Nemeth Bela - Old Town The siege and fall.

Az Óváros ostroma és eleste.

Az Újvárosból az Óváros felé irányzott ostrom sikertelen voltát a török had intézői az első próbánál belátták. Nem is lehetett ott a czél elérését remélni. Nemcsak, hogy a két várost elválasztó árok, mint azt máig észlelhető nyomok igazolják, igen széles volt, de egyúttal szűk is volt a tér a hadi működésre, a mit az ott levő szemét, a házhelyek hepe-hupás volta, a kiálló ellenséges ágyútüznek nagy közelsége is igen akadályozott. Úgy látszik tehát, a törökök az Óváros ostromlásával ez oldalról teljesen felhagytak.

Nem is volt a város minden oldala alkalmas arra, hogy ostrom alá venni lehessen. Az Óváros déli oldalán, a mennyiben e területet az Újváros el nem foglalta, csak oly kicsiny volt a térség, hogy azon alig mozoghatott pár száz ember s e kis teret is egyik oldalról az Almás mocsaras árterének bozótjai szegélyezték s így az Óváros töltéseihez ez oldalról csak nagy nehézséggel lehetett volna hozzáférni.

Nem volt alkalmas az Óváros nyugati oldala sem az ostrom sikeres keresztülvitelére. Itt ugyanis a várat védő töltés, mint azt még ma is láthatni, egészen az Almás szélén húzódott el, maga a bozót száz lépésnél szélesebb volt, hol tehát sem árkot húzni, sem töltést emelni nem volt lehetséges. A töltés emelése még az ostrom általános tervével is ellenkezett volna, melynek egyik főczélja volt, hogy a várost körülövező tó vizét ez úton levezethessék. — Az Óváros északi oldalán való ostrom pedig teljesen lehetetlen lett volna, mert azt nemcsak a tó, hanem a vár ágyútüze is védelmezte, mely az ostromlókat kereszttűz közé foghatta volna.

Nem maradt tehát az ostrom keresztülvitelére más alkalmas hely, mint az Óváros keleti oldala. Az Óváros keleti töltései s bástyái teljesen szabadon állottak, azok töretését semmi nem akadályozta. A mai vásártér alkalmas volt a rohamokra, a vásártér keleti oldalán futó árok, melyen át az Újváros árkai kapták vizüket, már oly távol állt az Óváros töltéseitől s bástyáitól, hogy azt, habár nem minden küzdelem nélkül, de mégis könnyebben lehetett átjárSzigetvár hatóvá tenni. Miután sem a történetírók, sem a krónikások nem jelelik meg, hogy melyik oldalról történt az Óváros ostroma, a helyi viszonyok ismeretéből önként jutunk ama következtetésre, hogy az ostrom csak a keleti oldalon történhetett s tán ép e körülmény okozza azt, hogy az írók annak különös felemlítését nem is tartották szükségesnek.

Az akkori várostromok a mai e nembeli hadiművelettől teljesen különböztek és egészen más volt azoknak hatásuk is. — Az ostromot ágyúzással kezdették meg, melynek czélja volt a bástyákat s palánkokat lehetőleg megrontani, részben azért, hogy a védett helyet a bástyákról ne lehessen oltalmazni, részben pedig, hogy rést lehessen ütni s alkalmas helyet nyerni a várba nyomuláshoz. Az ágyúzás kezdetben messzebb helyről történt, de a rendszerint éjjel, a sötétség leple alatt a vár felé vont árkok segélyével mindig jobban közeledtek az erődítményhez, hogy az áttörést minél könnyebben vihessék keresztül. Magától is érthető, hogy e hadi művelet nem járt minden veszély nélkül, az ostromlottak a bástyákról s töltésekről igen jól láthatták az ellenség hadi műveleteit s azt iparkodtak megakadályozni és lehetőleg semmivé tenni; s minél jobban közeledtek az erődítményekhez, annál több emberáldozatot követelt az ostrom, mert a várból lőtt ágyúgolyók ellen a közelségben már a földhányás és a kosarak sem használtak, melyeket a tüzérek védelmére az ágyúkhoz illesztettek, mig a várbeliek nagy előnyben álltak e részben az ostromlókkal szemben, miután ágyúik a palánkok mögött egész biztonságban álltak, de tova czipelni sem kellett azokat, mint az ostromlóknak.

Tudjuk, hogy a török had már az ostrom megkezdésénél 10 ágyút állított fel s ezek napestig, sőt még éjjel is működtek s igy csakhamar rést lőttek az erődítményen s habár az ostromlottak e réseket éjjelenként lehetőleg be is csinálták, a kora hajnalban kezdett lövések a nap derekáig uj rést verhettek s igy itt volt az alkalom, hogy az ostrom az ágyúzástól eltekintve, más irányban kezdje meg működését. — Szükség volt első sorban a kitört résnél, vagy a hol remény mutatkozott a rés csinálásra, a várárkokat legalább annyira megtölteni, hogy azokon át könnyebben a réshez lehessen jutni. Az ostromlók e munkája nagy nehézséggel járt, az ostromlottak ágyú- és puskatüzének közvetlen kitéve itt rendszerint nagy áldozatokat hoztak. Ez oknál fogva az ostromlók mindig azon iparkodtak, hogy a rést a bástyáktól lehetőleg távol verjék s minthogy Szigetvár keleti oldalán a kaputól az északi sarkon levő bástyáig terjedő részen még a vár ágyútüzének is kitették magukat, a rés törését a keleti kapu és a délkeleti bástya közötti vonal közepére, tehát a mai kolostor udvar irányában fekvő térségre kell helyeznünk. A rés kitörése után következett az ostrom legnehezebb része, a roham, melynek czélja volt a résen át a várba jutni.

Mind e sok és nagy veszélylyel járó műveletet a török had a lehető gyorsasággal csinálta meg. Contarini Lenárt velenczei követ már augusztus 20-án tett jelentésében azt írja a dogénak, hogy Zrínyinek Miksához küldött levele szerint a török két rohamot intézett a város ellen, melyeket visszavert. Minthogy Zrínyi már az esemény napján írhatta levelét Miksához s a levél beérkezéséhez, mint más alkalomból tudjuk, átlag 5 nap volt szükséges Szigetvártól Győrig, hol akkor Miksa időzött, igy a Zrínyi által irt levél legkésőbb augusztus 16-án kelt, az említett két roham tehát egész augusztus 15-ig történt meg.

A rohamok nehézségét nemcsak az okozta, hogy az erősségen törött rés rendszerint oly szűk volt, hogy azon tömegesen benyomulni nem lehetett, de föképen, mert a várvédők mindenben előnyben állottak az ostromlók fölött. A golyós fegyvereket a rohamot intéző nem használhatta, de nem is vihette magával, mert puskáján akkor még nem volt szurony, melylyel védekezhetett, vagy támadhatott volna. Viszont a mindenfelől oltalomba helyezett védő had könnyen lelőhette a támadót s a kitört résen csak kevesen jöhetvén be egyszerre, ezek a nagyobb tömegű védőknek rendszerint áldozatul estek. Hozzájárult ehhez az is, hogy a rés külső részén a rohanók közt többnyire torlódás állt be, kik között a mellvéden állók nagy pusztítást vihettek véghez, még mielőtt a réshez érhettek volna.

így volt ez a Zrínyi által megemlített két roham esetében is. Zrínyi ugyanis azt jelenti, hogy ezekben hatezer janicsár és ezer más török nép esett el, holott a rést alig védelmezhette 300—400 embernél több, miután a katonaság egyéb részének a vár töltésein s egyebütt kellett helyet foglalnia.

• Zrínyi egyébként még azt is megtette, hogy a vár felé közeledő rohamot a mellvédről irányzott leghevesebb ágyutűzzel fogadta, mi annál több kárt okozott a török hadban, miután a roham a rés felé mindig lassúbbá vált. E tüzelés oly heves volt, hogy a hátrább álló s rohamra váró nagyobb had kénytelen volt visszamenni, mi természetszerűleg csökkentette a bátorságot s egyúttal nehezebbé is tette a rohamot. írók állítása szerint e rohamok egyikében maga Szulejmán is részt vett; Zrínyi maga csak annyit mond jelentésében, hogy egy lövés majdnem a szultán sátorát találta, mely sátor alatt azonban nem a turbéki, hanem a roham színhelyén ideiglenesen elhelyezett kisebb sátor értendő.

A két roham kudarcza csak nagyobb buzgalomra ösztönözte a török hadat. Zrínyi jelentése szerint most a város ellen kezdettek nagyobb töltéseket emelni, hogy a magasabban elhelyezett ágyúikkal nagyobb hatást érhessenek el s igy a szűkebb rést jobban kitágíthassák. Azonban hogy eme intézkedés sem vezetett sikerre, mutatja Zrínyinek egy újabb jelentése, melyet valószínűen augusztus 20-án írt Miksához Győrbe, mely szerint a török had addig hét s közöttük három nagyobb ostromot intézett a város ellen, leszámítva ebből a két előző rohamot. Augusztus 15-től kezdve a török had naponta uj és uj rohammal támadta meg a várost a nélkül, hogy a legkisebb sikert arathatta volna, amidőn Zrínyi jelentései szerint ez ostromok alatt ötezer töröknél több esett el, ezek között ezerötszáz janicsár; tehát oly hevesek voltak ez ostromok, aminőknek a felcsigázott képzelet csak elgondolni bírja.

Miután egy ostromot egy napra kell számítani, vagyis egy napon csinált rohamokat nem lehetne két ostromnak minősíteni, de az előkészülethez s a hét rohamhoz szükséges idő is rövid volna, nem lehet elfogadnunk amaz állítást, mintha Zrínyi a várost már augusztus 19-én végkép feladta volna, miként ezt Hammer-Purgstall, Salamon Ferencz és mások is állítják. Ezek helyett inkább kell elfogadnunk ama egykorú tudósítást, melyet Csányi Ákos irt 1566. augusztus 31-én Kanizsáról özvegy Nádasdi Tamásnénak, azt mondva: „Szigetet hogy megszállotta, huszonhatod napja ma, a várost tizenhatod napig tartották.“ Csányi szerint tehát augusztus 5-én szállták meg Szigetet, mi megfelel Szulejmán Szigetvárra érkezésének s ha Zrínyi 18-od napig tartotta a várost, úgy annak elfoglalása nem augusztus 19-ik, hanem 21-ik napjára esnék s ezzel megfelelő idő jut a Zrínyi által említett hétszeri ostromra.

Istvánfy az Óváros bevételét az ostrom 17-ik napjára teszi, mi Csányi előadásával körülbelül összevág. De akár augusztus 21-ére, akár 22-ére essék is az, e nap küzdelmei egyik legsötétebb pontját képezik az egész harcznak; a történet és krónikaírók előadása hézagos és szétágazó; a leiró maga is küzdelemben áll a lefolyt események izgalmai között.

A törökök részéről 16 napig tartó sikertelen ostrom, mely annyi áldozatot követelt, új eszközök s módok kigondolására s felhasználására ösztönözte a török hadat. Az egyik az volt, hogy a nyitott rést szélesebbre kell törni, hogy azon egyszerre több nép tódulhasson be, mert akkor a védő kevesebb ellenállást képes kifejteni .Krónikásaink az Óváros elestét épen e körülménynek tulajdonítják, sőt azt mondják meseszerű nagyítással, hogy az egész védő-mű elpusztult s mindenütt szabadon lehetett a városba bemenni.

Tény az, hogy Ali Portug rendeletére oly nagy ágyúzást vitt véghez a török a résnek oldalán, hogy sikerült azt tetemesen megnagyítani. Lehetséges, hogy ez nap roham sem volt, mert Zrínyi hét ostromnál többet az Óváros elfoglalása előtt nem említ. A rés megnagyítása után újra kezdődött a roham és az ostrom.

Chantone spanyol követ levele szerint egy Szigetvárból kiszökött ember azt mondá a szultánnak, hogy az erős Szigetvárt másként nem lehet elfoglalni, mint ha az őrséget folytonosan nyugtalanítják, mig a végkimerülés miatt meg nem adják magukat. Ez volt a török vezérek második eszméje, melylyel csakugyan diadalt arattak a védők felett. A kiszélesített résen a török hadsereg hihetőleg már kora hajnalban megkezdette az előnyomulást és napestig szakadatlanul folytatta. A kiszélesített rés miatt majd csak nem az egész védő hadtestnek ott kellett lennie. Roham rohamot követett. A török mindig uj és uj haderővel állt elő, mig a magyar védőhad étien és szomjan töltötte a napot a rés mögött. A küzdelem igen heves volt. A törökök részéről számtalanok estek el, de mindez nem akadályozta Ali Portugot, hogy újabb hadakat ne küldjön a roham terére, ékes szavakkal ösztönözve őket bátorságra és kitartásra. Hasonlóan cselekedett a tüzérekkel is, kik a rohamok ideje alatt más oldalról erősen ágyúzták az Óvárost.

Naplemente után a védőhad oly véleményben volt, hogy a törökök az ostrommal felhagynak s azért kisebb őrséget hagyva a rések mellett, a várba visszavonulni igyekeztek; és ekkor történt az, hogy közel a várhoz vezető hídhoz az utánuk nyomuló török hadnak sikerült a visszavonuló hadat két részre szakítani. Fele a hadnak a várba visszatért, másik felét a janicsárok körülfogták és majd mind lemészárolták.

Miképen történt az eset, azt sem a történetírók, sem a krónikások nem tudták eddig megmagyarázni.

Salamon aként oldja meg a kérdést, hogy a visszavonulás alkalmával a védőhadnak felét hagyták a kitört résnél, fele pedig a várba visszavonult; s midőn ez is visszatérni indult, az utána nyomuló törökök a csekély őrséget megölvén, hadaiknak egy része az Óváros egy másik utczáján eleibe került és megvárta a várba vezető híd fejénél, a hol tulajdonkép e mészárló harcz kifejlődött és itt vették körül a kisded magyar hadat. Ez, úgymond Salamon, annál inkább lehetséges, mert szerinte a kitört rés a Kesás-bástya közelében volt, mely alatt az Óváros délkeleti sarka értendő s mely legmesszebb feküdvén a vár hídjától, a török had a kifáradt magyarságot könnyen megelőzhette.

Budina is, kit leghitelesebb forrás gyanánt tekinthetünk, aként adja elő a dolgot, hogy a várba vezető híd fejénél várta a török had a visszavonuló magyarokat; ha azonban ez az egész magyar hadra vonatkozik, akkor nem érthető, miként menekülhetett volna annak fele része a várba, mely bizonynyal a harczra kész törökök láttára el sem hagyta volna többi bajtársait. Budina előadását Salamon csak az előadottak által véli megfejthetni aként, hogy a magyar had fele a rések őrzésénél maradt s csak később vonult vissza.

Forgách, kinek hitelességében bízni amúgy sem lehetne, csak annyit mond, hogy a mieink este fáradtan tértek vissza a várba. Kiegészíti ezt Bizarnak előadása, ki azt mondja, hogy midőn a magyarok a rés védelmétől kifáradtan a várba visszatértek, az utánuk nyomuló törökök közülök sokakat leöltek. Ez előadás szerint lehetséges, hogy a harcz a kitört réstől egész a hídfőig folyton tartott. S a hídfőnél a tér szűk volta miatt nem tudván oly gyorsan visszavonulni, nagyobb harcz fejlődött ki, melyben a visszavonuló hadnak a hídra nem menekülhetett részét a túlnyomó erőben levő törökök leöldösték.

Istvánfy az esemény lefolytét az előbbiektől egészen eltérőleg mondja el s mintegy összeolvasztani látszik a két különböző véleményt, mégis oly eltéréssel, mely annak egészen uj szint kölcsönöz.

Midőn ugyanis, úgymond, a magyarok az ellenségnek hátat fordítva a várba visszamenekülni igyekeztek, kiket a janicsárok nyomon követtek, eléjük ama törökök kerültek, kik a katonai temetőnél levő töltéseken időztek s annak legvégső sarkáról előre kerülve a magyarok végcsapatait elvágták azoktól, kik a hídon a vár felé menekültek.

Minthogy a katona-temető az Óvároson kívül, a nyugati részen, a vár tavát elzáró töltés végén volt, innen a török katonaság csak úgy juthatott az Óvárosban levő hídfőhöz, hogy az Óváros nyugati részén a város falait szintén megvette. Az Óváros ostroma, mint láttuk, keletről történt, de a nyugati részen a vár tavát elzáró töltés, mint látni fogjuk, a törökök kezében volt. A város e vidékére úgy látszik, csekélyebb haderőt alkalmazott a védelem, kiket a város nyugati része ellen egyideilleg alkalmazott roham alkalmával mind megöltek s így ez oldalról is az Óvárost hatalmukba ejtve, tehették azt, hogy a hídfőhöz ép akkor jussanak, midőn a magyarok fele részben még a híd előtt állottak.

E magyar csapatot a török egészen körbe fogta s huzamosabb harcz után annak nagyobb részét megölte, egy része pedig elmenekült.

Miként fogták tehát körül a törökök ez alkalommal a magyar hadat, azt — mint láttuk — a történetírás határozott világossággal meg nem fejtette. Annyi azonban bizonyos, hogy a 600 főnyi magyar hadnak mintegy fele a csata színhelyén maradt. Istvánfy az elesettek között felemlíti Báthay Péter, Deák Balázs, Győry Mátyás hadnagyok neveit. S a lovasságból Bosnyák Mátét, Gerdey Jánost és sok másokat.

A törökök azonban szintén drágán fizették meg eme diadaluk árát, mert a jelentések és Istvánfy előadása szerint e nap küzdelmei alatt mintegy 3 ezer török vesztette el életét. Legérzékenyebben sújtotta Zrínyi Miklóst a gyalogság vezérének, Szekcsőy Mátyásnak esete, ki szintén az utócsapat közt volt. Ennek mindkét térdét golyó zúzta össze, úgy, hogy összerogyott. Katonáinak sikerült ugyan őt a várba bevinni, de teljesen harczképtelenné vált.

E nagy, tiszteletre méltó hős, kit a történetírók rendszerint Szecsődynek hívnak, betegágyán feküdt akkor, midőn a török két hét múlva a várat bevette. Midőn is őt megtalálván, a gyógyulóban levőnek fejét levágták, nejét és öt gyermekét rabságba vitték.

Más viszonyok között tán lehetséges lett volna, hogy a hídfőnél körülfogott magyarokat a túlnyomó erőben levő törökök egyszerűen foglyoknak tekintsék, hogy azokat, mint diadaluk jelét, Szulejmán színe elé vigyék. Azonban a harcz igen elkeseredett volt, mindenik fél a másiknak halálára törekedett, így történt meg az, hogy az Óváros egyik korábbi nagyobb rohama alkalmával Zrínyi 200 törököt foglyul ejtvén, azokat a vár falain mind felakasztatta.

Hasonképpen jártak el azonban a törökök is. Csányi Ákos egyik levelében megemlíti, hogy a neki hirthozó pribék saját szemeivel látta és csodájára ő is oda futott, midőn a törökök, hihetőleg az Óváros ostroma alatt, néhány magyart foglyul ejtvén, azokat pánczélukban, ruhájukban, szablyáikkal az oldalukon, a mint megfogták, elevenen nyársba vonták. Egy testes legény — úgy mond — vörösben lévén, igen reménykedett, sok pénzt ígért, de semmit sem használt. Hihetőleg Kürtös János volt ez. Megjegyzi a pribék, hogy Zrínyi is előbb két janicsárt vonatott nyársba s azért kellett ezeknek szenvedniök.

Zrínyi a török foglyok felakasztásáról megemlékszik Miksához írt levelében is; ki környezetével együtt aként fogta fel az eseményt, hogy Zrínyi nagyon biztosan érezheti magát Sziget várában, különben ily kegyetlenségre nem határozhatta volna el magát, mert úgy vélték, Olaszországban semmi esetre sem találnák valami erősnek Sziget várát, melyet ha 100 ezer katona venne körül, mint ezt, ily merészen nem védené magát s nem hozna annyi kárt és szégyent az ellenségre.

Ily véres kegyetlenségek között jutott az Óváros a törökök kezei közé. A rohamot vezérlő Ali Portug részére a beteg Szulejmán 200 aranyat küldött az ügyesen vezetett ostrom megjutalmazására. Ali Portug különben nem volt török eredetű, hanem luzitániai származás, kit a tengeri kalózok elrabolva, Hajradunnak és Barbarossának adtak, társával Draquesóval együtt, ki őket jeles katonákká nevelte. Társa ugyanez időben Malta ostrománál halt meg. Ali Portug pedig, mint látni fogjuk, Szigetvár alatt esett el s igy jutalmának kevés hasznát vehette.

Hogy az udvari körökben mennyire iparkodtak Zrínyi helyzetéről Szigetvár ekkori ostroma alkalmával a legkedvezőbb híreket terjeszteni a Győr alatt táborzók előtt, mutatja az, hogy Albini Jeromos 1566. augusztus 30-án a győri táborból Contarinihez tett jelentésében azt mondja, hogy Miksa királyhoz levelet írt Zrínyi s a király előadása szerint Zrínyi az Óvárost felgyújtani s elhagyni szándékozik, miként azt az Újvárossal tette, mert a hosszan tartó védelem felemészti katonáit, kik elhalnak, vagy megsebesülnek s igy félni kell, hogy a vár védelmére nem marad elég embere. Az Óvárost ugyan karácsonyig is tarthatta volna, ha a király által küldött 800 német katona a várba bejöhetett volna; egyébként azt irta Zrínyi, hogy a város megvédésére nincs is szüksége.

A fentebbiekből láthatjuk, hogy Albini híradása nem volt való és hogy a királynak augusztus 29-én vagy 30-án Zrínyitől vett levelében Zrínyi hihetőleg már az Óváros elestét irta meg és nem szépíthette a dolgot azzal, hogy az Óvárost önkényesen fogja ott hagyni, midőn a történet mutatja, hogy úgy vették el tőle s a visszavonuló magyar hadnak felét lemészárolták. Mind e levelek, melyeket Zrínyi akkor talán naponta írt, hihetőleg ma is megvannak az udvari levéltárban, de mi csak annyiból ismerjük azok tartalmát, a menynyiben Miksa azt a győri táborban a körülötte levőknek elmondotta s ennek nyomán egyéb országok követei azt küldőiknek megírták.