Nemeth Bela - Start of the siege of 1566

Az 1566-iki ostrom kezdete.

Szulejmán Sziget alá ért, 1566. augusztus 5-én este ;, Semlékhegynél ütötte fel táborát. Hammer augusztus ;re, Salamon augusztus 6-ára teszi Szulejmánnak Szi- várra érkeztét. Ez utóbbit az írók egész serege követi, ányí Ákos 1566. augusztus 31-én kelt levelében azt mondja: „Szigetet hogy megszállotta, huszonhatod napja ma.“ E szerint Szulejmán odaérkezte augusztus 5-ére esik. — Helyesebb tehát ezen egykorú író bizonyítékát elfogadni.

Semlékhegynek egy kisded községet hívtak, mely a mai beczefai határ délnyugati sarkán feküdt s a szigetvári láphoz viszonyítva, emelkedettebb helyet képezett. A Pécsről Szigetvárra vezető útnak ez volt akkori iránya, mert a közlekedés nem a mai országút, hanem Nagy-Váty irányában történt, mely ekkor város volt; itt magasabbra lépett az út s mindig magasabb és szárazabb helyeket keresve, Beczefa alatt fordult Semlékhegy és Szigetvár felé, mely útirányt Szigetvárnak keleti részén levő utczái, melyek a régi útirányban maradtak, máig is igazolják. Szulejmán tehát a rendes úton maradva, ütötte fel táborát.

A történetírók szerint Zrínyi a megérkezett ellenséget üdvlövéssel fogadta. Magánlevelek szerint ez nem üdvlövés volt, hanem Szulejmán sátorának megtámadása. Az ágyúgolyó Szulejmán sátorának tetejét keresztül is fúrta s ha véletlenül alacsonyabban lőnek, úgy az akkori vélemény szerint a golyó a sátorba is behatolt s magát a császárt is érhette volna.

Szalai Benedek, aki e hírt Kanizsáról özv. Nádasdi Tamásnénak írja, a hírt hozó pribékről saját bevallása után azt mondja, hogy az előbb Szulejmán asztalnoka volt; tekintve, hogy az általa elmondottak egyebekben a valósággal egyeznek, ez esemény valóságát is el lehet fogadnunk.

Különben a szűkszavú Szelaniki is megemlékszik e dologról, sőt azt elég bőven mondja el, hogy midőn a padisah őfelsége leszállt lováról és a sátorba tért, a pokolra való hitetlenek egy nagy golyót lőttek a hadseregre, mintegy mondva ezzel: „Isten hozott benneteket!“ Ezután még egy félelmesebb ágyúgolyót lőttek az ágyúk felé és a szultáni hadiszertárra, melylyel mintegy ezt volt szándéka mondani Zrínyinek — írja Szelaniki: „Ilyenek a mi fegyvereink, melyekkel veletek harczolni fogunk; ha nem láthatjátok azokat, legalább hangjukat halljátok. Engem a horvátoknál Zirindsiknek hívnak! Ne gondoljátok, hogy a nagyhatalmú padisahval való szembeszállásom hiába való. Én azzal a szándékkal zárkóztam ide, hogy Engürzisz országának (Magyarhon) királyságát megszerezzem.“

Mi történt akkor éjjel a várban, a történetírás nem jegyezte fel, csak Szelaniki emlékszik meg arról, hogy éjfélkor összes ágyúikat kilőtték, a dobokat megverették, trombitákat fúvattak és iszonyú „Jézus, Mária“ kiáltásokat küldtek az egekbe az angyalokig, mi egész reggelig tartott. — Valószínűleg ez ama időpont, midőn Zrínyi és hős társai megesküdtek, hogy hitükért és a hazáért életüket is készek feláldozni.

Zrínyi első ágyúgolyóinak iránya magyarázza meg egyúttal azt, hogy Szulejmán sátora tényleg nem Semlékhegyen volt, hová az írók először elhelyezik, hanem Semlékhegytől nem messze egy völgyeiéiben, mely, minden körülményt összevetve, már nem feküdt Semlékhegy, hanem Zsibolt határában. A kérdéses hely pedig a mai Turbék. Szulejmán a Semlékhegy emel- kedettebb pontját veszélyesnek tartván, a völgyeiéiben biztosabb helyet keresett magának.

Minthogy teljes biztonsággal tudjuk, hogy Szulejmán sátora Turbékon a mai templom helyén állott, de tudjuk azt is, hogy a táborverés Semlékhegynél kezdődött, így meg lehet egészen állapítanunk, hogy miként feküdt Szulejmán főtábora. Semlékhegytől Turbókig egyenes vonalat kell húznunk, itt feküdt a tábor egyik szárnya s minthogy Szulejmán rendszerint táborának közepe mögött foglalt helyet, a tábor jobb szárnya onnan északnyugotra húzódott. Ha még ehez hozzáteszszük azt, hogy a török tábor soha sem feküdt egyenes vonalban, hanem vagy egy körszelet, vagy tompaszög alakjában, úgy Szulejmán tábora fekvéséről azonnal tiszta képet nyerünk. A tábor közepét Turbék képezte, innen a jobb szárny a török temető alatt a tópartig húzódott le, a bal szárny pedig Semlékhegyre ment.

Magától értendő, hogy itt csak a főtábor helyéről van szó, mert az ostromban résztvevő had működése alatt elfoglalta az Almás vizének balpartját képező egész területet, ahol Szulejmán hadainak zöme táborozott; ellenben a jobb partot, mely sem az ostromra, sem csaták vívására nem volt oly alkalmas, az egyes begler-bégek hadai foglalták el, kiknek feladatuk inkább a vigyázatra, mint támadásra terjedt ki s főczéljuk volt, mint látni fogjuk, töltések készítése a vár felé.

Ugyanígy beszél Szalai Benedek is levelében: „Környül fekszi Szigetet az török, nap enyészet felől az végbeli török fekszik, begler-bégekkel egyetemben, császár pedig napkelet felől vagyon.“ Szulejmán akkor öreg és kösz- vényes ember volt. Szalai Benedek leveléből tudjuk, mit mond róla a pribék: hogy a császár egy fekete tollat visel a patyolatban, nagy, hosszú ősz szakálla van és a vénség miatt vállára hajtja a fejét, lovon nem ülhet, hanem kocsin hordozzák és midőn a sátorhoz megyen, két inas viszi a sátorba.

Ily tehetetlen ember maga már alig vezethette volna az ostromot. Csak névleg élt már Szulejmán; a hadműveletet hadvezérei vezették. A teendők iránt rendszerint a divánban végeztek Szulejmán jelenlétében, ki az egyesek beszédét meghallgatva, maga határozott.

Az egész hadvezetésnek lelke Szokoli Mohamed volt, ki nemcsak Szu- lejmánnak, de kétségkívül az ozmán történetnek egyik leghatalmasabb hadvezéréül és államférfiéul tekinthető. Ez keresztény szülőktől származott s mint kis fiút Boszniának Szokol nevű várából hozták testvérével együtt Szulejmán udvarába, hol a háremben apródként alkalmazták. Ezért a történetben többször boszniai Mohamed név alatt is előfordul s a szerb népség ma is Szokolovicsnak nevezi. Szülőföldén ma is megvan róla régi iratok alapján a hagyomány, hogy midőn Szulejmán vele a háremben játszadozott, annak megharapta kezét, miről Szulejmán benne az erélyt felismerte s maga nevezte el Szokolinak, mi annyit tesz, mint Sólyomvári. Később Szulejmán kegye folytán a legmagasabb tisztségekre emelkedett s uralkodásának végén, valamint utódai Szelim és Murad alatt is ő volt a kormányzás lelke. A hagyomány szerint Szokol (Sólyomvár) mellett a Drina vizén levő s máig fennálló hidat ő építtette s minthogy apja a mohamed vallásra tért át, anyja pedig katolikus maradt, a híd mellé ezek részére egy templomot és egy moseát építtetett. Fiaiul a történet Kurd béget és Hasszán béget jelöli meg. Szulejmán életének utolsó éveiben kegyelmének kimutatására unokáját, a 16 éves kis Esmahant, ki Szelim leánya volt, adta neki feleségül. E nagy tehetségű és kitűnő hadvezérrel kellett Zrínyinek megküzdenie. A divánban rendszerint az ő eszméje döntött s ha Szulejmán abban részt nem vett, úgy a divánban a nagyvezér: Szokoli Mohamed elnökölt. A második vezér Gyula ostrománál lévén, Szigetvár ostromában tevékeny részt vettek: Ferhát basa, az ulufedsik főnöke, ki mint a tényleges harczban első ember, a sereg jobb szárnyát vezérelte ; Mohamed basa anatóliai begler-bég; Ahmed basa, ruméliai begler-bég; továbbá Keil Ahmedi Mustafa, amannak testvére; s végül Ali janicsár-aga, kit tulajdonkép Kilun Szofi Alinak hívtak, de a katonaság csak Ali Portug név alatt ismert.

A török császár a táborverés utáni napon már kiadta a parancsot Sziget ostromának megkezdéséhez. Ferhát basát és az anatóliai begler-béget Szigetvár keleti részére küldötte. Mustafa basa a ruméliai begler-béggel az Újvárostól dél felé eső részeket foglalták el, egy akkor ott levő erdő melletti. Ali Portug helyének kijelölését Szulejmán Mustafára bízván, ez, mint látni fogjuk, a Szigetvártól nyugotra húzódó töltésen fejtett ki tevékenységét.

Az ostrom megindultának első napján Zrínyi Miklós egy jeles vitéze, Farkasits Péter hosszas betegsége után nem, miként ő maga kívánta, a harcz füzében, hanem csendes ágyában vesztette el életét. A hős bajtársat, ki előzőleg Temesvár védelménél Losonczyval együtt keményen küzdött a törökkel, mindenki sajnálta. Bánta őt Zrínyi is, ki benne a vár védelmében tapasztalt hadfit vesztett el. A Farkasits család különös kegyeltje lehetett a Zrínyi családnak; az elhunyt valószínűleg testvére volt Farkasits Gergelynek, Szigetvár korábbi parancsnokának. Még Zrínyi, a költő is e szavakat adja a haldokló szájába:

„Ah, szerencsétlen én, el nem tudtam veszni,

Hol kedves halállal meghalt nagy Losonczy,

Hon fekszik Rácz Milák és Farkas Bottyányi Vitéz Spanyor Perez, öreg Kasztellánfy."

A költő szép búcsúbeszédet ad a hős ajkaira :

„így Zrini Farkasitsot eltemetteté,

Osztán gondot visel várára mindenfelé."

A törökök tevékenysége három dologra irányult. Első sorban az ágyúkkal való lövöldözésnek főczélja az volt, hogy a vár és városnak sövényből készült és sárral tapasztott erődítéseit s bástyáit meggyöngítsék s összeomlásra vigyék; másodsorban árkokat húztak, illetve töltéseket csináltak, hogy ezeken a víz közepén álló várhoz közeledhessenek; s a harmadik pedig a tulajdonképeni ostrom, melyet rohamokkal szoktak volt megcsinálni.

A tulajdonképeni erős ágyúzás augusztus 7-én indult meg. Kanizsáról írja Szalai Benedek az özvegy nádornénak, hogy a lövések Csurgón is hallhatók voltak s az ágyúzás 10 ágyúval történt, mi az akkori viszonyok között elég sok volt.

Sokkal veszélyesebbeknek mutatkoztak ama töltések, melyeket a török császár emeltetett, minőket már Rhodus ostrománál sikerrel alkalmazott. A töltésekhez a földet ásott sánczokból emelték ki, melyek egyúttal hadi czélokra szolgáltak. A várbeliek ugyan abban reménykedtek, hogy nem lesznek képesek a szükségelt földet a vár vidékén megszerezni, mert a talaj vizenyős volta miatt az árkok hamar meg fognak telni vízzel, mi a munkát akadályozza. De e számítás optimizmusnak bizonyult; nagyhamar hatalmas töltések emelkedtek, melyekben a török a föld közé rőzsét, faágakat helyeztetett s azzal még jobban megerősítette. E töltések oly magasak voltak, hogy Zrínyi maga is egy futár által Miksa királyhoz küldött levelében hegyeknek nevezi azokat s azt írja tréfálva, hogy ha a török hegyeket akar emelni, ők meg vesznek maguknak akkora fáradságot, hogy kiigyák még készletben levő boraikat és a hordókból „cavalliert“ csináljanak, hogy bástyájuk a hegynél magasabb legyen. Cavallier magyarul bástya-párna (magas töltés a bástyán vagy várfalon belül). Úgy látszik tehát, hogy az ostrom kezdetén, de még a nagy töltések emelése idejében is, a hangulat a várban igen jó volt.

E jó hangulatot fokozta az, hogy a török hadat sem oly nagynak, sem oly erősnek nem tartották, mint a minő ez valóban volt.

A spanyol követ jelentése szerint a szász herczeg lovas segedelme a szigetváriak részére oly haladékot szenvedett, hogy az csak szeptember közepével jöhetne, mit Szulejmán megtudván, csak körülbelül — állítólag — 50 ezer embert tartott meg magának Szigetvár ostromára, seregének többi részét pedig az ország egyéb vidékeire küldötte; egy nagyobb hadat Gyula megvívására, melyet akkor Kerecsényi László, Szigetvár egykori parancsnoka védelmezett. — E török seregről, melylyel különben Miksa megmérkőzni nem mert, az akkori magánlevelekben sok mindent írtak, de ezekből arra nézve semmi se kedvező. Szalai Benedek levelében a pribék azt mondja e seregről, hogy az nagy, de erőtlen, melyet Isten segélyével könnyen meg lehetne verni.

Baglia Menyhért szentszéki jegyző azt írja Commandone bibornoknak, hogy a szultánnak 100 ezer lovasa van, de Zrínyi nem fél e sokaságtól, mert a vár igen erős és mocsaras fekvése még erősebbé teszi. — A győri táborból pedig azt írja Nádasdi Kristóf, hogy a török had igen kis helyen van, tehát nem is lehet nagy, e nép egy nagy része fegyvertelen, különösen az, mely Pákozdnál táboroz, melyről azt mondják, hogy Szulejmán seregének színe. Maga Zrínyi Miksa királyhoz írt levelében 100 ezer emberre becsülte Szulejmán hadseregét, de melynek nagyobb része szedett-vedett népség. Hozzájárul ehez, hogy a nagy had, magyar menekültek jelentései szerint, élelem s takarmányban nagy szükséget szenvedett, mert a török, attól való félelmében, hogy Miksa császár felmentő sereggel közeledhetnék Szigetvár felé, az egész vidéken mindent elpusztított. Mindezek, valamint a török táborban levő betegségek hire nagyon elbizakodottá tette, nem a várbelieket, hanem azokat, kiknek segedelemmel kellett volna jönniök — azt hívén, hogy Zrínyi Miklós, a vitéz s bátor katona le fog küzdeni minden veszélyt s hogy az Isten is fog segíteni, melyre nézve majd minden akkori levélben s okiratban kifejezést találunk.

Mint csaknem minden ostromlott várnak, Szigetvárnak is meg voltak Ephialtesei; ilyen ama Balázsházi Márton, kiről a pribék azt mondja, hogy Babócsán lakott s ez volt a „fő legény,“ ki a török sereget vezeti; azt mondta róla, hogy metlikai (bosnyákországi) fiú, kit midőn hazájában volt, Mezaricz Gergelynek hívtak s az itt megtelepült idegen új hazájának kiontott vérén akart táplálkozni. A másik egy Antal nevű velenczei volt, ki Szigetváron mint a tüzérség feje működött, de kiszökvén a várból, Szulejmán szolgálatába állott, és ezért nagy volt az aggodalom az udvari körökben.

Mig egyrészről a földmunkálatok s ágyúzások folytak, másik részről a tényleges ostrom is megindult.

Magától érthető, hogy elsőben is a külső várost kellett a töröknek megvennie, miután az egyik részével (mint a város leírásánál elmondtuk) a régi város sánczainál kintebb állván, azt védte s így rohammal hozzáférniük előbb nem lehetett, mig a külső várost be nem vették.

A külső vagyis Újvárosnak csak déli oldala volt alkalmas a támadásra, az északi és a keskenyebb keleti oldalt a régi város sánczairól jól lehetett ágyúkkal védelmezni, a nyugati oldalon pedig az Almás vizének ingoványai voltak. Az Újváros nyugati oldalát egy részben az Óváros déli oldala védte, így tehát a terület e részét az Óváros déli részén sem lehetett volna megtámadni és pedig annál kevésbé, mert ott az Almás vizének mocsarai miatt a küzdőtér is oly szűk volt, hogy oda elegendő mennyiségű katonát nem állíthattak.

Ha Szulejmán és vezérei a rohammal első sorban az Óvárost támadhatták volna meg, úgy bizonynyal ezt cselekszik, mert az mindenkép előnyükre szolgált volna; ha ugyanis az Óvárost sikerül első sorban a töröknek megvenni, úgy az Újvárost védő had vagy bentmarad az Újvárosban, vagy kivonulva abból egyesül a többi védő haddal. Az első esetben Szulejmán kétfelé választja a védő hadat s így működését megkönnyíti. A második esetben az Újváros minden ostrom nélkül a törökök kezébe kerül.

Látható ebből, hogy az egyes városrészek aként feküdtek, hogy az ostromot és rohamot máshol, mint az Újváros déli részén meg nem kezdhették.

Horváth Márk idejében az Újváros még nem létezett, csak az utolsó tiz év alatt épült az s így akkor az ostromnak is más irányúnak kellett lennie.

Ez ujonan épült város nem nyert oly nagy erődítést, mint a régi. A körülötte futó árkokat egyszerűen kiásták, a földet a város felőli oldalra tették, ez képezte a védőtöltést, mihez még a várszerii elpalánkolás járult. Az Újváros keletre néző két sarkán bástyák voltak; úgy a délnyugati sarkon is, melynek nyomai ma is észlelhetők. Az Újváros azelőtt kerti helyiségét képezte a városnak, melyben terebélyes gyümölcsfák állottak.

Az Újváros ostromát részletesen csak Budina írja meg, melyből az látható, hogy az ostrom első napja teljesen sikertelen maradt a törökökre nézve, kik elbizakodva a töltések kicsisége és a palánkok gyengeségének láttára, rohammal egyszerre akarták azt hatalmukba keríteni. Azonban a palánkok mögé elhelyezett puskások és az ágyúk tüze csakhamar visszavonulásra kényszerítette őket s a janicsárok közül számosán estek el, mig az ostromlottak csak egy embert vesztettek. Másnap a törökök már ágyúval kezdették meg az ostromot. Mivel azonban a katonai rendtől eltérve, nem a megelőző éjjel ásták meg az ágyúk védelmére szükségelt sánczokat, hanem világos nappal akarták azokat elhelyezni és a sánczokat megásni, az Újvárosból sűrűén jött ágyúlövések e munkát nagyban megakadályozták. A töltéseket az ágyúgolyók széthordták, a munkásokat megölték s így az egész nap a törökök részéről haszontalan kísérletezésben telt el.

Következő éjjel egész rendszeresen láttak a munkához s mire megvirradt, az ostromló török az Újváros déli oldalán (a mai vasút alatti térségen), elkészítette futó-árkait és az ágyúzást megkezdte, mely szakadatlanul folyt egész délig.

Zrínyi belátta, hogy, ha a kemény ágyúzás a gyenge palánkokat megrongálja, úgy a török az első rohanással megveszi az Újvárost, miután a töltések nem voltak magasak és az árkok bár elég mélyek, de nem voltak szélesek. Ez esetben tehát a város megvétele erkölcsi sikert biztosított volna a töröknek. Czélszerűbbnek tartotta tehát az Újvárost önkényt elhagyni; de mielőtt ezt megtenné, egy kirohanást szervezni és ezzel a török harczrendet megzavarni.

Harmadnap délben tört ki a magyar had az Újvárosnak siklósi kapuján, a török ágyútüze között, hol természetszerűleg az egyéb tőrök katonaságot nagy rendetlenségben találta s azok között nagy mészárlást vitt véghez. A harcz Istvánfy elbeszélése szerint a segélyükre hívott csapatokkal az éj beálltáig tartott.

Visszavonulván az Újvárosba, nehogy a törökök az általuk elhagyandó Újvárost ostrom czéljaikra felhasználhassák, a palánkokat felszedette, a bástyákat lehetőleg elrontotta, a házakat, melyek többnyire fából épültek, a mondott módon elkészítette, a melyeknek pedig szalma és nád födelük volt, mcggyujtatta, a fákat kivágatta és minden eléghető anyagot a lángok martalékává tett. Ezek közé tartozott, mint Istvánfy különösen megemlíti, az ott levő malom is, valamint az Ó- és Újvárost összekötő hid. Istvánfy azt mondja, hogy az égő Újváros hatalmas tüzét Szulejmán Semlékhegyről gyönyörködve nézte az éj homályában.

Mindjárt az első napok veszteségei igen súlyosak voltak a védő hadra nézve. Történetírók állítása szerint az Újváros ostrománál Zrínyi elvesztette hadainak egyharmad részét, mi körülbelül hétszáz emberre tehető. E veszteség igen tetemes. Zrínyi többet már csak azért sem áldozhatott volna, mert a teljes létszámot, melyet óhajtott, úgy sem kapta meg. Az Újváros további védelme tehát csak arra lett volna alkalmas, hogy egész seregét mindjárt ott feleméssze. Több áldozatot nem hozhatott.

A török csapatok már másnap bevonultak az Újvárosba, lehetőleg eloltották a még égő zsarátnokot és a sánczok mellé helyezték ágyúikat, részben uj töltéseket készítettek ágyúik oltalmára, s a védő kosarakat a janicsárok elhelyezvén, most már az Óváros ellen kezdették meg a tüzelést. Ekkor a védők Szekcsőy Mátyás vezérlete alatt újra kirohantak az Újváros területére s nagy mészárlást vittek véghez, sokakat megölvén és megsebesítvén. Budina e hőst Sechudiusnak, Istvánfy Sexudíusnak hívja. Innen újabb történetiróink, sőt maga Salamon is Szecsődynek nevezi, holott az egykorú számadások, vizsgálati jegyzőkönyvek és adománylevelek határozottan igazolják, hogy e hősnek neve Szekcsőy Mátyás volt.

Visszavonulván az Óvárosba, Zrínyi földdel tömette el még az éj folyama alatt az Óvárosnak az Újváros felé nyiló kapuját és a keletre nyíló pécsi kaput. Hibáztatnom kell ama véleményt, hogy ez időben az Óvárosnak még egy másik kapuja is lett volna dél felé, mely szinte siklósi kapu nevet viselt. A délre nyiló egyetlen kapu, az Újváros építése alkalmával, az ebbe való átjárást képezte.

Zrínyi ugyanez alkalommal a régi várost is fel akarta adni és a várba visszavonulni. Miután a vár népsége igen csekély volt és a török az Újváros ostroma alatt is lövette a régi várost és várat s úgy vélte, hogy kisded serege nagyon elveszti erejét, ha ily nagyobb kiterjedésű helyet védelmez, azért a régi várost is felégetendőnek vélelmezte és hogy a várba visszavonulva egyedül annak védelmére kell minden erőt fordítani. De Szekcsőy Mátyás, úgy a többi hadvezetők is kérni kezdték őt, hogy bízzék bennök és tartsa meg még az Óvárost néhány napig, hogy ezzel is késleltesse a vár ostromát. Zrínyi tekintve azt, hogy az őrség közül többen voltak még, kik azelőtt 10 évvel a Horváth Márk elleni ostrom alkalmával már a várban voltak s igy e részben tapasztalatot szereztek, kérésüknek eleget tett.