Nemeth Bela - Preliminary work for the siege of the castle.

Előmunkálatok a vár ostromához.

Fordítsuk az Uj- és Óváros véres küzdelmeiről most már tekintetünket Sziget vára felé, mely az összes harczok végczélját képezi. Az ostromló had százezer emberből állott, ide nem értve ama nagyszámú földműves népet, melyet a török ide a földmunkák teljesítésére gyűjtött össze. Az Óváros ostromára e hadból csak egy kisebb részt foglalkoztatott Szulejmán, hiszen a roham kis terére alig lehetett volna 20—25 ezer embernél többet felállítani. Nem lehet képzelni, hogy a többi nagyobb rész tétlenségben vesztegelt s csak messziről nézték a lefolyó tragédiát. Történetíróink mind úgy adják elő a dolgot, hogy már a város ostroma alatt készült a török had a várnak megostromlására.

Kettős volt a vár elleni működés a város ostromának ideje alatt. Először is kijelölték és megépítették ama töltéseket, melyekről a várat ágyúzni kívánták s meg is kezdték annak lövetését. A másik pedig intézkedés volt arra, hogy a várat körülvevő tavat lecsapolják.

A mi a töltések emelését illeti, erre nézve Ali Portug, az intézkedés vezetője, a város keleti oldalán lévő, úgynevezett királyi kertek déli sarkától egy töltést huzatott egész a város-árok kezdetéig. A királyi kert az Óváros keleti oldalán, mindenesetre a glacin kívül, úgy terült el, hogy éjszaki részével a tó partjára támaszkodott, különben nem lehetett volna annak déli részéről a város sánczaihoz árkot húzni. A királyi kert tehát egy nagyobb részét foglalta el a ma pécsi-városnak nevezett külvárosnak, ez képezte a vár zöldséges kertjét s azért hívták királyi kertnek, mert annak hasznát a királyi katonaság élvezte. Hibáztatnunk kell Salamon Ferenczet, ki e helyet a vártól északra helyezi a tópartra, mi már az okból is lehetetlen volna, mert e helyen a tó partja majd két km. távolságban állott a vár északi oldalától s így épen nem lett volna alkalmas pont az ostromra. Különben is a tó vizén át csak nem ástak árkot.

A töltés-csinálás elég nagy nehézségekbe ütközött, mert részben az Óváros északkeleti sarkáról, részben a várból ágyútűzzel a munkát nagyon meg lehetett akadályozni. A töltések irányát elég szerencsésen választották meg, az

árkok földjét a nyugati oldalra hányták, a munkálatot az odahajtott földművesek és főkép az asáp nevezetű török katonák végezték. Midőn a töltés elkészült, Ali Portug öt nagy ágyút és négy kigyóágyút (columbrinát) helyezett a töltés elejére s védőkosarakkal ellátva, elkezdette a lövöldözést a vár ellen, melyben legelőször is a kimagasló, régi hírű gömbölyű tornyot támadta meg. Csakugyan sikerült neki a torony felső részét letörni, a harangok a golyók áldozatai lettek, sőt Istvánfy megemlíti, hogy a toronyóra is szétmállott. — A leltárakban nem találjuk ugyan sehol, hogy e tornyon óra is lett volna, valószínű tehát, hogy az órát Zrínyi tétette reá a legutóbbi időben.

Egy másik pont, melyet Ali Portug a vár lövetésére felhasznált, Szigetvár nyugoti részén feküdt, nem messze az Almás vizének ama lefolyásától, melyet a törökök az ostrom idejében vágtak. Megjegyzi Istvánfy, hogy a kiszemelt hely az úgynevezett katonai temető volt. Úgy a Salamon Ferencz, mint M. Mesic által közölt szigetvári térképeken e temetőnek helyéül a kanizsai városnak nevezett külváros helyét jelölték meg. Oka e megjelölésnek ugyan ismeretlen, de a valóságnak leginkább megfelel, mert e térség a várhoz viszonyítva, igen magasan áll és az Óvárostól teljesen fedett helyen, mért is Ali Portug nem látta szükségesnek nagy töltéseket emelni, hanem az árkok megásása s a védőeszközök elhelyezése után ide is 4 ágyút helyezett és azzal elkezdte a várat lövetni.

Sokkal nevezetesebb és emlékezetesebb marad Szigetvár ostromának történetében ama másik előkészítő intézkedés, melyet az Óváros ostroma idejében a vár ellen tettek. Ez a várat körülövező tó vizének lecsapolása volt.

Napjainkban az Almás vize a kanizsai városkaputól, melyet Zrínyi idejében patai kapunak hívtak, alig esik néhány ölre, úgy hogy e helyen a mocsár vizének lecsapolása teljesen lehetetlen lett volna. Ha azonban e völgyeletet tüzetesen szemügyre vesszük, látni fogjuk, hogy Zrínyi idejében a kérdéses bozót, mintegy 200 lépésnyi széles volt. A lecsapolási munkálatot tehát e széles bozótnak nyugati oldalán kell képzelnünk. A bozótot a tó vizétől egész az Óváros kapujáig húzódó hatalmas töltés rekesztette el, mely egyszersmind az utat képezte a város felé.

Az eszmét a tó lecsapolására Szulejmán hadseregének állítólag a pécsi török urak adták, kik hosszabb ideig Szigetvárott raboskodván, a helyi viszonyokat jól ismerték. — Ez állítás azonban nem látszik valószínűnek, mert a török hadak a lecsapolás mesterségét Szigetvárnál előbb is s más váraknál is űzték.

A vállalkozás a törökök részéről igen merész volt, mert az átvágás, habár a bozót nyugati oldalán történt is, mégis a Zrínyi által birt Óváros nyugati kapujához igen közel esett; miért is a törökök egészen titokban akarták a munkát megcsinálni és az összehajtott földművesekből álló munkásaikat arra kényszerítették, hogy a munkát éjszaka végezzék. A török hadnak ama része, mely a bégekkel a város nyugati oldalán levő sikságot foglalta el, a bozóton túli emelkedésre nehány ágyút helyezett el szemben a város kapuival s a munkások mellé egy kisebb hadat rendelt őrizetül. A munka különben is éjjel s a bozót alján folyván, az Óváros nyugati kapujának őrei azt ágyútüzzel, vagy más módon megtámadni képesek nem voltak.

Midőn a magyarság észrevette a lecsapolási munkálatot, mely a vár részére, miután azt leginkább a viz védelmezte, oly nagy veszélyt volt hozandó, elhatározták, hogy kitörést szerveznek. Istvánfy állítása szerint Zrínyi nem akart belemenni e vállalkozásba és csak hadnagyainak kérelmére rendelte el a kitörést s minthogy Szekcsőy egy ily kitörésben már részt vett, most Radovánt és Dandó Ferenczet rendelte ki a lecsapolási munkálat 4-ik napján a kitörés eszközlésére, meghagyván nekik, hogy arra a legtapasztaltabb katonaságot vigyék el. A kitörők ama időpontot tartották erre legczélszerűbbnek, midőn az ásatási munkálatokat megkezdeni akarják. Ez okból a kitörést közvetlen naplemente előtt szervezték, s csakugyan készületlenül találták mind az őrizetre kiküldött janicsárokat, mind pedig a munkásnépet. A janicsárokat szétrobbantották, a munkások pedig elfutottak, úgy, hogy a tér egészen üres lett, csak az ágyuk maradtak ott a csekély tüzérséggel; így a mieink hatalmukba kerítvén az ágyukat, azokat beszegezték, kerekeiket összetörték s így használatra lehetetlenné tették.

A megfutamodott munkások lármájára a közeli táborból csakhamar nagyobb had gyűlt egybe, és az őrizet színhelyén véres harcz fejlődött ki, melynek mintegy 200 janicsár esett áldozatul. Mégis, minthogy a török had egyre szaporodott, kénytelenítve érezték magukat a magyarok a patai kapu felé visszavonulni, mely alkalommal Dandó Ferenczet egy puskagolyó megölte. Radován egész a kapuig jött hadaival, midőn egy golyó őt is a földre terítette. Habár a mieinknek csekély veszteségük volt, mégis annál nehezebben esett a bátor és vitéz hadnagyok halála. A török had az említett 200 janicsáron felül e kitörésben szinte elvesztette Bulug basa századost és Jussuf nevű másik öreg századost; ez utóbbi a tomporába kapott két lövés következtében halt meg a táborban, hova a csata színhelyéről még élve szállították el. A magyar hadak visszavonulván, két hadnagyuk holtteste a visszavonulás utján maradt, kiknek fejét a törökök levágván és karóra szúrván, az ágyukat védő kosarak tetejére tűzték ki. A hadnagyok halálával a kitörők vakmerősége elnyerte büntetését, de egyúttal ez is volt az utolsó kitörés Zrínyi alatt, ki azt többé meg nem engedte.

E hadművelet csak egy éjszakára akadályozta meg a lecsapolási munkálatokat. Kevés időre elkészült a levezető árok, melyen a tó vize elfolyt, csak a fenekén maradt meg a mélyebb iszap s a hosszantartó szárazság folytán még az is beszáradt az ostrom ideje alatt, habár már csak akkor, midőn a török hadak a várhoz való töltéseket elkészítették.

Akkor, midőn Ali Portug a vár felé közelítő töltések emelését elkezdette, mint jeleztük, a tó fenekén mély iszap volt; sőt néhol a víz is állott, mert a víz lecsapolása csupán az alatta levő bozót színvonaláig mehetett; nem úgy, mint a mai szigeti csatorna, mely jóval a színvonal alatt áll. Az e munkára szükségelt sok ezernyi földműves népet már a Szávától elkezdve hozták magukkal, barmaikkal és kocsiaikkal együtt. S ezenfelül Szigetvár vidékének földműveseit

is munkára hajtották. A közeli erdőkből sok ezer kocsival, lovakkal és tevékkel hordták a gályát, a fatuskókat, összehordták az egész vidék szénatermését és szalmáját és ezeket gyapjuzsákkal és kővel telt hordókkal vegyest az iszapba rakva utat nyitottak a vár felé, mely kezdetben elég alacsony volt s csak arra törekedtek, hogy ne az iszapon át kelljen a vár ellen menni. Később, midőn belátták, hogy ez alacsony töltés-út a várhoz való közeledést csak nagyon kevéssé segíti elő és a vár megvételét nem biztosítja, elkezdték ott is a töltések emelését.

E töltéseket a vár felé általán egyenes irányuaknak jellemzik történetíróink. A keleti oldalról vezetett töltés mai nap nem látszik, ellenben a katonatemetőtől vezetett töltés némi nyomai még ma is megvannak, melyből nemcsak az látható, hogy e töltés a tó vizét elzáró nagy töltésnek nyugati végén vette kezdetét, de egyúttal az is, hogy e töltés nem haladt egyenes irányban, hanem kígyózó módra futott a vár délnyugati sarkához, mely irányban e töltés alapjai ma is észrevehetők és a lápban kisebbrendü emelkedést képeznek, melyen ma egy dűlőűt húzódik végig. Az út kigyózása mégis olyszerü, hogy azon az Ali Portug találmányaként szereplő kocsihíd átvezethető volt.

A vár felé irányzott eme munkálatok nem folytak minden nehézség nélkül. Zrínyi és hős társai nem vehették figyelembe azt, hogy a munkások legnagyobb része keresztény. Minden irgalom nélkül folyton ágyúzták és lőtték a munkálkodó tömeget. Meg kell gondolnuk azt, hogy a törökök ez alkalommal két, Istvánfy előadása szerint három töltést csináltak a vár felé; és pedig a keleti oldalon a hajdani városárkon túl levő partokról a Hegy-bástyáig, mely legkevesebb 350 méter hosszú volt, a másikat pedig nyugatról, a bozót elkép- tulsó széléről egész a Nádasdi-bástyáig, mely 470 méter hosszúságot tesz ki; zelhetni, mennyi emberélet esett áldozatul, mig a töltések elkészültek.

Hegy-bástya elnevezés alatt a vár délkeleti bástyája értendő, mert Istvánfy a Hegy-bástyát a vár déli oldalán ellentétbe helyezi ama másik bástyával, mely a vám-kapu irányában állott (e regione portae decumanae). A vámkapu alatt pedig a városban levő ama kapu értendő, melyet patai kapunak is hívtak. Máshol Istvánfy e bástyát déli bástyának hívja és a Nádasdi-bástyával teszi ellentétbe. Hegy-bástyának hihetőleg azért hívták, mert a többi bástyáknál magasabban állott.

Mint fentebb láttuk, Istvánfy két vagy három töltésről emlékezik meg; egyéb adatok bizonyítják, hogy tényleg három töltés volt a vár körül. A harmadik töltést Salamon a vár éjszakkeleti bástyájához irányítja, melyet általán a Nádasdi-bástyának vélnek s melyet az ostrom idejében szemtanuk állítása szerint igen megrongáltak. Ha e harmadik töltést tényleg arra csinálták, úgy annak 500 méter hosszúságúnak kellett lennie a legrövidebb irányban. Azonban nagyon is bizonyos, hogy e töltés az északkeleti bástya felé nem irányult, mert Istvánfy, honnét Salamon ez adatot merítette, nem azt mondja, hogy a Nádasdí-bástya felé csinálták a töltést, hanem azt, hogy a Hasserdia (hárs erdő) felől kezdték a töltést építeni. Tudjuk pedig már a korábban elmondottakból, hogy a kérdéses hárserdő a vártól északnyugatra eső tóparton volt, s igy e töltés az északnyugati bástya felé irányult, mely tehát maga legalább 850 méter hosszú volt. E bástyát a történetírók készakarva mellőzik oly véleményben, hogy ott állt a belsővár; mint kimutattuk, ez nem áll. Hisz ez esetben a töröknek legfőbb erejét ezen pontra kellett volna fordítani. Hisz a keleti utón már csak azért sem lehetett -volna töltést húzni, mert ezzel az Almás vize a török tábort árasztotta volna el. Mind ezt oly rövid idő alatt elkészíteni oly óriás munkát feltételez, melyen igen sok ezer embernek kellett dolgoznia. Istvánfy meg is említi, hogy a munkálat a legpéldásabb rendben folyt, minden ember tudta munkakörét s azt szó nélkül teljesítette; lármával, beszélgetéssel a munkaidőt nem fecsérelték.

Hozzájárul még e nehézségekhez az is, hogy a keleten levő töltés elzárván az Almás vizét, ott a tavat nemcsak egészen megtöltötte, de a viz felemelkedvén a város keleti oldalán levő földeket és a Szigetvárra vezető utat is teljesen elárasztotta; így a főtábort az ostrom helyétől elkülönítette, úgy hogy a töröknek sok ezer munkást kellett állítania, hogy amaz árkot, melyen a viz az Újváros sánczaiba folyt, kibővítve, a fölösleges vizet levezethessék.

Azonban nem volt elég, hogy egyszerű töltéseket vezessenek a vár felé; a hadművelet azt kívánta, hogy e töltések elég magasak legyenek, legalább olyan magasak, mint maga az erődítmény fala, vagy még ennél is magasabb; el sem lehetne mondani, hány ezer kocsi hordotta éjjel-nappal s folytonos küzdelem között a földet a töltésekre, mig azokat a vár bástyáinak magasságára felemelték. Nemcsak a munkásnép, nemcsak a közvitézek, de maguk a török tisztek is segítettek e munkában s munkaközben belőttek és benyilaztak a várba is, mert ágyukkal s puskákkal folytonos volt a harcz az egész töltési munkálat alatt.

Maga Zrínyi a királyhoz írt leveleiben e töltéseket hegyeknek nevezi, mert partjaik meredek volta hegy kinézést adott azoknak, gerinczük pedig öt méternél is szélesebb volt.

A töltéseket ily magasságra azért emelték a törökök, hogy a sövényen s palánkon át a várba láthassanak és lőhessenek.

Csányi Ákos is megemlékszik e töltésekről Nádasdi Tamásnéhoz 1566. aug. 31-én írt levelében, mely szerint egy pribék maga látta, hogy annyira feltöltötték hegyekkel Sziget vidékét, hogy soha meg nem tarthatják. Egy másik levelében pedig azt mondja, hogy annyira feltöltötték három felől, hogy az a várnál sokkal magasabb; „belehajigálhatnak, lünek reájuk s hogy onnaj belül nappal nem lühetnek, éjjel a mit lühetnek, mert nappal sok számtalan lüvés esik, ahonnéjt onnéjt belül csak egyet lünek.“

Ily eszközök felhasználása mellett megszűnt ama viszony, a mi rendes körülmények között az ostromló és az ostromlott között fennáll; az ostromló jutott előnybe, innen a felkiáltás Csányinál, hogy a várat soha meg nem tarthatják.

De Ali Portug még e magas töltésekkel sem elégedett meg, hanem Szigetvárnál is alkalmazta azt, mit korábban is már Malta szigeten Sanct-Elmo ostrománál megpróbált és saját találmányának nevezett.

Összeköttetett ugyanis három kocsit egymás mellé és tizennégy ily hármas kocsit egymás után s azokat lánczokkal s vaspántokkal mintegy összeforrasztotta, ezeknek tetejére pedig hídszertien keresztbe fektetett tölgygerendákat erősített. Ekkor a munkások százait állíttatta a kocsikhoz, kik az ujonan épült töltéseken a kocsi-tömeget a várhoz előre tolták s ezzel nemcsak a hegyek magasságát emelték, de egyúttal betöltötték még amaz űrt, mely a töltések végétől a vár sövény-falazatáig s a palánkokig terjedt, mi által nemcsak megkönnyítette a küzdelmet, de az ostromló egyenesen a várba léphetett.

Ha meggondoljuk azt, hogy a törököknek csak augusztus 21-én sikerült az Óvárost elfoglalni és már augusztus 26-án az első rohamot intézték a vár ellen, e négy napi munkaidő alatt teljesen lehetetlen lett volna amaz óriási földtömeget oda hordani, melyekből a várhoz vezető töltéseket készítették. Úgy, hogy hibáztatni kell ama véleményt, mintha az ostromlók csak az Óváros bevétele után fogtak volna a vár ostromának előkészítéséhez.

Miként láttuk, az összes töltések hossza átlagos számítással 1020 métert tett ki. Ha tekintetbe veszszük, hogy a partok most is 2 méternél magasabbak s hogy a víz a parttól befelé sokkal mélyebb volt s ha veszszük, hogy a sövényzetből alkotott várfalak magassága Forgách előadása szerint 22 láb volt, úgy legalább is 5 méter magasságúnak kellett a töltésnek lennie; ha itt a legkisebb mértéket számítjuk is; de a töltéstetőnek is 5 méter szélesnek kellett lennie, miután azon Ali Portug 3 egymás mellé kötött kocsiból szerkesztett tolható hidat vonszoltatott végig. A munka nehézségét az is okozta, hogy a földet csak a lőtávolon túli vidékről hordhatták a töltésekhez. A nyugati oldalon még máig is megvannak, a Tüskevárnak nevezett csárda mellett, ama mélyedések, melyekből e föld kikerült. A földhordás távolságát tehát legkevesebb s/4 kilométernyire kell tennünk.

Tekintve a töltések hosszúságát, azok megépítéséhez 520 ezer köbméter föld volt szükséges. Már ebből magából látható, hogy ily nagy tömegű földet nem 4 nap, de egy hét alatt sem lehetett volna a várat övező tó medrébe vinni és pedig annál kevésbé, mert a várvédők folytonos ágyú- és puskatüze e munkálatot igen megnehezítette.

Tekintve azt, hogy a töltések már augusztus 24-én készen voltak, nagyon valószínűvé válik, hogy e munkálatot már augusztus 10-én, tehát az Óváros ostromának megindításakor kezdették el. Ha úgy számítjuk is, hogy e töltések földjét csupán szekereken hordták, de az akkori ingyenes és kényszerített munka mellett, midőn a barmok is elcsigázva voltak és nagy volt a takarmányhiány, úgy a töltések elkészítéséhez 14 napi időközben átlag naponta 4040 kocsit kell számítanunk e munkálat végrehajtásához. Azonban tudjuk, hogy nemcsak kocsikkal dolgoztak, de tevék is hordták a földet, sőt a munkások, de még a katonák hátukon is czipelték azt. Hozzászámítván ehez magán a töltéseken és a föld kiemelésének helyén működő munkásokat, oly óriási nagynak kellett e munkaforgalomnak lenni, melyhez hasonlót a múltban nem találunk feljegyezve. Hozzá kell még ehez számítani ama nagy munkát is, melyet e népség végezett a töltések okozta vizáradások levezetésénél, hol az ágyú és puskatűz mellett még a rohanó víz is megnehezítette a munkát. Egyptom piramisainak építésére emlékeztet e művelet s a munkásnép bizonynyal rosszabb helyzetben volt Fáraó rabszolgáinál.

Elkészülvén e töltések, Zrínyinek és társainak be kellett látniok, hogy lehetetlen lesz akár a várat, akár életüket megmenteniük s csak az elszántság és kötelességtudás tarthatta meg őket továbbra is elfoglalt helyükön.