert ha csak háromszázan voltak is, együttesen valami eredményt csak felmutathattak volna, de semmiféle forrás nem emlékszik meg arról, hogy a törökben ekkor nagyobb kárt tettek volna.

A váracskában maradt kisded csapat ellen, melyről a török nem tudhatta, mennyien vannak, egy kisebb rohamot kellett intézni, melynek a mieink már nem voltak képesek ellenállni. A török e néhány embert úgy fogta el s nagyobb részüket, mint rabot gyilkolta le. Ketten ezek közül a gömbölyű toronyba menekültek, úgymint: Kecskés György, ki csak nemrég Ali agával szemben egy párviadal alkalmával mint győztes került ki — és Novák János, a fegyveres lovasok öreg hadnagya. Néhány óráig védték még magukat a toronyban, mig végre a janicsárok jól irányzott golyói véget vetettek ez utolsó ellenállásnak is.

Az élve megmenekedettek között volt Cserenkó, Zrínyinek kamarása, kit a konyhában találtak; úgy Geréczi Bertalan, a kiknek a török Istvánfy szerint azért kegyelmezett meg, mert igen szép legények voltak. Orsics Istvánnak életét Hasszán nevű török katona mentette meg a haláltól, a ki Orsicsnak Siklóson egykor rabja volt s vele igen jól bánt. Megmenekült a fiatal Alapi Gáspár is, aki midőn Zrínyi elestét látta, átöltözködött és valami sötétebb helyre menekült, hol a törökök megtalálták és nagy, széles arcza és kicsiny termete miatt hadi szolgának vélték. — Mindezeket rabszolgaságba vetették; később Zrínyi György kiváltotta őket.

Az életben maradottak közül Cserenkót, úgy Zrínyinek ismeretlen nevű Íródeákját és pohárnokát a nagyvezér elé vezették (kitépve előbb szakállukat és leborotválva hajukat), kinek czélja velük az volt, hogy kitudakolja: mennyi kincse volt Zrínyinek és hová rejtette azt; ezek azt felelték, hogy 100 ezer magyar aranya volt és 100 ezer „gurusa“ (értéke egy német tallér), úgy ezüst kupái és edényei, de ezeket mind szétosztotta, csak egy ládában maradt 5 ezer frt értékű holmija és igen sok lőpora, de ezt most a katonaság ellob- bantja, úgy, hogy mind el fognak pusztulni. „Ha a tűz nem lepett volna meg bennünket, ti a várat el nem foglaljátok. A német sereg piszkosan viselte magát, meglássátok, mert nektek sem marad semmi.“

Mig ezek a nagyvezérnél voltak, a janicsárok a belső várat egészen ellepték, zsákmányt keresve mindenütt. így juthattak a gömbölyű torony földszinti sötét részébe is, hol, mint tudjuk, tűzveszélyes voltánál fogva nem szoktak rendszerint puskaport tartani, de Zrínyi, miután rendkívül sok puskapora volt, annak egy részét ide helyezte. Egy része a puskapornak a belső kijárásnál az árkon túl jobbra fekvő háznak egyik osztályában volt, melyet pánczélháznak neveztek, hol Zrínyi rendszerint lakott. Volt ezenkívül, mint fentebb láttuk, egy lőporház is. A sötét üregbe a kutató törökök valószínűen égő kanóczczal mentek le s így a robbanást maguk a törökök okozták. E robbanás, mint Szelaniki leírja, oly óriási volt, mintha Ítélet napja érkezett volna el. Azt hitték, hogy az ég a tejútnál meghasadt; az egész nép elvesztette eszét a lőpor óriási robajától, A belső várnak még csak nyoma sem maradt, minden semmivé lett. A közelben levőket a lőpor a levegőbe röpítette, úgy, hogy az ott levő több ezer törökből, a kik a vár körül tevő mocsárba hullottak, 15 ugyan megmenekült, de ezek is nemsokára meghaltak sebeikben.

Istvánfy az ekkép elveszettek számát 3 ezerre becsüli. — A robbanás megtörténtén, miután azt Szelaniki, mint szemtanú igazolja, nem lehet kételkednünk.

Az elesett Zrínyi holttestét, miután annak védőit, kik nem akarták, hogy az a törökök kezébe kerüljön, leölték, a janicsár-agához vitték, ki a holttestet a Kaczianer ágyújára fektette és ott fejét vétette. Ez ágyút a török Kaczianertól az Eszék körüli csatáknál vette el és Szulejmán mindenüvé magával vitte s így a szigetvári ostromra is. A török források többször említik ez ágyú nevét. Midőn az ágyút az ostromra a töltésen hozták, Zrínyinek egy ágyúgolyója összetörte annak elejét. Ez ágyúra azért fektették Zrínyit török írók szerint, hogy eként Kacziáner halálát megbosszulják. A holttesten levő értékes lánczok a janicsár-agáé lettek. A két kezén levő arany karkötőt a törökök nem tudták kinyitni és azt az időközben megtalált Alapi Gáspár nyitotta fel nekik. A j'anicsár-agáé lett egyúttal Zrínyinek Perván nevű szép lova. A fejétől elkülönített holttestet a banjalukai Mustafa basa, kit köznéven Vilithus-nak hívtak, és a ki Zrínyi Miklósnak egykor rabja volt és jóindulatát kiismerte — temet- tette el.

Nem áll tehát a krónikások ama mondása, hogy a holttestet a tűzbe dobták.

Zrínyi fejét elsőben is a nagyvezérhez vitték, hogy azt a szultánnak bemutassa. A nagyvezér a fejet karóra huzatva, közszemlére tette ki.

Időközben az életbenmaradt várőrségből a nagyvezér három katonát küldött el: az egyiket Babócsára, a másikat Perlakra Zrínyi Györgyhöz, a harmadikat pedig a győri táborba, hogy hírt vigyenek Szigetvár elestéről és Zrínyi haláláról. Ez a közvitéz már szeptember 10-én ért Győrbe s ott részletesen elmondta a vár ostromának lefolyását, melyet akkor német katonák feljegyeztek, a mely följegyzés németül és magyarul, sőt latin fordításban is többször kinyomatott.

Zrínyi fejét Szokoli Mohamed nagyvezér, miután azt az egy napi közszemlén minden török láthatta, silány vörös selyem kendőbe takarva elküldötte testvérének: Szokoli Musztafa budai basának, oly meghagyással, hogy azt Salm grófhoz szállítsa. A budai basa levél kíséretében küldötte meg Zrínyi fejét Salm grófnak Komáromba, értesülvén arról — írja — hogy ily jeles parancsnok, kinek fejét küldi, a császárnak nemcsak hű szolgája, de vérrokona is volna; azért ez ajándékkal meg akarja őt tisztelni és ezzel megkezdeni kettőjük között a barátságot; írja továbbá, hogy ő Zrínyi holttetemének tisztességes eltemetését elrendelte. Egykorú írók, úgy mint a győri tábor is, e levél tartalmát fenyegetésnek vették, hogy Salm is úgy fog járni, ha várát a szultánnak át nem adja. A fej a rászáradt vértől tisztátalan, fekete és igen bűzös volt. Salm gróf azt lemosatta és illatos kenőcsökkel lehetőleg szagtalanná tette és díszesebb selyemkendőbe takarta, azután nagy ünnepélyességgel szállították Komáromból a győri táborba. Elől fekete bársonynyal bevont kocsi ment, nagy fehér kereszttel, erre volt helyezve Zrínyi feje. Követte ezt 1200 huszár csatarendben, mintha most is élne és kedves huszárjait vezetné a csata tüzébe. Követték e csoportot az ágyúütegek. Majd Salm gróf alvezérei: Helferstein György gróf, Hatstadt és Wallerthan ezredesek, majd Castall és az olasz lovasság csatarendben. Mindkét oldalon német lovasság 25 zászló alatt képezett sorfalat. így kisérték azt egész a győri templomig, hová ideiglenesen elhelyezték.

Nemsokára reá a győri táborba érkezett a hősnek fia, Zrínyi György s miután a király kegyesen fogadta — megígérte, hogy egész családjának kegyelmes ura és oltalmazója lesz. — Atyja fejét a győri templomból Tahy Ferenczczel, mint atyjának sógorával és Turzó Ferenczczel, mint saját sógorával a győri templomból ismét kihozván, azt elsőben Abdára vitték, hol hihetőleg Turzó tábori szállása volt. Innen szállították át Csáktornyára és ott a Szent-Ilona nevű zárdában készített új sírboltba, melyben még csak Zrínyi első nejének, Frangepán Katalinnak porai pihentek, temették el első neje mellé. A temetésen jelen volt életben maradt özvegye. A sírboltra a horvátországi rendek emlékkövet alkalmazlak, mely a hős erényeit magasztalja.

A sirirat a következő: „Illustrissimo Comiti Nicolao Zerino, Torquati ex sorore nepoti, a Carolo V. post Viennae opsidionem solutam, quod in ea adolescens adhuc et tyro multa et praeclara confecisset, equo auroque donato, ad Budam et Pestum pulchra per facinora summa cum laude probato, Croa- tiae Dalmateae et Sclavoniae bano, tavernicorumque regalium in Pannonia magistro, singulari cum prudentia functo, copiis Caesaris ad dextrum Danubii latus a Ferdinande primo et Maximiliano secundo inperatoribus praefecto, victis saepissime fugatis, caeptis caesisque hostibus, in faustissima postrennum funestissimaque Sigethij expugnatione cujus arcem contra innumerabilem Solymani turearum principis exercitum facta eorum ingenti et memorabili strage diutius, auam viribus par fuerat, defendit defuncto ibidem Solymano totius orbis flagello pulcherrime absunto, bellicae gloriae fortissimo invictis- simogue duci de se publiceque Bene Merito Patria Posuit.

Szent-Ilona, hová Zrínyi Miklós fejét eltemették, ma Csáktornyától nem messze fekvő puszta. A templom ma is áll, de Zrínyi síremlékét hasztalan keresnők benne, holott tudjuk, hogy a Zrínyi család ide temetkezett s hogy emléke dédunokája, a költő idejében még megvolt. Nem is járt arra soha oly pusztító had, mely ez emlékeket összerombolta volna. A templomban egyedül annak síremléke áll, ki a Zrínyi család csillagának letűnése után a fiskus kezére került Csáktornyái uradalmat újra adományba nyerte. Nem is képzelhető máskép, minthogy ama nehéz időkben, midőn a Zrínyi név oly gyűlöletessé lett, az uj uraság csupa hiperlojalitásból távolította el a templomból a magyar nemzet e szent ereklyéit. Egykor, majd, ha az uradalom gazdasági épületeit újra le kell rontani, valahol az alapfalakban meg fogják találni e drága emlékeket. De hogy Zrínyi porladozó koponyája s a többi tetemek előkerülnek-e s váljon a templomban maradtak-e, nagyon kétséges. Nyom nélkül enyésznek azok el, mint a magyar nemzet annyi sok dicsősége.