Szigetvar - A Magyarok Történetéből

A Magyarok Történetéből

Author: Miklós Istvánffy
Editor: Székely György
Translator: László Juhász

1962

Note: Has many OCR errors

betegek elszállítására; azoknak, akik eltávoztak, legyen szabad lovaikat, fegyvereiket, s amit csak akarnak, elvinni, az ágyúkon és hadi felszerelésen kívül; ennek biztosítására mindkét részről leezeseket adnak.

Három nap múlva, megrakott szekerekkel, melyekre rátették a betegeket és a sebesülteket, kiknek szánna igen nagy volt, meg értékes holmijukat, az ellenség fegyveres lovasai és a körülálló janicsár csapatok között kivonultak a katonák körülbelül ezren, mögöttük a szekerek a poggyászokkal. Alig mentek el a tálzvor mellett, a törökök mindnyrájan elkezdték a szekereket kirabolni, s amikor Kerecséxiyi panaszt tett, hogy ez az eskü és a szerződés ellenére van, Lippa parancsnoka, Pertaf nevében, visszahívja azzal, hogy Pertaf lneszélni akar vele. Végzetes tévedésében hozzá megy, bár Ghyczy és Melith hasznos és józan tanácsukkal figyelmeztették, hogy a megkezdett utat folytassa, s ne bízza életét a törökökre. lvliután visszatért s Pertaffal beszélt, hogy tartsa meg esküjét, s akadályozza meg a rablást, a janicsárok - nagy részük a csatákban elpusztult - s egy vegyes török néptömeg körülveszi, s zűrzavaros lármát csapva s kirántva kardjukat, egy sátorba, mely nem állott messze a fővezéri sátortól, cipelik, Eirizetbe veszik, s kezére és lábára bilincseket raknak.

Amint a többiek látták veszedelmét, bár megbánásuk már késő volt, futásnak erednek. lvlelithet is elfogják, aki xrele visszatért. Ghyczy, szerencsés véletlen folytán, elmenekült. Fekete Demeter, a kapuőrség parancsnoka, mikora várból kiment, lovának torkába öntött egy itce finom bort, s annak gyors futása révén biztos helyre menekült. Keledi István, a gyalogosok parancsnoka, a martalócok kezébe esett - ezek gyalogos katonák -, s miután ott annak, aki elfogta, negyven aranypénzt űzetett, elengedte. Mások részint az ott elfolyó Isíörös sásában és xiádasában rejtőzködve, részint azon átúszva, Váradra és más, erdélyi fennhatóság alatt álló helyekre megérkeztek, kik között volt Zichy Györgym és Serényi lxliklós, kik az éj sötétjében összetalálkoztak, s mikor mindkettő azt hitte a másikról, hogy törökre bukkant, összecsaptak és egymást megsebesítették. Végül. azonban, felismerve a tévedést, Váradra mentek, ahol az orvosok gondos ápolása folytán meggyógyultak. Elfogták Gerigert is, a németek parancsnokát, később azonban őt nagybátyja, Harrach Lénárd kiváltotta. Valamennyi betegnek és sebesültnek ugyanaz a sorsa lett; mindnyájan foglyok lettek. Később vagy nagy áron váltották meg magukat, vagy minthogy nélkülözték a szükséges ápolást, bilincsek közt nyomorultul végezték életüket.

Kerecsényit Belgrádba vitték. Azt remélte, hogy a foglyok kicserélésév el - volt ugyanis sok híres foglya - megwrálthatja magát Szolimán halála után azonban számos török -- szol-zásul-z, hogy az igazságot hamissággal keverik - azzal xrádolta, hogy túlságosan kegyetlenül bánt a foglyokkal, s ezért Szelimneik, Szolimán utódának hozzájárulásával, nyakába kötelet vetettek s megfojtották.

Ez volt a vége Kerecsényi Lászlónak, aki nem vitézséggel vagy vitézi tettek véghezvitelével, hanem nagyrravágyásból és gróf Zrínyi és Tahi kegyéből, kik állandóan ajánlották őt Ferdinánd császárnak, nyerte el a tisztségeket és parancsnokságokat.

Amint Gyula így elveszett, Pertaf, mivel a nyárnak nagy része még hátra volt, mely alkalmas a hadakozásra, táborát és ágyúit Jenő ellen indította, melynek élére Schwendi a német Wagner Györgyöt, a magyarok részéről meg Sennyei Zsigmondot, a vitéz féríiút állította, Mikor a várat már néhány napon át lőtték, a németek félelmükben elhatározták, hogy azt az ellenségnek átadják. Sennyei nagy rábeszéléssel, a gyulaiak példájára is hivatkozva, erről a rút tervüktől iparkodott őket lebeszélni. Végül azt mondta, hogy akkor inkább, ki merre tud, az éj leple alatt menekülienek, semmint az ellenség megbízhatatlan és veszélyes álnokságára bízzák magukat, akik kétségtelenül vagy kegyetlenül lemészárolják, vagy kemény szolgaságba hurcolják őket. Az őrség tehát, az éjfél sötétjét bevárva, otthagyta üresen a várat, s különböző irányban elfutott. Sennyei és a magyarok, kik nagyrészt jobban ismerték a vidéket, hosszas és küzdelmes bolyongások után kimenekültek az ellenség kezei közül. Wagnert azonban az ellenség elfogta, s sok társával Hatvanba vitte, s miután néhány év múlva Ruber jános kiváltotta őt, hazatért, s polgári jogait is visszanyerte.

A császár látványos hadifelkéstziilése (1566)

Míg a törökök Gyulánál és Szigetnél hadakoznak, a császár, Ferdinánd testvére kíséretében, kit a hadseregben helyettesévé tett, udvarának testőrlovasaival s a morvaországi, csehországi és sziléziai segélycsapatokkal és háromezer gyalogossal Bécsből elindul, s augusztus hó 15-én, mely nap a Boldogságos Szűz Mária mennybevitelére szenteltetett, Rajkára, s innen Ovárra, melyet a németek Altenburgnak neveznek, érkezett.

Amint a rajkai mezőre érkezett, csatlakozott hozzá Oláh Miklós esztergomi érsek háromszáz lovassal és ugyanannyi gyalogossal w- a többit ugyanis Érsekújvár erősségében, mely nincs messze Esztergomtól, hagyta őrségül --, és Báthori András, aki az elmúlt évben Schwenditől Visszatért; Schwendit ugyanis a császár abban a háborúban azoknak a magyarolanak elére állította, kik táborában Voltak.

Abban a tálaorlwan pedig volt - nem számítva a testőrkatonaságot és a császári palota katonáit, kiknek élén Harrach Lénárd állott -- tizenháromezer német lovas, kik közül ezerkétszázat a császári családból származó gróf Schwarzenberg Günter, aki Ferdinánd, a császár testvére után a hadseregben a második helyet fciglalta el, vezetett, míg a többit Barbin Burckhard őrgróf, Ungnad Lajos, Fülfip badeni őrgrófm, Hardeck Beifnzít és Krumperg Zakariás, kik ezer-ezer lovas élén állottak, s sok más vezér és parancsnok. vezette. A testőrség zászlaját a csá szár parancsára Kristófnak, Pomeránia hercegének adták át. Körülbelül harmincezren Voltak, s azt mondják, hogry gróf Salm Eck táborában, Komáromban, hasonlóképpen ugyanannyi.

Az ágyúk és egész felszerelésük élére a zárai Pált állította a császár, annak a Jeromosnak a fiát, aki Szolimán második ausztriai. háluorúja után Konstantinápolyban a fegryrxtersztixictct megkötríötte. Pál az zigyúkat és ezek szükségleteit harmincnégy tehcthajóra rakatta. t Azokra a hajókra, melyeken a löpoort szállíttat-túli, deszkákból hozzám értó grandossziggal tetőt szerkcsztetett, hogy az esotol óvja, s a császárt, aki szárazföldi úton haladt, s a parttól nem messze ütött tábort, a Dunán lefelé követte. A hajóhad tizenkét kétevezősoms hajóból állott, melyeket még atyrjától, Ferdinándtól kapott - körülbelül ilyen hajóik Vannak a kalózoknak is a tengeren, mert gyorsak és mozgékonyak -, továbbá harminc kis gjeors hajóból, mely-eket mi xiaszádoknak, a tríírökök sajkáknak neveznek. A hajósokat, evczősiöket és hajóskatcmákat, kik részben olaszok, részben dalmaták voltak, Flach Fülöp, a német lovasok parancsnoka, vezényelte, aki alá Pető János is tartozott, harminc hajóból álló komáromi rendes hajóhadával. Ez volt az egész hajóhad, melyet az Esztergomnál horgonyzó tÖIÍÖkkCl szembeállították.

Amikor a császár Óvárra bevonult, akkor érkezett meg a Medici Cosimo Hrenzei és toszkánai hercegtől küldött háromezer olasz gyalogos is; szépen és jól fel voltak szerelve és el Voltak látva; parancsnokuk Fregoso Aurél volt. A Rhöne és a Saale folyók vidékéről is jött csaknem ugyanabban az időben a táborba hatszáz puskás lovas, s ugyanannyi Castaldo Alfonz János vezetése alatt Lombardiából. Károly osztrák főherceg, a császár testvére, azon a helyen, ahol a Dráva és a Mura folyók találkoznak, körülbelül tizenháromezer emberrel ütött tábort Perlak mellett, hogy a határokat védelmezze. Ő alá rendelték Erdődi Pétert, Illíria bánját, és a szlunyi grófot, Ferencet, aki a római eredetű Frangepán családból származottf ők valójában otthon voltak, amikor ott a határokat védték azoknak a tartományoknak és vidékeknek nemességével.

Dersífy István, a felső-magyarországi nemesség parancsnoka, körülbelül tízezer embert gyűjtött össze az alája tartozó Nyitra környéki megyékből. Ezeken kívül Schwendi zsoldon felfogadott németekből, továbbá magyar csapatokból és a nemesség csapataiból körülbelül tíz vagy tizenkétezer válogatott katonát toborzott Kassán, hogy velük az országnak azt a részét az erdélyiektől és tatároktól, kik Tokajt ostromolták, megvédje.

Óvárra érkezett a csaíszárhoz katonáival Verancsics Antal egri és Bornemisza Pál nyitrai püspökf95 továbbá Dobó István és Tahi Ferenc tapasztalt és a hadászatban jártas vitézek Mérei Mihály nádorhelyettessel, Gyulaffy Lászlóval és sok mással, ki-ki a saját pénzén és költségén, a haza törvényei értelmében; jöttek, hogy katonáskodjanak.

Azokon kívül, akik Károllyal, a császár testvérével, Schwendivel és Dersffyvel, továbbá, akik Salm Eck parancsnoksága alatt Komáromban voltak, csak magában a császári táborban, mint gondolják, kétezerötszáz magyar lovas és ugyanannyi gyalogos volt. Tahi Ferencre, mint aki Magyarországon királyi istállómester volt, régi szokás szerint a táborparancsnokságnak és a táborban az egyes csapattestek helye kijelölésének, hogy hol feszítsék ki a katonák sátraikat, gondját bízták. Ugyanezt a tisztet a németek részéről Oppersdorff Adám töltötte be.

Wolfgang rajnai palotagrráf alatt kétszáz loxzas, és Richárd brandenburgi őrgróf alatt ugyanannyi szolgált, kiket ők saját költségükön fogadtak fel; a császár iránti köteles engedelmességből teljesítették a barbárok elleni szent háborúban a hadi szolgálatot, s készségescn siettek, hogy? őseik dicsőségét felújítsák.

Nem hiányoztak az önkéntes lovasok Olaszországból és más

mrsziígcvklutíl sem, akiket ösztönzött a császár jelenléte is a táborban;

ezek. is saját kijltségíileön katonáskodtak, s amikor a tábor előirvonult, a magyarokkal egyrütt Csapatonként lovagcvlxra, a hadsereg

előtt jártak; vezérük Baleone Adorján volt, akit ők maguk választottak meg parancsnokuknak; a táborban pedig Sátraik a magyarok

mellett voltak.

Jelen volt Guise Károly herceg is Franciaországból -- a polgárháború ott akkor éppen megszűnt -, aki abban az időben lépett ki a gyermekkorból; száz Válogatott puskás lovassal jtöttt. Vele érkezett Strozza Fülöp, Brisack és mások. Ezek után jöttek (jolontia Prosper és Cesio Angelo római főnemesek, és Brescizíbtíl Gambaro Siklós, inkálal.) csak azért, hogy lássák a császárt s az iránta kigitcles szol gaílatukat ielezitsék, amire már őseik is kötelezve voltak a császár, mint hűbérúr iránt, semmint azért, hogy nagfy csapattal növeliék a hadsereg erejét. Laszki Albertwó és Szboroxrszlti Márton lengyel vezérek is hasonló buzgalomból, hogy a császárt és a tábort lássák, csak kevés, de jól felszerelt katonával érkeztek meg. Mikor azonban látták, hogy a hadsereg a táborban el van tespedve, s hogy? semmi támadást sem kezdeményeznek, a császártól engedélyt kérve, xrisszatértclt hazájukba, Lengyelországba.

Az összes katonák száma pedig, kik különböző helyeken a táborok [van xroltak, ú gy vélik, hogy ha együvé foglalják őket, a huszonötezer lovast és nyolcvanezer gyalogost könnyen meghaladta. Sokak ítélete szerint ez a sereg egyenlő volt az ellenségével, amelynél, mint mondják, inkább abból állott a hadviselés, hogy milyen nagy híre van sokaságának, mint annak tényleges számából és ütőerejéből. A császárt azonban övéi, kiknek tanácsára hallgatott, és Schwendi rábeszélték, hogy inkább tartsa fenn a hadiállapotot, mint támadjon.

Az óriási táborban, ahol a katonáknak háromnapi pihenőt engedélyezett, Összehívta a magyarokat és megkérdezte, előnyomuljon-e. Senki nem akadt, aki ezt ellenezte volna, vagy erről le altarta volna beszélni. lígyreselc úgy gondolták, az lenne a tanácsosabb, ha mindjárt Győírbe indulna, s ott nuegállaipodnék, s azután csak a hadsereget indítaná az ellenség ellen, azért, hogy, ha ő maga is elmenne, s a vállalkozás kevésbé szerencsésen ütne ki, avagy támadást nem kezdeményezne, s visszatérne, ezt ne magyarázzák fülíáSílníllí, hanem visszatérésének. Amilyen a háború kezdete, a továbbiakban is rendszerint hasonló annak híre is. Batthyány Ferenc is, aki öreg kora miatt nem is volt jelen, ezt a véleményt látszott támogatni abban a levélben, melyet unokaöccse, fitestvérének Ha, Boldizsárz97 vitt el a császárhoz; őt küldte ugyanis el a táborba maga helyett százhatvan főből álló lovascsapattal.

         

Forgách Ferenc váradi püspök" azon a véleményen volt, hogy Esztergomot kell megtámadni és elfoglalni; ha erre komolyan és nem habozva vállalkoznak, egyidejűleg Szigetet és Gyulát is, vagy a kettő közül az egyiket meg lehetne szabadítani az ostrom veszedelmétől. Ha azonban nem tetszik az a vélemény, hogy az ellenséggel meg kell ütközni, akkor, mivel szembe jön velünk, a hosszú útban rejlő lehetőséget kell kiaknázni, őt kijátszva azzal, hogy a hadsereg biztos helyre, Ausztriába, visszavonul. Ha pedig az ellenség nem áll el feltett szándékától, akkor is vissza lehetne foglalni Esztergomot, s a munkának és a győzelemnek méltó gyümölcsét máris leszakították. Ezzel a véleménnyel a hadban jártas Tahi habozás nélkül egyetértett. Mások azonban azt terjesztették elő, hogy Győrbe kell menni, s azt ajánlották, hogy majd ott, amint a helyzet alakul, s amily alkalom adódik, kell dönteni.

A császár hozzájárult, s vállalta az utat; az elindított csapatokkal Győrbe indult azzal, hogy ő maga a jelentéktelen falu, Abda mellett üt tábort, a magyarok pedig kissé messzebb, miután átkeltek a Rábca felett épült cölöphidon - a Rábca a Rábtíból folyik ki, s nemsolszára mindketten Győrnél összefolynak , a nyílt mezőn vernek tábort. Nem sokra rá, hogy Győrbe érkeztek, Ferrara hercege, Alfonz, aki a császár nőtestvérét vette feleségül, ezer, kitűnően felszerelt olasz lovasával a császárhoz a táborba érkezett. Körülbelül ugyanebben az időben vezetett oda Vilmos bajor herceg testvére, Ferdinánd, ötszáz vértes lovastf.

Az idő tájt János Zsigmond is ostromolta Tokajt övéivel, kiknek száma a tizenhatezret meghaladta, s a tatárok csapataival, melyekben még ennél is jóval nagyobb számmal voltak, miután a Tiszán, nem messze a vártól, hidat veretett, melyen átkelve a tatárok kegyetlenül portyáztak Sárospatak, Munkács és Beregszász irányában, s a szerencsétlen halandóknak, de különösen az ártatlan földműveseknek sok ezrét kemény szolgaságba hurcolták, akiket részint a törököknek, kik mohón és versengve vásárolták össze őket, adtak el készpénzért, részint magukkal vittek a Krím félszigetre. Tokajt nagy fegyveres erővel védte a sváb Suevus - Raming Jakab, a magyarok közül meg Kálvási Mátyás, oly bátran és buzgón, hogy bár keményen ostromolták és ágyúzták őket, kijavítva az erődítményeket, melyeket leitomboltak, s visszaszorítva azokat, akik felmászni meirészkedtelt, az ellenséget megvetni látszottak.

Szigetvár ostroma. Szolimán halála.

A vár elesik ,' Zrínyi halála (1566)

Amikor így mindenütt tombolt a háború, s Mars hadisten rémes csatakürtjével mérhetetlen haclifelkészülést mozgósított, úgyhogy úgy látszott, hogy hamarosan egész Ázsiának és Európának fegyveres ereje kétes győzelemmel, ellenséges fegyverekkel és lélekkel összecsap, Szolimán, ki már Plarsánylaa érkezett, kétnapi pihenőt adva a katonáknak, s Arszlánt eltéve láb alól, július hónap 30-án az ázsiai lovasság parancsnokát csapataival és Aliportugot, akit szárazföldön és tengeren a tüzérség legfőbb parancsnokává tett, ágyúkkal, vasgolyókkal, lőporral és más készletekkel, melyeket a tevék és szekerek mérhetetlen sokasága szállított, előreküldte; ezek a következő napon Szentlőrinc várkastélyhoz érkeztek, mely Szigetvártól egy mérföld távolságra van. Ezt a kastélyt annak a háborúnak az idején, melyet az ifjú Ferdinánd föherceg viselt tíz évvel azelőtt Ali ellen, a törökök felgyújtva üresen elhagyták, s később sem építették újjá.

éppen augusztus 1-én, nem messze Szigetvártól úgy telepedtek le, hogy azok, akik a várban voltak, könnyen láthatták őket. A mieink gyalogosan kitörtek rájuk, s kemény és tréres harcot vívtak velük, miközben az ellenség számából a golyók valóságos záporától igen sokan elestek, annál is iíllíílbb, mert a törököknek csak lándzsájuk és kardjuk volt, különben fegyvertelenek voltak. Ebben a csatában Istvánlfy Pál, ki lóháton vonult ki - ö ugyanis megtartotta lovait, míg a többiek, minthogy ostromnál nincs szükség rájuk, biztos helyre elküldték azokat --, egy török lovascsapatparancsnokot lándzsájával átszúrt és megölt. Egyedül Dombai Jankó, a fiatal és újonc, akit nem is olyan régen szettek fel a katonai névsorba, miután lova összerogyott, esett el; a többiek mind sértetlenek maradtak.

Másnap, augusztus 2-án, Szolimán a testőrloxrassággal és a rabló akindzsi lovasokltal s csapatainak egész zömével, melyekről azt mondták, hogy a janicsárokon és az aszap gyalogosokon kívül, körülbelül százezret tesznek ki, Sziget közelébe érkezett, s zöld színű hatalmas és terjedelmes sátrát Zsibótnál - a faluból tanya lett -, a szőlőhegyek és a hosszúkás Szemlek domb között, az ágyúk lőtávolán kívül, feszítették ki, úgyhogy azt a közbül levő dombtól nem lehetett a várbcíl látni. A sereg a dombokon és hegyeken hosszú sorban letelepedett.  

Amint a szultán megérkezett, minden hadigépet és ágyút, melyek nagyszámúak voltak és szokatlan nagyságúak, valamint a janicsárok és az aszapok puskáit is egyszerre lőtték ki. Oly borzalmas robaj és dörej támadt, hogy a föld megremegett, az ég és a levegő a lőpor füstjétől és szagától betelt, s mint valami hatalmas mennydörgés, messzi távolságra, egészen Kanizsáig és Lindváig is hallható volt.

Ugyanazon a napon, melyen a várat ostromolni kezdték, Farkasics Péter, Zrínyi alvezére, kiről előbb már szóltunk, hosszas beteg.ségében, mindnyájuk nagy fájdalmára, elköltözött az élők sorából. Farkasics, mivel Temesvár ostromát Losonezival együtt vitézül szenvedte el, nagy hadi tapasztalattal rendelkezett, s egyaránt helyt állt, akár cselekedni, akár tanácsot kellett adni.

Ezalatt Zrínyi, ki már előbb hatalmas mennyiségű élelmiszerrő s mindarról, ami csak az ostrom elviselésére szükséges, bőségesen gondoskodott, az ágyúkat a várfalakon alkalmas helyeken felállította, a földdel telt kosarakat az összes őrhelyeken sorban elhelyezte, a bástyákat és a Várfalakat az egyes parancsnokoknak Védelemre kiosztotta. Amint meglátta az ellenséges hadsereg jövetelét, parancsot adott, hogy az összes parancsnokok és katonák a belső vár udvarán jöjjenek össze, s amikor hozzájuk lement, a gyűlés előtt így beszélt:

,,Nem váratlan, sem előre nem látott forgandóságát látjátok, bajtársak, a szerencsének, hanem már háborúit, melyet régóta bátor szívvel vártatok. A törökök szultánja ugyanis mindenünnen, Ázsiából és Európából összevont nagy csapatokkal minden erejét ellenünk és ez ellen a vár ellen vezette, hogy bevegye, s minket arra kényszerít, hogy a hazáért, a szabadságért és életünkért harcoljunk. Ez a haza védelmében jelentős hely a mi jobbunkba, vitézségünkbe és harcos fegyvereinkbe van letéve, s mindenekelőtt a mi buzgalmunkat, hűségünket és állhatatosságunkat követeli meg tőlünk. Ha ugyanis ezt a várat a halhatatlan isten segítségével a pusztulástól, amivel az ellenség fenyegeti, megoltalmazzuk, nekünk mindenünk biztosan meglesz; vagyon, tisztség, kincs, hírnév, dicsőség bőségesen lesz, azonkívül a haza szabadsága, üdve, békéje, sértetlensége nemcsak a mi oltárainkkal, tűzhelyeinkkel, feleségeinkkel és gyermekeinkkel, hanem mindenkiével együtt, akik csak magyarok, sőt keresztények, a mi nevünk halhatatlan dicsőségével megmarad. Ha pedig félelemből vagy gyávaságból meghátrálunk, amit pedig bátor és harcedzett katonákról, mint amilyeneknek titeket annyi veszély közepette oly sokszor megismertelek, semmiképpen sem szabad feltételezni, mindezeknek éppen az ellenkezője fog bekövetkezni, s akit fegyvere és vitézsége nem véd meg, azt semmi más sem fogja megvédeni vagy oltalmazni.

Most arra van szükség, bajtársak, hogy ki-ki harci dicsőségében és vitézségében bízva menjen csatába, s ne csak lelkes buzdító és ne csak szavakkal szilaj, s közben a harcoláshoz nem értő legyen, hanem olyan, aki maga is tud küzdeni, a zászlók előtt menni, forgolódni a csata kellős közepén, s bátran és serényen követni azt, aki az ellenségre támad, s az isteni segítségben bízik. Nemcsak azt kívánom, katonák, hogy szavaimat kövessétek, hanem tetteimet is utánozzátok; necsak fegyelmezést, hanem példát is követeljétek tőlem. Ezt az ostromot, bizony, nehéz lesz elviselni, de nektek, akik olyan férfiak vagytok, akik már megtapasztaltátok az összes emberi változékonyságot, egyáltalán nem illik ettől félnetek vagy borzadnotok, avagy lelki runyaságból és elpuhultságból meginognotok. A jóságos és hatalmas isten, aki minket sok nagy veszedelemből gyakran megmentett, a hazáért bátran l-züzdők mellett áll; most is, ha nincs szívetekben helye a tétlenségnek és gyávaságnak, az ellenség torkából és kardjai közül könnyűszerrel ki fog szabadítani minket, csak az ő védelméért éberséggel, tettrekészséggel, teljes szívvel-lélekkel, s tapodtat sem hátrálva meg az ellenség elől, ünnepélyes fogadalmakkal könyörögiünk.

Ami veszedelem tehát bennünket fenyeget, bajtársak, fegyverrel bátran el kell hárítanunk, s a vitézséget és dicsőséget szemünk előtt kell tartanunk úgy, hogy vagy védjük meg mindnyájunk szabadságát és üdvét, vagy, ha a sors úgy hozná, becsülettel haljunk meg a hazáért. Halálunkat az örök dicsőség soha el nem múló emlékezete fogja követni a földön, a mennyben pedig lelkünknek biztos és örök boldogsága. Ezért kérem tőletek, hogy amiképpen én nyomban esküvel kötelezem magam, hogy titeket és ezt a helyet megvédem, éppúgy ti is esküdjetek meg a császárnak, amely esküvel tartoztok, azután, emlékezve az én vezéri tisztségemre és a ti kötelességtekre, nekem, hogy e várat utolsó leheletetekig megoltalmazzátok, azzal afeltétellel, hogy ha látnátok, hogy én, ami távol legyen tőlem, esetleg valami olyan gonosztettet akarnék elkövetni, hogy a várat az ellenségnek átadiam, nekem ne engedelmeskedjetek, sőt abban a pillanatban titeket felmentelek eskütök alól. Ellenben, ha én közületek bárkit bűnösnek találok abban, hogy valamilyen galád gyalázatom töri a fejét, az én vezéri tisztemből kifolyóan és a katonai törvények alapján nyomban ki fogom végeztetni.

Mindegyikőtök buzgón lássa el őrhelyén kötelességét, a közkatonák a hadnagyoknak, a hadnagyok a parancsnokoknak engedelmeskedjenek, senki ne távozzék el őrhelyéről felettesének tudta nélkül vagy parancsa ellenére. Senki se beszélgessen az ellenséggel, senki se fogadjon el az ellenségtől levelet, vagy ha ilyet, mint történni szokott, nyíllal a várba lőve talál, adja át a parancsnoknak, ez pedig hozza hozzám, hogy elégettessék. Végül, ha valami emberi megtörténnek velem, aminthogy az emberi dolgok nagyon esendőek és hihetetlenül állhatatlanok, azt kívánom, hogy Alapi Gáspárnak, nőtestvérem fiának, akit itt jelen lenni láttok, engedelmeskedjetek; mostantól helyettesemmé állítom."

Amint ezt mondta, elsőnek emelte jobbját a magasba, s három ujját szokás szerint kinyújtva, a belső kapu előterében esküt tett. Azután sorjában az összes tiszteket és katonákat ugyanott esküvel kötelezte. Az írnok mondta előre az eskü szövegét. Azután összehívta az élelmezési tiszteket, s előírta, hogy a katonáknak külön külön naponta mennyi búzát, élelmet és italt kell osztani, mit kell a közösből kivételezni, s mit a sajátjából. Azután elrettentésül egy akasztófát állíttatott fel a nagy vagy külső vár piacán, hogy arra azokat, akik bűnösek a katonai törvények megsértésében, hurokkal felhúzzák. Ugyanazon a napon egy közkatonát, mert tisztjére kardot rántott, kivégeztetett.

Ennek végeztével a katonákat számba vette, kiknek száma körülbelül megközelítette a kétezerötszázat. Voltak a várban serdületlen gyermekek és nők is. Parancsot adott, hogy a katonák tüstént a helyükre menjenek, s lássák el az őrszolgálatot.

Mikor a mieink észrevették, hogy a törökök az újváros ostromára mindenünnen nagyszámú erővel összefutnak, s látták, hogy az csak egyszerű, s még hozzá hevenyészve készült sánccal van körülvéve, mely nyilvánvalóan nem tudja támadásukat feltartóztatni, Zrínyi, miután előbb keményen összecsapott velük, mely küzdelem déltől egészen éjszakáig tartott, végül is néhány helyen tüzet vetve rá felgyújtatta azt, úgyhogy mivel a házak fából VOltal-z, s zsindellyel vagy szalmzíval voltak fedve, azok szinte pillanatok alatt messzire elvilágító fénnyel leégtek. Azt mondják, maga Szolimán is megszemlélte a Szemlek domb tetejéről. Ugyanekkor perzselték fel, ugyancsak az ő parancsára, a kertek és rétek kerítéseit és a gabonaőrlő malmokat, majd kivágták a fákat, melyek a város és a vár közelében voltak.

Az újváros elhamvasztása után Aliportug, amint eloltotta a még lappangó tüzet, mérhetetlen nagyságú ágyúkat szállíttatott annak piacára, s miután ugyanott sáncokat emeltetett, s földdel telt kosarakat rakatott, melyeket a janicsárok nagy csapata védelmezett, az óvárost, melyet az újtól nem annyira széles, mint inkább mély, vízzel Ételt árok választott el, lövetni kezdte. Minthogy azonban a mieink elmondhatatlanul serényen és bátran védték magukat, mit sem ért el. Sőtia mieink, Szecsődi Máté gyalogosparancsnok vezetésével, kitörtek, sokáig harcoltak a janicsárokkal, kik kijzül miután sokat megöltek és megsebesítettek, övéik közül csak egy esve el, sértetlenül visszatértek. .

Amint így az újvárost felgyújtották és elpusztították, a mieink közül körülbelül hatszázan az óvárosba - akkor zárták be először kapuit - bezárkóztak. A parancsnokok azonban vitatkoztak, vajon kell-e azt még védeniük. Zrínyi - jól ismerve övéinek kevés számát, tudta; nem elegendők arra, hogy a városnak is, meg a várnak is a védelméért harcolhassanak - úgy vélte, hogy, miként az újvárost, ezt is lángokkal kell elpusztítani, s csak a Vár Védelmére, ameljrnek megtrédéséti múlik a győzelem, kell fordítaniuk: Összes erejüket. Szecsődi azonban és sok gyalogos, nagyon kérték és kéírlcltélt, hogy lnízzék bennük, s ők itéhzíny napon belül az óváros megcrősítéséwml úgy fognak a várról gondoskodni, hogy az ellenség annak ostronától elállni kényszerül. Bár Zrínyi, a beálló végxreszéljvt és  ellenséges csapatok sokaszígát szeme előtt tartva, parancsot adott, hogy ők, elhagyva a várost, a várba menjenek, mégis, legyőzve könyörgésüktől, s arra gondolva, hogy valamit engedélyez nekik, mert tudta, hogy az előző ostromkor is Stancsics Márk parancsnokkal együtt vitézi tettet vittek véghez, s nagy haditapasztalatukkal sokat értek el, kezet adott rá, s akarata ellenére is kedvükbe járva és beleegyezve, hozzájárult ahhoz, amit kértek.

Ezalatt az ellenség ágyúi éjjel-nappal, megszakítás nélkül, állandóan lőtték a falakat, melyek hat láb szélesek Voltak, s földből és fából épültek. Aliportug hivatása magaslatán állott; azonkívül, hogy az óvárost is keményen törette, a vár ostromlásához is hozzáfogott. Ennek a királyi kertek felőli déli részén a parasztok, de különösképpen az aszapok munkájával egészen az árokig törekedett sáncot emelni, s amikor éjjel elkészültek, öt nagy ágyút és három közepes nagyságú skorpióágyút húzatott oda, s állíttatott fel azokra, melyekkel a vár közepén álló kör alakú és téglából épült torony tetejét úgy szétlőtte, hogy a harangok, az óra és a párkányzat lezuhanva összetört.

S hogy semmit se hagyjon megkísérletlenül, Hamzának és azoknak a Pécsről jött törököknek tanácsára, akik ott -- Szigeten előbb bilincsekben, mint foglyok, nagy számban szolgaságot szenvedtek, s így jól ismerték a helyeket, azt a nagyméretű földsáncot, mely az Almás patakot összeszorítva s egy állóvízszerű mocsarat alkotva körülvette a várat, az aszap-gyalogságnak és azoknak a parasztoknak munkájával, kiket a falvakból és a mezővárosokból megyeszerte odaterelték, ásókkal és kapákkal ásatni kezdték, hogy elvezetve a Vizet, s kiszárítva az árkot, a vár" megtámadására nagy és alkalmas lehetőség nyíljék. A munkások védelmére hatszáz janicsárt: állítottakíőrségül, hogy azokat a várból kitörő mieink minden támadásától megoltalmazzák. A sánc végétől nem messze voltak a  katonasírok, melyekmellett Aliportug, gödröket ásatva, más ágyúkat helyeztetettel el, s igy azon a részenis négy nagy ágyút irányíttatott a várra, hogy azostromlottakat egyszerre, ugyanabbanaz időben mindenünnen támadva, nekik escmmi pihenésítvagy nyugálmatm adjon.

Radován és Dandó Ferenc Veterán hadnagyok nem tudták elviselni az elbizakodott ellenség vakmerőségét. Zrínyi elé járultak, s kérve-kérték. őt, adjon nekik engedélyt, hogy az ott dolgozók és az ágyúk ellen támadást intézzenek. Minthogy Zrinjyi tudta, hogy az ilyen támadások csak nagy veszéllyel kísérelhetők meg, s az ellenség, hallva a zűrzavart, semmit sem fog késlekedni, hogy mindenünnen hevesen és gyorsan rájuk támadjon, s hogy a hely sem alkalmas arra, hogy ott dicsőséget lehessen aratni, és semmi remény arra, hogy ott kipróbált vitézségüknek az oly véletlenen múló és annak kitett jutalmait elnyerhetik, azt válaszolta, hogy azt nem kell megkísérelni. Van úgyis elég küzdelmük, melyekben alkalom adódik számukra, hogy vitézségüket és harckészségüket megmutassák, ehelyett azalatt vele együtt inkább iparkodjanak a katonai fegyelemhez képest minden testi és lelki erejüket a vár megvédésére fordítani, hogy az ne történjék, hogy ha a szerencse kijátssza erőfeszítéseiket, vállalkozásukat esetleg nyomban megbánják, s egyszersmind el is pusztuljanak. Akkor ezt elhalasztották, de amikor őt három napon át állandóan kérni és sürgetni nem szűntek meg, Zrínyi végül, nagy harcvágyuktól legyőzve, beleegyezését adta.

Másnap tehát, napnyugta előtt, kétszáz öreg katonával kivonultak, s nagy csatakiáltással előbb azokra a janicsárokra törnek, akiket a munkások és az ágyúk védelmére rendeltek, s őket, amint a hirtelen félelemtől megrettentek, helyükből kiűzik. Amint ezt az árokásók meglátták, szétfutottak. Azután a közelben levő ágyúkat támadják meg, s amikor már néhányuknak csőszerű nyílását, melyen át a lőport meggyújtják, vasszegeket verve beléjük, elzárták, s kerekeiket és tengelyeiket fejszével széttörték, s amikor már a hirtelen támadt kiáltozásra s küszködő bajtársaiknak segélykiáltásaira a törökök felriadva a tábor minden részéből összefutottak, s segítségükre siettek, nagy csata támad. Az ellenség közül sokan elesnek. Minthogy azonban a mieink kevesebben vannak, semmint hogy az ellenségnek oly hatalmas sokaságát fel tudnák tartóztatni, hátrálás közben is harcolva, kezdenek visszatérni a várba. E visszavonuláskor Dandónak a fejét, amint éppen övéit a csatára lelkesítette, szerencsétlenül egy golyó átlőtte, s amikor hirtelen összeesett, s a többiek csak küzdelmes nehézségek árán értek a Patai-kapuhoz, Radovánnak is, hasonló sorssal, halálos golyó lőtte át ágyékát, s megölte. A többiek, mindkét vezérüket elveszítve - csak kevesen hiányoztak közülük --, visszatértek a várba. Az ellenség Dandónak és Radovánnak a fejét karókra szúrta, s azokat az ágyúk között elhelyezett, földdel teli kosarakra tűzték ki, hogy a mieink a várból láthassák. De az ellenség sem tagadhatta, hogy éppoly veszteség érte. Sok máson kívül elveszítették Buluk basát, aki kétszáz janicsárnak volt a parancsnoka; s az öreg juszufot is, aki szintén hadnagy volt, két golyó eltalálta, s atáborban nemsokára kiszenvedett.

Zrínyi e balsikerű vállalkozás miatt megdorgálta a kitötőket vakmerőségükért, s megrendülve a vitéz férűak halálán, ezután többé senkinek sem adott engedélyt arra, hogy kitörjön a várból, hanem parancsot adott, hogy mindnyájan együtt várják be a szerencsének és Marsnak kockázatát, s az égiektől rendelt végzetet.

Azalatt Ali, a janicsárok legfőbb parancsnoka, miután erre Aliportug felhívta figyelmét, a közeli erdőben hat láb széles, erős veszszőből font sövényt, mint valami kerítést, fonatott a parasztok nagy fáradságával, kiknek végtelen száma volt a táborban, hogy az a janicsároknak, akik a nádas és mocsaras helyeken át a vár közelébe akartak menni, lábuk alá téve, alkalmas átjáró legyen. Azt a nagyon széles sáncot is, melyen két vagy három szekér is egymás mellett elmehet, s amely az Almás patakot, feltartva folyásában, szétárasztotta, s amelyen át a városba visz az út, a munkások éjjel-nappali munkájával kiásták, s az állóvizet úgy elvezették, hogy a vár körül a sáron és iszapon kívül semmi sem maradt. Mikor a víz lefolyt, a janicsárok és az aszapok azokat a sövényeket ráterítették, hogy utat készítsenek a vár falához. Megvolt a faanyaguk is, hogy azt két sorban elhelyezzék, mert a tevék és szekerek, meg az igáslovak fáradhatatlan munkájával állandóan hordták a közeli erdőből, s nem kimélték még a kiváló katonákat és a csapatparancsnokokat sem. Nem szűntek meg a janicsárok kövekkel és földdel teli hordókat, gyapjúval és egyéb puha holmival kitömött zsákokat azon a sövényből készült úton a vár felé görgetni, hogy minél közelebb legyenek a várhoz. Ezek védelme alatt a mieinket, akik a várfalakon sürögtek-forogtak, puskáikkal és nyilaikkal állandóan lőtték. Ugyanezt kísérelték meg az óvárossal szemben is nagy erőfeszítéssel, mely munkában maga Aliportug buzgón tevékenykedett, az ágyúmestereknek megmutatta a belövendő célpontot, a janicsárokat bátorította és lelkesítette, hogy puskáikkal messziről harcoljanak.

Már tizenhét nap elmúlt, amióta a várost ostromolták - a törökök nem hitték volna, hogy vitéz népüknek oly sok nagy támadását oly sokáig fel tudja tartani -, amikor Aliportug, ágyúkkal leterítve és ledöntve a sáncot, nagy rést nyitott a város falán.  Midőn ezt a janicsárok és a töröktjk nagy erővel megtámadták, s az árkon, melyet fával megtiöltiűttek, s föléjük sövényrfonadékot terítettek, áthaladva a romokra felnyomultak, bár azok, akik belül voltak, hihetetlen vitézséggel védekeztek, s ágyúikkal és puskáikkal nagy pusztítást vittek végbe közöttük, wrégül a mieink mégis, miután amazok sokaságukkzxl őket felülmúlták, s a sebesültek és elesettek helyére frissek és pihentek léptek, kénytelenek Voltak hátat fordítani, s a vzírlaa kezdtek visszavonulni. A janicsárok és a leggyakorlottabb ellenséges katonák azonban hátukban voltak, szembe velük pedig azok futottak, akik a katonák sírjánál levő s ott végződő sáncnál őrködtek. A mieink közül azok, akik az utolsó sorokban voltak, miután elvzígtzík előlük a várba való bemenetelt, s körülzárták főket, bár körben felállva igen sokáig harcoltak, végül mégis szétszórattak, megfutamodtak és megölettek. Nem sokan estek el abban az ádáz utközetbeir; a Báta mezővárosból való Péter, Balázsdíák és Győri Mátyás serény hadnagyok. Szecsődi Mátyásnak, a gyalogság legfőbb parancsnokának pedig mindkét térdét egy nagy golyó átlőtte, úgyhogy, mivel szilánkokra törtek csontjai, nyomban összeesett, s a katonák csak nagy nehézségek árán tudták felemelni, s nagy veszedelmek közepette a várba vinni, ahol ágyúra helyezték. Ez a különben nagyon vitéz katona ezután semmi hasznukra nem lehetett. A lovasok közül ugyanott keményen harcolva esett el Bosnyák Márton, Gerdei János, Botos Péter és még sokan mások. A többieket, akiknek száma hatszázról a felére olvadt le, Zrínyi a várba befogadta. De az ellenségnek sem volt vértelen a győzelem, mert az óvatosnak az elfoglalásánál a legkiválóbb katonák és a janicsárok közül több mint háromezret veszítettek el.

Szolimán még élt, s amikor meghallotta, hogy főként Aliportug buzgalmából és munkájából a várost elfoglalták, s a védőket levágták és megölték, s hogy a vár felé nyitva az út, ajándékképpen kétszáz arany pénzt küldött neki, s arra buzdította, hogy a munkában a legnagyobb buzgósággal és szorgalommal járjon el. Ezt ő nagy kitüntetésnek vette, mint amiképpen valóban az is volt, s a már elfoglalt óvárosból kihúzatta az ágyúkat, s közelebb vonszoltatta a várhoz. Két nap múlva, miután elkészültek az erődítmények, a külső várat két helyen is - a bástyánál, melyet Hegynek neveznek, s a főkapu tájékán - töretni kezdi. Míg e munkálatok közben a kelleténél óvatatlanabbul ide-oda futkosott, s parancsokat osztogatva ott forgo lódott, egy nagy sólyomzigjríítíak - Margitnak hívták - a várból kilőtt vasgolyőjától megsebesült úgy, hogy, bár egyéb testrészei épségben maradtak, állát hosszú szakállával egytütt lmlálos lösz-őssel levágta, s miután torkát és gégéjét is szétszaggatta és összeroncsolm, nyomban összeesett, nagy vérsugáíf tört elő torkzíbcjl, s imntljzíift kíszenvedett. Azt mondják, hogy halálát Szolimán nagyon sajnálta. Őt hazájából, Portugáliályól, tengeri kalózok rabolták el, s a vörös szakállú Hajreddinnek ajándékozták; ennek katonai iskolájában, melyből oly sok kiváló harcos és hadvezér került ki, lett szárazföldön és vízen kiváló vezérre, meg tíagy testi és szellemi rátermettségű harcossá. Nem olyan régen lépett Dragutnak helyére, aki bajtársa és sátortársa volt, s aki az elmúlt évben Málta szigetének ostromlásakor hasonló végzettől pusztult el.

Miután Aliportug elesett, az övéi őt a táborba vitték. Szeifedin, aki míg rkliportug élt, líeljrettese volt, s az ágyús tisztét töltötte be, a szultán megbízásából folytatta a vár lövetését. Amikor már két napja állandóan ágyúzott, a bástyának, mely attól, aki a kapun belép, balra esik, egy része leomlott, úgyhogy a törökök nem kételkedtek abban, hogy a rőzsefonadékon át, mellyel az iszapot és sarat leborították, a rohamot meg lehet kísérelni. Miután erre Ali, a parancsnok jelt adott, a trombiták harsogása és a dobok pergése közepette szörnyű üvöltéssel első ízben intéznek támadást a vár ellen, s vakmerően előnyomulnak. A mieink azonban, hatalmas erővel és bátorsággal harcolva, s nagy pusztítást víve végbe köztük, messzire visszavetik őket, úgyhogy amennyi ellenség elesett a támadásban, ugyatíarínyri, vagy még több is, pusztult el a visszavonuláskor, míg visszafutottak, s az iszappal és a sárral küszködtek, a sűrű ágyú- és puskagolyóktól találva. Ebben a küzdelemben több határvidéki parancsnok, kiket a törökök bégeknek neveznek, esett el; többek közt a memphiszi pasát, aki Alexandriát is meg Egyiptomot is kormányozta, egy nagy ágyú vasgolyója szétszaggatta. Két hatalmas bíborszínű katonai zászlót is, miután megölték a zászlótartókat, vittek az ostromlottak a várba, melyeket egy magas helyen, hogy fújja a szél, s az ellenség szemével lássa, kitűztek.

E sikertelen támadás azonban a törökök lelkét egyáltalán nem törte meg, sőt inkább, az elveszített sok bátor katonatársuk és bajtársuk s a vitéz janicsárok miatt még nagyobb dühvel és vad őrjöngéssel másik három új sáncot építettek, melyek mindegyikétől négynégy hatalmas ágyúval három helyen újból lövik a várat. Az egyik sáncot annál az erdőnél emelték, melyet, mivel csupa hársfa van benne, hárserdőnek hívnak; a másik sáncról a bástya déli részét, a harmadikról pedig azt az erődítményt lőtték, melyet a régebben elhunyt Nádasdi nádorról neveztek el.

Amikor már a falakban az állandó ágyúzás nagy pusztítást vitt véghez, a janicsárok parancsnokai jelet adtak, s megismétlődött az ostrom és a támadás. De a védők ugyanolyan vitézségétől és állhatatosságától visszaszorítva, akkor is hátat fordítottak és Visszafutottak, úgyannyira, hogy közülük nagy sokaság esett el, s holttestekkel megteltek az árkok. De elpusztultak a harc közben a mieink közti] is vitéz és buzgó férfiak, nem is kevesen; a nemes származású Bika András, Zrínyi kedvelt embere; a katonák Orosztonyi Péterrel együtt, aki körülbelül ugyanakkor halt meg vérhasban, egyszerre temették el.

Másnap -- szeptember 2-án -, amikor a törökök hajnaltól egészen nyolc óráig a dobok és trombiták nagy zaja mellett jelet adtak a falak megtámadására és az ostrom megújítására, s a mieink felkészülten és bátor lélekkel várták őket, a törökök, nem tudni, mi okból, elálltak tervüktől, s sátraikba visszatérve pihentek, de azért ezalatt sem szünetelt az erődítmények töretése, melyeket a mieink, lnezárva, nagy munkával kijavítottak. De ugyanannak a napnak éjjelén a janicsárok, vezéreik parancsára, a többiek pedig, az egész tábort végigfutó csauszok figyelmeztetésére, a különböző helyeken épült sáncaikon nagy számban összegyülekeztek.

Már a víz elvezetése után az árkok is, meg az utak is, mialatt az ég makacsul megtagadta az esőt, annyira járhatókká váltak, hogy rajtuk könnyen lehetett járni. Ezért a sötétség leple alatt a Hennyeibástya alá mentek, melyről mondtuk, hogy a főkapun belépőnek balra esik, miközben a mieink velük nagy erővel messziről szembeszálltak, amennyire csak tudtak. Minthogy azonban a mieink száma a sok csata közben csaknem csekélyre olvadt, s azokat is, akik a falakon mutatkoztak, a janicsárok és az ágyúk biztos lövései leterítették, semmiképpen sem tudták megakadályozni, hogy az ellenség a bástya alá ne menjen, bár közülük igen sokat, míg azt megközelítették, a mieink megöltek.

Nlinthogy ily módon megszűnt a lehetősége annak, hogy a nlieink a falakon álljanak, vagy hogy védekezzenek, a janicsárok először a bástya falát kezdték alul ásókkal és Vasszerszámokkal ásni, majd a fagerendákat kiásni. Ezt a munkát három napig megszakítás nélkül végezték, s az erődítmény falát annyira átfúrták, hogy akkora nyílás támadt a föld belsejéből, hogy a törökök az aknából láthatták a mieinket, s viszont, a mieink is láthatták őket. Amint ezt a mieink meglátták, Poki Gergely és Medvei Benedek az ellenség elhárítására lándzsáikkal odafutottak, a janicsárok azonban vascsáklyáikkal és hosszú hegyes rudakra erősített horgokkal magukhoz rántották, s gyorsan kegyetlenül megölték őket.

Bár Zrínyi, látva a Veszély nagyságát, néhány kis lőporos hordót, s halálos tüzet okádó, cserépből készült csövet hozatott oda, s azokat az ott dolgozókra ledobatva, az ellenség közül igen sokat részint ezek szétszaggattak, részint a füst, elzárva torkukat, fojtott meg, mások és mások léptek azonban nyomukba, s éjjel és nappal - egy percre sem szakítva félbe a munkát - hordták ki a földet. Azután nagy tömeg száraz fát, dorongot és lécet, különösen éjjel, vittek be a már szélesen megnyílt árokba, s a következő napon, azaz szeptember 5-én, az egész rakást lőporral lángra lobbantották. A bástya egyik része nagy lánggal égni kezdett. Bár a tűz magától is mindent, ami útjába került, körülnyaldosott, s mintegy lelegelve megsemmisített, mégis, segítve a déli széltől, mely akkor hajnalban különösen hevesen kezdett fújni, a tűz annyira tombolt, hogy fut.vást növekedve a tűzvész ereje azokba a fatönkökbe és gerendákba is, melyeket ostrom előtt az erődítmények kijavítására hordtak össze, belekapott. Akkor a mieink, félelmükben és a veszély nagyságától megrettenve, mindnyájan a tűz oltásához láttak, s nemcsak a katonákat, akik már kevesen voltak, hanem a parasztokat, asszonyokat és serdültebb fiúkat is kezdték odaterelni, hogy vizet merjenek, mely a belső vár árkában kéznél volt, s a tüzet oltsák. De amikor a fékezhetetlen hatalmas tűz szónál gyorsabban elhatalmasodott, s azokat akik fa-, vagy marhabőrből készült vedrekkel álltak neki a munkának, a janicsárok jól célzott puskalövésekkel leterítették, minden fáradság hiábavalónak bizonyult. Mialatt az őrjöngő tűz szörnyű pusztítással tombolt, a törökök, hogy a félelmet és a rémületet növeljék, nem szűntek meg ágyúikkal a várat állandóan lőni.

Azalatt a janicsárok felemelt zászlókkal és éktelen üvöltéssel vakmerően a Nádasdi-bástyára rontottak, de amikor a mieink vitézül visszavetették, s nagy veszteséget okozva nekik, visszaszorították őket, visszavonultak. Nyomban még egyszer megismételték a csatát makacs lélekkel és. erővel, de miután a mieink véres mészárlást vittek végbe köztük, s hasonló vitézségükkel és állhatatosságukkal még egyrszer "legyőzték őket, meghátráltak, úgyhogy sokan közülük félig megégve jutottak át a tűzön, de egy részük, mely a kaszabolást el akarta kerülni, még keservesebb halállal megégett. A bástyának e védelmében és abban a kétes kimenetelű ádáz csatában maga Zrínyi is, a rettenthetetlen vezér kötelességét teljesítve, részt vett, s övéit nemcsak szóval buzdítva ment elöl, hanem karddal is vitézül harcolva példát mutatott, amikor az ellenség közül azokat, akik elsőnek mertek felkapaszkodni, saját kezével lekaszabolta. De abban az ádáz összecsapásban a legbátrabb harcosok közül sokat elveszített, köztük a híres lovast, Novákovics Jánost is. Azt hiszik, hogy az ellenség közül ebben a három csatában, mivel a legtömöttebb és legsűrűbb sorokban nyomultak előre, több mint hétezren estek el.

E csaták idején halt meg Szolimán; betegeskedéséhez és öreg korához még hozzájárult köszvénye és vérhasa. Mehmed, a nagyvezír azonban addig, míg apósát, Szelimet erről nem értesítették, halálát titkolta, s a zsidó orvosnak és az apródoknak is fejvesztés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki ember-fiának ezt elmondják - azt azonban nem lehet tudni, hogy, mint híre járta, nem ölette-e meg őket a még nagyobb titoktartás miatt --, hogy a táborban még a vár elfoglalása után sem tudta meg senki, hogy meghalt, úgyhogy a szokásos gőgös fényűzéssel éppúgy mindent megtettek neki, mintha még élt volna.

Mialatt a külső várban tombolt a tűzvész, s nem messze attól a belső várhoz közel eső erődítménytől is, melyben nagy tömeg lőpor volt elhelyezve, mindent, ami csak a tűz útjába esett, a lángok borzalmas pusztítással megemésztették, Zrínyi, övéinek maradékaival, nem az ellenségtől való félelemből, hanem a tűzvész szilajsága miatt, melyet semmi erővel sem lehetett eloltani, a végső szükségtől kényszerítve, a belső várba húzódott, miközben az ellenség oly nagy gyorsasággal és oly nagy erőfeszítéssel követte, hogy a mieinknek alig volt annyi idejük arra, hogy az ellenség előtt bezárhassák a kaput. A janicsárok és más törökök pedig ezalatt a külső nagy várat tüstént elfoglalták.

Amikor ebben a külső várban Szecsődi Mátét, akiről mondtuk, hogy akkor, amikor a városból visszavonultak, mindkét térdén súlyosan megsebesült, abban az ágyban, melyben, odaszegezve, feküdt, nemsokára fejét levágva megölték, feleségét és kilenc gyermekét szolgaságba vitték, holmiját és nagy mennyiségű pénzét gyorsan szétrabolták. Abban a külső várban sok asszony, gyermek és vegyes néptömeg, megelőzve az ellenség gyorsaságától, a kezükbe lesett; Itt a janicsárok a többi török katonával a zsákmányért és a foglyokért nagy harcot vívtak egymással, amikor is mindegyik magának iparkodott rabolni és foglyokat ejteni, úgyhogy a mieink, kik az ablakokból és a magas helyekről látták, hogy ők egymásnak sebeket osztogatnak, ágyúkkal lőttek rájuk, s sokat leterítettek közülük.

Ebben a zűrzavarban Pribék János, aki néhány évvel ezelőtt a törököktől hozzánk szökött, továbbá Espetei Balázs, Dezső Andrással és Szilkó Menyhérttel, minthogy már mindent reménytelennek láttak, azokon az ablakokon át, melyek az ágyúk kilövésére szolgáltak, el akartak menekülni. A janicsárok azonban, kikkel már ott minden hely tele volt, nyomban megölték őket, az egy Szilkó kivételével, akit, mert még szakállatlan volt, s akkor lépett az ifjúkorba, elfogtak és életben hagytak.

Miután végül a parancsnokok lecsillapították a verekedést, az ágyúkat, melyreket a külső nagy várban találtak, a belső Vár erődítményének lerombolására irányították. És már sem a belső várból a külső várba, sem a külső várból a belső várba nem lehetett menni, részint mert mindenütt tombolt a mindent elpusztító tűz, részint az ellenség ádázul támadott, mely ha valakit a védők közül megpillantott, a golyók és nyilak valóságos záporát, mint valami jégesőt, zúdította ráiuk. E végső szorultságon felül az ostromlottak még nagy élelemhiányban is szenvedtek, mert az élelem hihetetlenül nagy tömegben és bőségben a külső várban volt elhelyezve, s azt az ellenség zsákmányul ejtette. Ötvenkét hordó boron, ugyanannyi babon és harminc hordó eceten kívül nagy mennyiségű sót, lisztet, árpát, zabot, marha- és disznóhúst, füstölt és sózott halat és mindent, amire szükség van akár még a leghosszabb ideig tartó ostrom elviselésénél is, ugyanott, a külső várban őriztek, amit azonban az ellenség sem tudott felhasználni, mert azt a tűz, mindent felperzselve és megemésztve, elpusztította.

A belső várban azonban, melybe a mieink, végső szükségtől kényszerítve, húzódtak, csak két nagy ágyú és tizennégy kis skorpióágyú s ezer mérő búza volt, melyet gróf Zrínyi a saját birtokáról szállíttatott oda. Hogy azonban ebből oly sok kenyeret készíthessenek, hogy mindenkinek jusson, a kevés sütőkemence miatt egyáltalán nem volt lehetséges.

Miután a nagy vagy külső vár erődítményét a janicsárok már elfoglalták, s sok katonai zászlót tűztek ki a sáncon, két napig, vagyis szeptember 6-án és 7-én, ottmaradtak, s így bezárták a mieinket a belső várba, akik a végzet utolsó óráját aggódó, de bátor lélekkel várták, s semmiképpen sem tudták a tűzvész terjedését megakadályozni.

Végre szeptember 8-án, mely nap a Szűz Istenanya születése napjának szenteltetett, a janicsárok tűz támasztására alkalmas, cserépből készült csöveket lőttek ki a belső várba, bár a lángok úgyis eléggé tombolva dühöngtek, s azt a házat, melyben Zrínyi lakni szokott, felgyújtották.

Mehmed pedig, kinek intésére és parancsára figyelt mindenki, látva a kis belső várnak égését, parancsot adott, hogy nyomban, még hajnalban, fújják meg a kürtöket, s dobokkal és trombitákkal adjanak jelet a támadásra. A táborból a törökök oly nagy sokasága özönlött ki, s jött össze nyomban, hogy az egész mező tele volt ellenséggel, lovasokkal és gyalogosokkal egyaránt, zsúfolásig.

Amikor ezt Zrínyi látta, apródjának, Cserenkó Ferencnek megparancsolja, hogy vigye oda rövid selyemzubbonyát. Abba beöltözik, fejére teszi aranyba foglalt kócsagtollakkal és drágakövekkel ékes süvegét, melyet csak ünnepségeken és díszes menyegzőkön szokott felvenni, zubbonyának zsebébe, jobbról és balról, két erszényt tett, száz-száz arannyal - török aranypénz nem volt köztük -, jutalmul ellenségének, aki őt megöli; s e mellé teszi a vár kulcsait. Azután a sok közül előveszi atyjától örökölt Szablyáját, mert, mint mondta, ezt hordva állott ki és győzött le sok veszélyt, szerzett magának nagy hírnevet és dicsőséget, s most, amikor már a végzet is sürget, ugyanazzal olyan véget vet, amilyet az égi istenség akarata hoz, mert míg e tagjait kormányozza lelke, nem teszi ki magát annak, hogy nyakán és kezén súlyos láncokkal az ellenség táborán át hurcolják. Szobájából a térre ment, s amint látta, hogy a vár lángokban áll, melyeket semmi módon sem lehet már eloltani, sem abban tovább a hatalmas tűz és füst miatt tartózkodni nem lehet, azt mondják, hogy katonáit, kik harcra készen parancsait várják, így szólította meg:

,,Hogy hová jutott ügyünk, lnajtársak, s mily keményen és mily ellenségesen bánt velünk a szerencse, világosan láthatjátok. Ime, odáig jutottunk, hogy nem.az ellenség vitézsége vagy igazi ereje, hanem a rosszkor jött tűzvész nyom el bennünket. En tehát inkább csak rámutatok előttetek a végső szükségre, mint tanácsot adok. Minthogy ügyeink már nagyon lehanyatlottak, itt tovább makacsul kitartva, a haragos szerencsével ne küzdjünk, hogy a tűz martalékává legyünk, hanem azt tanácsolom és zijánlom, hogy a váratlan rémület hatása alatt ne válasszuk a megadás gyalázatát, ami inkább azokhoz illik, akik lelktiklaeii elpuhultak, mint keresztény férlialchtiz és vitézekhcz. Amiképpen én nemrégiben nektek, azután meg ti nekem esküt tettetek, llügy együttes akarattal és elhatározással vitézül és bzítran együtt élünk, vagy együtt halunk meg, éppúgy most arra buzdítlak benneteket, s amennyire csak tehetem, azt ajánlom nektek, hogy, visszautasítva a rút megadást, állhatatos élctünk végén, előbbi katonai dicsőségünknek tegyünk eleget. Vitezségünkre annyira irigykedik a szerencse, hogy fegyverünkön és fegyvereinkríil meg nem feledkező laátorsaígunktin kívül számunkra már semmit sem hagyott meg, s Öriík és gyalázatos szolgaság vár ránk, ha jobban félünk a haláltól, mint az férfiakhoz illik. Inkzíbb kövessük tehát a becsületes és dicsőséges tanácsot, megvetve az aljas élet minden gyrőnyörét, s rohanjunk e fegyverek laözé, hogy tanúsítsak és bizonyítsuk, hogy mi becsülettel éltünk, s a dicsőségben és igazi hírnévben, meg állhatatosságban szilárdan kitzirtva távoztunk az élők sorából, s hogy utódainknak és az egész fölcikerelqségnek oly örök emlékünket hagyjuk hatta, melyfért hallás. Nosza, lszatonák, csak engem kríövcsseitek, amint eddig is követtetek, s ha tőlem, mint üdviöt hozó forríisbröl példát meríttek, a gőgijs és hitszegő ellenség nem fog azzal dicsekedni, hogy, ami mindenek között legszíinalmasabb, minket bilincsbe vert, bijttönbe vetett és láncra vert, s a századok sohasem fognak elfeledkezni a mi tetteinkről és vitézségünkrííl, sőt magasztalni fogják azt."

Beszédét nyomban követte a katonák helyeslő moraja. Azt kiabálták, hogy nekik is ugyraríaz az elhatzírcizzisuk és ugyanaz a véleményük. Egyszersmincti a kapu sarkába clobzíílták pajzsaikat, mellvértjüket, sisakjaikat, pzíncéljulcat, s hogy minél gyorsabbak legyenek, s hogy; minél könnyebben kaphassanak sebeket - mert úgy határoztak, hogy; inkább szépen hallnak meg, mint rútul élnek -, kardhüvelyüket is eldobva, egy szál ruhában, mezítelen karddal megelégedve, készültek fel utolsó küzdelmükire.

Akkor pedig Zrínyi az égi istenség segítségét hívta, majd kinyittatta a kaput, s Szerecsen Márk ágyúmesternek, aki a sok közül egyedül maradt már csak életben, parancsot adott, hogy a kapu előcsarnokában levő nagy ágyút, melyet sok vas- és láncdarabbal s ólomgolyókkal töltöttek meg, lője ki az ellenségre, mely sűrűn állott a hídon. Az ágyúmester azonban, mielőtt elsütötte volna az ágyút, homlokán golyótól találva, elesik. Azután Zrínyi megparancsolja az ott álló Horváth Györgynek, hogy ragadja meg a gyújtózsinórt, s azzal lője ki az ágyút. Azt mondják, ezzel az egy lövéssel az ellenség közül több mint hatszáz részben elesett, részben megsebesült. Egyszersmind a mieink legvitézebb és legelszántabb harcot kezdenek, amilyen csak az utolsóul kitűzött harc lehetett. Zrínyi kerek pajzzsal és karddal elsőnek megy a csatába, és utána a katonák.

Elöl vitte a császziri zászlót Juranics Lőrinc, a serény ifjú. A harc azonban a mieink számára egyenlőtlen volt; minthogy számuk már hétszázra olvadt le, a megszámlálhatatlan barbár, nyilakat, golyókat és dárdákat jégeső mtidjínvt zúdítva rájuk, kiönnyen legyőzte öket.

Zrínyinek jobb nlellét egy golyó átliivi, s bár sok vére kifolyt, mégsem szűnt meg övéit lelkesíteni, hogy emlékezzenek esküjükre, vitézségükre, állhatatosságukra. Egy másik lövés, mely jobb szeme és füle közt érte, leteríti. Amint leesett, a többieket is - néhány kivételével - a janicsárok lekaszabolták. Ott ölték meg Papratovics Farkas, Kobak Miklós és Patacsics Péter lovasparancsnokokat. Nemes származású ifjak is, Bajoni János, lstvánHy Pál és Csáky György, ugyanazon a helye-én sok mással együtt estek el. Kecskés Gjrörgy, aki nem is olytan régen párviadalt vívott a török Ali ágával, s győztesen került ki, és Novák János, az az erőteljes öreg, a puskás lovasok jaarancsnoka, hattc közben egy téglából épült toronyba húzódtak, s néhtiny titán át védték magukat, végül is a janicsárok, sűrű golyózápoirral elborítva és megölt-e, lábuknál fogva húzták ki onnan őket.

Végül amikor már a janicstíiitilt dühe és őrjöngése kitombolta magát, Alapi Gáspárt a rejtekhelyről, melyben, mikor Zrínyi elesett, elrejtfjziátt, kihúzták, s mivel rút és sötét arcú xrolt, s alacsony tetmetű, azt gondolva róla, hogy közönséges fegtyveiíhtirdozé) és szolga, életben hagyták, s amikor a zszikmány-"ra éhes janicsárok a megölt Zrínyi holttestét fosztogatták, s tiagy értékű arany karkötőiit, melyek mindkét kezét díszítették, nem tudták kinyitni, s ezért kezét le akarták vágni, a zárba bedugott késsel kinyitotta. Hasonló módon kerülte el a lemészárlást a konyhában elbújt Cserenkó apród, akiről mondtuk, hogy Zrínyi mondta neki, hogy hozza el az aranyakat és a vár kulcsát, és Gerecs Bertalan; foglyul ejtették őket, mert szép ifjak voltak. Orsics Istvánt Hasszán, egy siklósi törtök, akivel előbb mint fogollyal ő nagyon szelíden bánt, saját testével védte meg, hogy ne öljék meg. Ezt a hármat vagy négyet, akik az annyi ezerből életben maradtak, később György gróf, Zrínyi Miklós fia, váltotta ki, s polgári jogaikat is visszanyerték. A többit a haragos ellenség -kivéve a nőket és a gyermekeket - egy szálig megölte.

Zrínyi fejét, nem sokkal a csata után, Alinak, a janicsárok parancsnokának utasítására levágták - zsákmánya is neki jutott, Pereván nevű pompás ménjével együtt -, s azt ő Mehmednek a táborba küldte, s ott, karóra szúrva, a törököknek és másoknak közszemlére tették ki. Testét pedig Musztafa, a banjalukai lovasság parancsnoka, kit Vilicsnek hívtak, s aki előbb neki foglya volt, sebtében eltemettette.

Az ellenség így már mindkét várat elfoglalta, s a zsákmányt s a hosszú kötelekkel megkötözött és megterhelt foglyokat a táborba vitte. Az el nem oltott tűz még szánalmas tűzvésszel pusztította a falakat és a bástyákat, amikor a téglából épült toronyhoz, melyben nagy tömeg lőpor volt felhalmozva, tombolva odaért. A lőpor nyomban lángra kapott, s nemcsak a belső boltozatos termeket, melyekben azt elraktározták, hanem az egész hatalmas épületet is, s a régi házakat is, melyek a belső várban voltak, pillanatok alatt szétvetette és szétvágta. A hatalmas robajjal járó robbanáskor számos török, s főként a janicsátoknak nagy tömege, kik az egyes házakat s minden rejtekhelyet nagy kíváncsisággal fürkésztek és kikutattak, s nem könnyen bocsátottak másokat magukhoz, hogy a zsákmányban azok is részesüljenek, részint a nagy kövek törmelékeitől, részint pedig a felrobbant lőpor hatalmas erejétől a magasba dobva és cafatokra szaggatva, pusztult el, úgyhogy magának az ellenségnek bevallása szerint is ismeretessé lett, hogy csak ekkor háromezer vagy még több katona veszett el. Emiatt a csapás miatt az egész táborban nagy volt a fájdalom, könny és gyász, mikor egyikük testvérét és rokonát, mások meg atyjukat és fiukat, sokan pedig vérrokonaikat vagy bajtársaikat siratták gyász, siránkozás és sóhajok közepette.

Azt mondják, hogy az alatt az egész ostrom alatt és a különféle támadások folyamán az ellenségből körülbelül húszezer esett el, éspedig azok közül, akik vagy mint testőrjanicsárok és szpáhik lovasok - szerepeltek a katonai jegyzékben, vagy pedig a magyar határokon és beglerbégek alatt teljesítettek katonai szolgálatot.

Miután így felgyújtva elfoglalták Szigetvárt, Mehmed nagyvezír a janicsárok legfőbb parancsnokának parancsot. ad, hogy oltsák el a lángokat, s a várból és az utakról takarítsák el a holttesteket, mert Szolimán elhatározta, hogy az elfoglalás után hetedik napon, mely Venus tiapja '- pétitek -- volt, s amely napot a barbárok ünnepnapltént tisztelik, a vzirat megtekinti, s jóságos és hatalmas istenüknek, szokásuk szerint, fcigadttltnat tesz. Utasítást adott a talizmánoknak és hodzsáknak, az ő babonájuk papjainak, hogy azon a napom ott jelen legyenek. De. amikor a vár kitakarítása titán a Mehtnetltől kitűzött az a tiap is, meg a kötretkezíi nap is eljött, s Szolimán nyilvánosan nem jelent meg, a táborban nem kis gyanú támadt az ő haláláról, s kezdték titkos beszélgetéseltben terjeszteni, hogy a szultán meghalt.