Nemeth Bela - Remembering Nikola Zrinski

Miklós emlékezete.

A két oroszlán megküzdött egymással s e véres küzdelem beírta Zrinyi Zrinyi és Szigetvár nevét a halhatatlanság évkönyvébe.

Két fényforrás tündöklik azóta Szigetvár sötét egén, az egyik Szulejmán, az ozmán birodalom legragyogóbb csillaga, mely Szigetvárnál hunyt le, kinek halála fordulópontot képez e birodalom sorsában, mely akkor dicsőségének tetőpontján állt, de azóta folyton hanyatlik s az elsőrangú katonai hatalomból immár 7-edrangura halványult alá. A másik pedig Zrinyi Miklós, ki Szigetvár bástyáin a keresztény műveltség elsőrangú csillagaként gyuladt ki s azóta nem ismer enyészetet.

Ha Zrinyi csak maga hal meg Szigetvárnál és Szulejmán élve marad, úgy az ozmán ezúttal bizonyára — régi czélját követve — Németország szivéig nyomul.

Én itt csupán ama hatás felé fordítom tekintetemet, melyet Zrinyi Miklós, az emberi képzelet által eszményített lovagkor egyik leghősebb alakja halála által az emberiség kedélyére gyakorol.

Mióta Zrinyi karddal s pisztolylyal kezében a hit s a haza kettős mar- tirságát szenvedte, uj korszak támadt, melyet kezdettől fogva eláraszt Zrinyi hősi halálának eszméje s melynek hullámai még ma is magasra csapkodnak, habár az idők folyamán azóta negyedfélszáz év folyt el a múlandóság végtelen tengerébe.

A Zrinyi halálát követő kor történeti könyvei, úgy mint minden nevű krónikái áradozó dicsérettel festik meg a hős Zrínyit; lassan átmegy ez áradat a szépirodalomra; mindenütt találkozunk nevével, mindenütt szemünk elé áll a hősiség magas eszménye, mely a kedélyre mindig s mindenképen hat.

Az akkori történetírók, kiket inkább krónikásoknak, vagy a kor eseményei egyszerű vázlóinak akarnék nevezni, Zrinyi Miklós halálát számtalan kiadásban- képekkel megvilágítva teszik közzé. Német nyelven ilynevű munka igen sok jelent meg, melyek közt legnevezetesebb az örtelius Tíedivivus, mely a hős arczképét kétfélekép is közli, melyek egyike a hazánkban ismert s elterjedt arczkép. Mindeme régi, legtöbbnyire a XVI. század végéről származó könyvek s akkori hírlapok egyúttal Szigetvár rajzát is közük, melyet azonban a rajzolók csak elbeszélés után készítettek. Megjelentek e művek a világ minden nyelvén s ha elő akarnám sorolni mindama, akár történeti, akár szépirodalmi könyveket, melyekben Zrínyi hősisége tollat vagy vésőt s ecsetet adott a kedély embereinek kezébe, akkor egy nagy könyvtár lajstromát kellene leírnom s nem Zrínyi emlékezetét.

Kétségtelen, hogy magyar nyelven sem hiányoztak ily művek. Ezt mutatja a „História a Szigetvárának veszéséről.“ E verses krónika Szabó Károly nyomozásai szerint valószínűen a kolozsvári Heltai-féle nyomdában látott napvilágot 1566-ban, tehát azonnal a lefolyt események után, de kétszer is sajtó alá került. Hogy mennyire volt elárasztva a magyar irodalom is hasonló művekkel, igazolja ama körülmény, hogy e kor költője: Kőszeghi Pál a következő versszakkal festi ama viszonyt, a mely a Zrínyi emlékek irói és annak olvasói között fennállott:

„Zrínyi família, ez kiriil szólhatnék Toli pennám által nagy bőven írhatnék,

De azzal ez világ telve, s mit mondhatnék ?

Elmúlt, — hát ozokrtil jobb, hogy csak hallgatnék."

Miként Homerért hét város vetélkedett, a nagy és dicső Zrínyiért két nemzet vív szellemi harczot, mely nemzetek mindegyike a hőst magáénak tulajdonítja: a magyar és a horvát. Zrinszki-nek nevezi a horvát, mert Zrínyi valóban horvát eredetű. Magyarnak tartja a magyar, mert Zrínyi, amint egész élete és levelezései mutatják, magyar akart lenni és magyarnak tartotta magát. Bizonyos az, hogy mind a két nemzeté és mindkettő büszke lehet reá. A horvát, a honnan Zrínyi származott s a magyar, mert Zrínyi mint magyar halt meg s dicsősége életében és halálában van, nem pedig származásában.

Amint a magyar nép kebelében Zrínyi hősi nagysága az epopeai elemet felkeltette, ép úgy visszhangra talált az a horvát nép kebelében is; de ez csak lírai ömlengéssel ad szavakat Zrínyi ajakára. A két nemzet népének ezen közös hódolata a legragyogóbb bizonyítéka Zrínyi nagyságának.

A jelenleg uralkodó II. Vilmos német császár, midőn 1897. évi szeptemberben országunk fővárosát meglátogatta, a királyi asztal felett mondott pohárköszöntőjében azt mondta: „Rokonszenves érdeklődéssel kisérjük mi otthon a lovagias magyar nemzet történetét, mely hazaszerte köztudomású lett, mely küzdelmekben gazdag történelemben a kereszt védelmében életét és javát feláldozni soha nem habozott. Zrínyi és Szigetvár nevére minden német szive feldobog.“

íme: a német császár nem csak kegyelettel emlékszik meg Zrínyiről, nem csak magyarnak tartja őt, de mintaképül állítja oda az igazán lovagias magyar nemzetnek, mely magasabb eszméknek életét feláldozni soha nem rettegett a múltban és nem fog rettegni a jövendőben.

Az emberi szellemnek, hogy úgy mondjuk, ösztönszerű a törekvése: keresni a halhatatlanság birodalmát az eszményi és utánzásra méltó példák bámulatával. Krisztus az erkölcsi magaslaton, Zrínyi a legnagyobb hősiség vértanúja — oly példányképek, melyek az emberi kedélyt kiragadják a közélet realizmusából s biztosítják maguknak a halhatatlanságot. A hódolat Zrínyi hősisége emlékének tehát ugyanaz, mint midőn Róma a szentek sorába emeli az erkölcsiség magaslatán álló híveit.

A hősiség ez utánozhatatlan példája, midőn hasonló tettekre buzdít, az örökké játszó emberi képzeletben első teremtője az epopeai felfogásnak s ebből, mint csirából indul ki s ragadja magával a szellemet, hogy az, mint égi sas, magasra szárnyaljon.

A hőst, kit Szigetvárban oly magára hagyottan engednek a segélyadásra hivatottak meghalni, az epopeai közérzület nem engedi a sárba letiporni. Mig egyrészt történetíróink nagy része el akarja hallgatni, hogy Zrínyi fejét vették s megdöbbenve fordul el a gondolattól, hogy Zrínyi akkor még élt, midőn az történt; ép úgy a népségben a Zrinyi-hódolat még azt sem engedi meg, hogy a hős a várból való kirohanásnak essék áldozatul ; nem engedi, hogy Szulejmán, Zrínyi halálának okozója, természetes halállal haljon meg. Felemeli az epopea szárnyára; szerinte a hős Zrínyi Szulejmán sátorába ront s ott öli meg ellenfelét. Pedig ez nem is költői igazságszolgáltatás, mint inkább az igaz történet költői ecsetelése, mert Szigetvár bástyái alatt égett ki az ozmán dicsőségnek utolsó fáklyája.

S miként Zrínyi hősisége hatott a nép közérzületére, aként hat az a költőre, a művészre, ki midőn művét megteremti, nem hagyhatja figyelmen kívül a nép kedélyében ösztönszerüleg született epopeai elemet. így a költő Zrínyi Miklósnak „Szigetvár veszedelme“ czimű költeménye talán nem is tudott volna világirodalmi jelentőségre emelkedni, ha költeményében nem érvényesíti a népfelfogás epikai elemeit, habár az a valósággal ellentétben is áll; mert mig egyrészt úgy tünteti fel a hőst, mit a magyar nemzet Messiását, ki nemzete bűneiért szenvedett halált, másrészt a hős rettenthetlen hadával Szulejmán sátoiába rohanva, véres tusa közt öli meg ellenfelét. S hogy az epopeai eszme az erkölcsi emelkedettség nagy hőséhez, Krisztushoz hasonlóbb legyen, angyalok viszik be a mennynek országába Isten színe elé. Látszik, hogy a nagy költő a népnek epikus gondolkodásából kölcsönzött elemekkel elégítette ki az eposz minden kívánalmait' és mellőzte a történeti igazságot, hol az művének teljes egységét zavarta volna.

Elolvasva e költeményt, úgy találjuk, hogy az esemény lényegileg ugyan- egy a leírással, csakhogy e leírás költői magaslaton áll s önként támad bennünk a gondolat, hogy mindama eposzok, melyeket a világirodalom remekei közé sorolunk, a történeti eseményeket csakis oly költői magaslatról tekintették, mint azt Zrínyi tette.

A költőnek nem az volt czélja, hogy történeti igazságot mondjon el; ez az irás mesterségének realisztikus feladata. A költészet általában és különösen Zrínyinél magasabb régió, melynek az „Obsidio Szigetiana“-ban az a czélja, hogy a Zrínyi kultuszt úgy emelje érvényre, amint az a nép érzületében meg- gyökeredzett.

E felfogás az idők folytán némileg változik, meg is tisztul, de azért mindig azon magaslaton áll, a melyen Zrínyi bátorsága, hősisége és véres halála a közfelfogás előtt az első pillanatban jelentkezik. Ennek igazolására és a későbbi hangulat jellemzésére nem érdektelen, bár csaknem teljesen ismeretlen ama latinszövegü egyfelvonásos kis tragédia, mely 1738-ban Pozsonyban jelent meg ily czimmel: „Zrinius ad Sigethum“. A tragédia ott kezdődik, midőn a belső vár ég a maroknyi had feje fölött.

Két tribün jelenik meg a színpadon; az egyik bátor, a másik megrettenő. A párbeszéd után, melyben a bátor buzdítja a másikat, megjelenik Zrínyi fia s végül maga a hős kíséretével, hogy mint nászra induló nép, menjenek a halálba s a vége: a kirohanás a vár kapuján. Zrínyi beszéde elüt a történetileg vázolt beszédtől, mert tulajdokép nem szónokol, hanem csupán reflektál, de reflexióiban fenkölt és lelkesítő gondolatok sem. hiányoznak. Példakép felhozom azt, mit Zrínyi jövő hírére nézve mond, mert ezzel ecseteli a hatást, melyet Zrínyi halála az iró korának embereire gyakorol:

„Pro patria, in patria concessum occumbere terra Quid majus sperare licet, quid nescio magni.

Promittit fortuna hodie: nos sera loquetur Aetas ob patriam pugnando vulnera passas.

Fortiter et mortem. Non post hoc tellus Invidet Romae Decios. Hoc gloria nostra Illa major erit, numerus quod major eorum Qui fatale caput certo submittere fato Sunt ausi-Precor accepta sit victima coelo Tu Deus Hungáriáé semper . . . laboros.*

(Mit lehetett volna nagyobbat remélni, mint a hazáért, a haza földjén meghalni. Nem is tudom, mit igér nekünk ma a sors. Hosszú századok beszélnek majd rólunk, azért, mert a hazáért nyertük sebeinket és halálunkat. Ezután nem Rómát irigylendik, hogy Deciusai voltak; a mi dicsőségünk nagyobb azokénál, hisz mi sokkal többen vagyunk, kik fejünket a biztos halál csapására mertük odanyujtani. Imádkozom, fogadja el az ég ez áldozatot. Oh Magyarok Istene!)

íme, a Zrínyi iránti hódoló bámulat egy másik lépcsője, midőn a kedély embere oly tudatra ébred, hogy Zrínyi hősiségének legméltóbb jutalma a halhatatlanság.

Az egész művet epopeai jellegének megfelelően hexameterekben írták, szerzője az akkori pozsonyi V-ik osztályú tanulóifjúság, mi a nyelvezeten is meglátszik, mely magasabb szárnyalása mellett is ellapult. A pozsonyi tanulóifjúság 1738-ban az esztergomi érseki palotában adta elő a 15 sűrű lapra terjedő művet, midőn Zrínyi szerepét Koller György játszotta. Látjuk ebből nemcsak a hatás irányát, de annak általánosságát is.

A nép epikai felfogása érvényesül Dorffmeister jeles képében, melyet 1784-ben a szigetvári egykori török templom kupolájába festett. Az volt a közhit a nép között, hogy Zrínyit addig nem lehetett megsebezni, mig lába a földet érte; a törököknek tehát mindenkép arra kellett törekednie, hogy őt a földről valamikép felemelje s a varázslatot megszüntesse. Dorffmeister képén e művelet végrehajtását látjuk érvényesülni. A törökök a megfogott Zrínyit a levegőbe emelve viszik, ezzel tehát megszűnik varázsereje s a nyers erő diadalmaskodik a szellem felett.

A szobrászat még nem tudta megtalálni az epikai elemet s így nem is volt képes Zrínyi emlékéhez méltó nagy dolgot alkotni.

A Szigetvár piaczán Zrínyi tiszteletére felállított emlékszobor, a mely oroszlánt ábrázol — csak a bátorságot jelképezi, eltekintve attól, hogy ez oroszlán is szerencsétlen és stiltelen alkotás. Egyéb külföldi szobrászati műveket mellőzve, legtöbb figyelmet érdemel a bécsi arzenálban felállított és gróf Vay által karrarai márványból készíttetett szobormű, mely azonban se magyar, se horvát hőst nem tüntet elénk.

Az Őfelsége, I. Ferencz József által a magyar nemzetnek ajándékozott tiz szobor között Zrínyi Miklós szobra is helyet foglal. E szobor Budapesten az Andrásy-uti kis körben áll. A szobor Róna József munkája. Habár a művészi kritika nagyon megtámadta e szobrot, az mégis kedves nekünk, mert hiszen ez az egyedüli szobor Magyarországban, melyet Zrínyi emlékére és dicsőítésére negyedfélszáz év óta emeltek s mely igazolja azt, hogy úgy a magyar nemzet, mint a legelső magyar ember egyenlően hódolnak a hős magasztos emlékének.

Nyugat-Európa irodalma tele van a legkülönbözőbb, Zrínyi csatáit tárgyaló irodalmi művekkel. Mindegyik saját felfogása szerint ítéli meg a hőst. Mindezek a Zrinyi-kultusz különböző nyilvánulásai — még tévedéseikben is, mert hisz minden tisztelet és hódolat mellett, melyet az ember egy kiváló alaknak szentel, lehetetlen, hogy itt-ott a realizmus különböző színárnyalatai ne kapjanak helyet és alkalmazást.

Minden kultusz természetes folyománya, hogy az a kor haladtával szertartásszerűvé alakul át. Ami néhány század lefolyása alatt csak az emberi kedély titokszerü bámulatában és vágyában nyilatkozott meg, az a Zrínyi halálát követő harmadik században már a szertartásos kultusz alakját ölté magára. 1838-ban Szigetvárott megkezdték Zrínyi emlékének ünnepélyes megölését. Ez ünnepély kezdetben vallásos jellegű volt. Minden év szeptember 7-én istentiszteletet tartottak Zrínyi emlékére, melyhez hazafias szónoklat is járult s az összegyűlt vendégsereget a plébános megvendégelte.

Minthogy ez ünnepély megtartása pénzköltséget igényel, Juranics László, pécsi nagyprépost, 1846. szeptember 6-án 1000 frt alapítványt tett, hogy ennek kamatai a költséget fedezzék; melyhez később végrendeletében még 300 írttal járult, hogy annak kamataiból a harangozót és templomszolgát díjazzák. Alapítólevelet Juranics nem irt, de végrendeletének 15-ik pontjában azt mondja, hogy ez alapítványt ősei egyikének (Juránics László zászlótartó) emlékére tette. Az alapitó Juranics László tehát egyik ősét tiszteli Juranics Lászlóban, Zrínyi zászlóvivőjében. Ez időtől fogva, s különösen 1861 óta, a Zrínyi ünnepélyt az egyházon kívül is hazafias beszédekkel és a hymnus eléneklésével tartják meg s az ünnepi szónoklatok elmondására a helyi, vagy közelvidéki szónokokat szokták felkérni.

Kossuth Lajos Barvarth Antalhoz, mint a szigetvári olvasó egylet elnökéhez, Turinból 1870. márczius 4-én tiszteletbeli elnökké történt megválasztása alkalmából irt levelében így ir:

„A nemzeti büszkeségnek, a nemzeti bánatnak érzelemvihara hullámzik fel a honfikebelben ama hely nevének olvasásánál, hol becses levelük kelt.

Mennyi dicsőséget beszél e név: „Szigetvár“, melyet hervadhatlan dicskoszorú vészén körül Hazánknak, a kereszténységnek, az európai polgáriaso- dásnak évkönyveiben.

De mennyi fájdalmas emlékezet csatlakozik e dicsőséghez? mennyi tanulság hangzik (bár ne hiába hangzanék) a magyar nemzethez, e fájdalmas emlékezetből.

Engedjék meg önök, kik ama földet lakják, melybe Zrínyinek s 2500 többnyire névtelen félisteneinek földi porai vegyülvék, engedjék meg önök, hogy a tanulság kedvéért visszavezessem emlékezetüket régi dolgokra, miket ismernek.“ (Kossuth Lajos emlékiratai.)

* * *

Minden Leonidásnak megvannak Ephia!tes~ei, minden Krisztusnak Jú- dásai; bizonynyal Zrínyi sem volna oly nagy, ha nem állna mellette Forgách Ferencz.

Zrínyi Miklós kortársa ez, kit a korábbiakból már ismerni tanultunk, Forgách Ferencz, a nagyváradi püspök. Az ok, melyért tette, ismeretlen előttünk; de annyi bizonyos, hogy senki sem kent több piszkot Zrínyire, mint Forgách; senkisem iparkodott becsületében úgy gázolódni, mint ő; senki sem hazudott vakmerőbben annyit és úgy, mint e nagyváradi püspök; és senkinek gyalázata nem tűnik fel oly sötétnek, mint az övé, amely gyalázat annál feketébb, minél fényesebb a név, melyet beszennyezni iparkodott. És e szennyet századokig viselte Zrínyi Miklós, ép úgy, mint az „Eppur si muove“ kimondója a római átkot.

Zrínyi életének történetét saját kortársai közül csupán e Forgách irta meg tüzetesen. A későbbi irók nagy része Forgáchra hivatkozik. Úgy, hogy a ki Zrínyi életét ismertette, lehetetlen volt Forgách előadásából nem merítenie. Istvánfy Miklós, ki pár évtizeddel később irta megbecsülhetetlen nagy művét, s ki mintegy 22—24 éves volt akkor, midőn a világra szóló esemény Szigetvárott lezajlott, melynek nagy jelentőségét akkor még — lehet mondani — felfogni sem bírták, Zrínyi jellemzésébe, szemben a hatalmas Forgách-al, nem mer belekapni, holott általán ismeretes, hogy Istvánfy meglehetős tapintattal, bár némi szenvedélyességtől nem menten, a történetében szereplő egyének jellemvonásait legalább rövid szavakkal adni szokta. Annál erősebben ragad tehát reá ama piszok, melyet Forgách odakent. Zrínyi e meggyalázása különösen magánéletére és jellemére esik.

A történetírók, Istvánfy óta, mintegy harmadfélszázadig Zrínyi Miklós jellemzésébe alig ereszkedtek. Hiányzottak is ehez az újabb források, melyek megkönnyítették volna Zrínyi Miklós befeketített jellemének rehabilitását.

Midőn Zrínyi halálának 300-as évfordulója közelgett, megjelent nagy történészünk: Salamon Ferencznek az „Első Zrínyiek“ czimü műve, mely 1865-ben látott napvilágot, melyben az akkor már fejlettebb történetírás és kutatás alapján irta meg Zrínyi jellemét és magánéletét. Salamon Ferencz sok uj történeti anyagot szedett össze és használt fel, melyeknek alapján iparkodott Zrínyi jellemét mindazon szennytől megtisztítani, melyet Judás-módra Forgách püspök reá kent. Salamon Ferencz ebbeli munkássága nem sikerült teljesen; részben azért, mert még mindig hiányoztak ama források, melyekkel a befeketített jellemet tisztára mosni lehetett volna; részben pedig azért nem sikerült, mert Zrínyi védelmének vágya az íróban szembeszökőleg láthatóvá válik akkor, midőn a Zrínyi korának olygarcháiban található általános hibákkal akarja Zrínyi Miklóst betakarni és olyképpen tűnteti fel őt, mint a sötét középkor eszményített „várur“-ainak a későbbi századokra megmaradt példányképét. Salamon Ferencz mint történetiró oly tekintélynek örvendett, hogy minden nyilatkozatát hosszú időn át minden feltétel nélkül helyesnek fogadta el a közvélemény és egyéb források hiányában Zrínyi Miklós további jellemzésébe behatolni nem birván, mintegy 30 esztendeig senkisem gondolt arra, hogy a Salamon Ferencz által megirt Zrínyi Miklós-féle jellemzésben gáncsot találjon és pedig annál kevésbbé, mert 1866-ban, tehát a Zrínyi halálának 300-as évfordulóján, Zágrábban szinte megjelent a vetélytársként szereplő horvát nemzet részéről M. Mesié műve, a szigetvári hős Zrínyi Miklós életéről (2ivot Nikole Zrinyskoga Sigetskoga Junaka), amely már sok, Salamon áltat fel nem használt forrást hoz napvilágra, mely tehát Zrínyi jellemét erősebb és igazibb világításba helyezni és a Forgách által reá kent szennytől megtisztítani inkább volt képes.

A kritika tehát ez óta mintegy 30 évig hallgatott Zrínyi jellemzéséről. Ez időben jelent meg a „Történelmi Könyvtáriban a magyar népnek és ifjúságnak ajánlva „Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életrajza.“ Szerzője, Sebestyén Gyula bevallja, hogy művében Salamon Ferencz nyomán indul, de egyúttal az általa felhasznált forrásokat újabb bírálat tárgyává tette és elismeri, hogy e tanulmányai folytán ellenkező eredményre jutott, mint Salamon Ferencz.

Nem említenők fel e művet, ha az nem volna a magyar népnek és ifjúságnak ajánlva s ha nem lehetne csekély pénzért megszerezni, mig a Salamon-féle történeti mű már meg sem kapható és hogy ha e munka nem szólna a világtörténet egyik legnagyobb hőséről és a magyar történetnek egyik legnagyobb, legérdemesebb, halhatatlan alakjáról.

Zrínyi Miklós Sebestyén Gyulával szemben majdnem ugyanazon helyzetbe jutott, mint Forgách Ferenczczel. A világ előtt nem akadt védelmezője. Nevezett szerző ugyanis úgy tűnteti fel Zrínyit, mint egy közönséges durva rabló-lovagot, ki csak kincsszomjának él és csak kedvetlenül zárkózik Szigetvárába, miután a király és a viszonyok erre rákényszerítették. Elmondja, hogy Zrínyi amaz idők romlott olygarcháinak kapzsiságát, erőszakosságát, erőszakos nyerseségét, kalandos harczi vakmerőségét őrizte meg minden nemesebb tulajdonok nélkül. „Avagy mutasson valaki Zrínyi egész életéből — úgymond— csak egyetlenegy tettet, jellemében egyetlenegy olyan vonást, a mely a hazafit, az embert önzetlenségében tünteti fel és szeretetre s tiszteletre méltóvá teszi. Az egyetlen fénysugár, a mely Zrínyi jellemének zord ridegségét enyhíteni birja: harczi vitézsége és hírneve, a mely Szigetvárnál érte el tetőpontját.“ A magyar tudományos akadémia 1898-ik évi kiadásában megjelentek „Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok“, melyeket az akadémia történelmi bizottságának megbízásából Barabás Samu bocsáj- tott közre és mely e művemnek egyik főforrását képezi. — A mintegy 90 nyomtatott ivre terjedő vaskos mű teljes világításba helyezi Zrínyi Miklós magánéletét és jellemét, melyek önmagukban is tisztán állítják a hőst szemünk elé. Még inkább megteszi ezt a műhöz csatolt előszó, melyben a magyar tudományos akadémia véleményét látjuk megnyilatkozni s mely elmondja, hogy a lobbanékony és hevesvérű Zrínyi Miklós benső barátságban áll Nádasdy Tamással. Ez szolgál neki mintaképül. Kivehető leveleiből, hogy e két nagy lélek egymásra lévén utalva, a vigasztalan eseményekben gazdag korban teljesen megértette egymást. Nádasdy Zrinyiben az akaraterős, elhatározásában megingathatlan, a hazáért bárminő áldozatra kész hazafit, megrettenthetlenségig bátor hőst látta, mig Zrínyi mély tisztelettel és bizalommal tekintett a hatalmas nádorra, kit egyetlen pártfogójának, oszlopának, Isten után legbiztosabb menedékének nevez. Neki mondja el panaszát, hadai zsoldjának elmaradása miatt; és hogy „orcza pirulással és könnyes szemekkel kell néznie becsületének, nevének meggyalázását, melyért pokolban képzeli magát.“ Máskor gúnyolódik a nádorhoz írt levelekben, a mitől másokat, sőt magát a királyt sem kíméli meg. Naivságát árulja el, midőn elhiszi, hogy a király pápa akar lenni. „Határozott — úgymond Barabás Samu — s a feltett szándék mellett rendületlenül kitartó, ellenmondást nem tűrő egyénisége élénken tükröződik vissza leveleiben. Nem tűri a sérelmet, a megaláztatást, a méltatlanságot, bárhonnan érje is az s mindig kész a megtorlásra. De fellázad a máson elkövetett méltatlanságon is. Összekoczczanása Salm Miklóssal, párviadala a boszniai basával — a becsületére s vitézi hírnevére sokat tartó hősre vallanak. Azonban egész egyénisége a hazaszeretetben olvad fel. Ez vezérli kezdettől fogva élete utolsó pillanatáig. Az önfentartás ösztöne, szeretett vitézi hírnevének mocsoktalan megőrzése mellett, a török végtelen gyűlöletével szemben, a hazaszeretet aczélozza meg minden erejét. A haza, a szerencsétlen ország nem puszta frázisként hangzik szüntelen felénk leveleiből, hanem mint magasztos fogalom, melyért minden áldozatra kész. Hogy nem volt lokális patriota s nem ismert külön horvát vagy magyar hazafiságot, nemcsak levelei, de tettei is bizonyítják. 1556-ban, midőn Bécsben Szigetvár felmentése kérdésében a németek minden hadi dicsőséget maguknak követeltek, azt írja a nádornak: „Higyje meg Nagyságod, semmit sem tagadtunk el, hanem igazán és őszintén elmondottunk mindent, s derekasan megvédelmeztük a magyarokat, úgy, hogy sok szószátyár elszé- gyelte magát. Még egyebet is mondottam, a mit pennára nem bízhatok.“ A mi pedig Zrínyi vagyonszerzésének tiszta módját illeti, azt Forgáchcsal szemben úgy a Barabás által közölt levelek és sok iratok, valamint az M. Mesic

által közölt és Barabás által fel nem használt okiratok kétségtelenül igazolják s így a hősnek jellemét feltétlen tisztaságra emelik, melyek Sebestyén Gyula kritikájával szemben Salamon Ferencznek adnak igazat és „az általa megrajzolt hiányait részben kipótolják, részben megigazítják."

Ennyivel tartoztunk Zrínyi Miklós emlékének s a történeti igazságnak.

Ezek után nem tartjuk érdemesnek, hogy Sebestyén Gyula úr művével bővebben foglalkozzunk. A közlőttekből is kitűnik, hogy e „történetíró“ nem végzett önálló kutatásokat és így nem volt joga a nagy Zrínyi magasztos emlékét megbélyegezni. Az ő műve — mint ifjúsági és népirat — nem eredményezett mást, mint a magyar ifjúság és a magyar nép lelkületének megméte- lyezését. Követeljük — az igaz hazafiság nevében és annak méltatásaként, — hogy művét vonja be és égesse el!