Štit: Kraljevsta Hrvatskoga : povjesna pripovijest iz XVI. vijeka

The last pages of the historic drama
Štit: Kraljevsta Hrvatskoga : povjesna pripovijest iz XVI. vijeka

Jedva je rujna zora zarudila na obzorju istočnome a već je beglerbeg rumilski upravio svoj put prema vratima sigetskim. Davši već iz podaljega znak, da dolazi kao sultanov poslanik, nije u njega nitko dirnuo.

Oholo i ponosno, daleko ponosnije nego li onomadne Aliaga janjičarski, stupi beglerbeg pred kneza, koji ga je na samu primio u jednoj maloj sobici gradskoga tornja.

- Kneže, moj silni car pita te po posljednji put: što si naumio? - zapita Sal-Mahmud.

- To vidite svaki dan, - odgovori knez.

- Zar ćeš se uistinu boriti do zadnjeg čovjeka?

- Rekao si!

- I ne ćeš da predaš grada?

- Ne!

- Nije li ti žao tvojih Vitezova, da uludo ginu?

- Ne, jer to traži krst i otadžbina!

- Nije li ti žao sebe samoga?

- Ne!

- Tvrda si srca! - opet će Sal-Mahmud.

Zrinjski ne odgovori riječi.

- Silni moj padišah, štujući osobito tvoje junaštvo, kune ti se glavom svojom, da će te pustiti živa i netaknuta, kao i sve tvoje vjerne drugove, ako mu s dobra predaš grad.

- Ako si samo zato došao, onda si uzalud došao! - mirno će ali odrješito Zrinjski.

Sal-Mahmud se smrkne na te riječi i gledajući izazovnim pogledom čas dva u kneza upita:

- Poznaješ li ovo? - i pri tim riječima izvuče ispod kabanice trublju s kneževim grbom.

Zrinjski skoči sada kao gromom ošinut i vikne:

- Otkale ti ta trublja?

- Pitam te, Nikolo, poznaješ li ju? - ponovno će beglerbeg.

- Otkale ti ta trublja? - Zrinjski će osupnuto i priskoči k Sal-Mahmudu da mu ju oduzme.

No ovaj uzmakne dva tri koračaja i odvrati:

- Kako vidim, prepoznao si ju!

- To je trublja moga sina!

- Jest, sina tvoga, - potvrdi i beglerbeg.

- Gdje ste došli do nje? - uzrujano će Zrinjski.

- Gdje? - lukavo će i zlobno Sal-Mahmud.

Uhvatismo tvoga sina i sada je naš rob.

- Moga sina! Moga Gjuru! - bolno će knez, koga poraziše te nenadane vijesti.

Beglerbeg je uživao. Činilo mu se, da je pogodio Zrinjskoga u srce. Stojao je zlorado se smiješeći i gledao u kneza, koga je silno potresla vijest da mu je ljubljeni sin u turskomu ropstvu. Nakon odulje šutnje opet će proračunanom zlobom:

- No, kneže, hoćeš li nam sada predati Siget!

Zrinjski se potišten i shrvan spusti na obližnju stolicu pokraj prozora, uhvati se obim rukama za glavu i muklo izusti:

- Moj Gjuro! Moj dobri Gjuro!

Nekoliko časova potraja gluha, grobna tišina. Čulo se samo pritajeno disanje beglerbegovo i duboki teški uzdasi slomljenoga kneza. Nada njegova, nasljednik njegov, koji je imao držati ime i slavu Zrinjsku, on je eto pao u šake krvoločnim Turcima. Život njegova dragog prvijenca visi na niti. Bijesni sultan može svaki čas da mu odrubi glavu i da mu ju krvavu pošalje u Siget, da ga tim načinom kazni, što ne može osvojiti grada. O, kolika grozna pomisao na tu mogućnost, da ugleda najednom krvavu glavu svoga ljubimca s ugaslim očima i mrtvačkim blijedilom. On je proživljavao u tih nekoliko časova tešku, groznu i neponjatnu borbu. S jedne strane visio je život njegova jedinca, a s druge opet zadana vjera kralju i ljubav spram domovine nije mu dopuštala da preda grada zakletom neprijatelju krsta, kralja i domovine. On, Zrinjski, da počini to podlo djelo i da prostim izdajstvom osramoti svoje ime?

Ali u to se opet javi Sal-Mahmud:

- Nikolo, što krzmaš? Časovi lete! Odluči se konačno. Ili nam predaj Siget ili ćeš izgubiti sina. Biraj sada! Ili ja idem.

U taj trenutak skoči Zrinjski kao mahnitac i vikne groznim glasom:

- Stani!

- Dakle ipak jednoć! - u sebi će beglerbeg a licem mu preleti zadovoljni smiješak.

Zrinjski megjutim skrsti ruke na grudima, prošeta se nekoliko puta gore dolje, a ledeni smrtni znoj probijao mu čelo... Sada tek Sal-Mahmud opazi grozno kneževo lice, smrtno njegovo bljedilo i strašnu njegovu borbu. Ugledav ga ovakova, malo se lecne i zadrhta, i nekoliko trenutaka nije se usudio da prozbori i jednu riječ.

Najednom se ustavi Zrinjski pred njim, pogleda ga upravo divljim pogledom i vikne:

- Zlico turska, odlazi mi s očiju!

Beglerbeg kao gromom ošinut izbulji oči u kneza i kao da ne vjeruje svojim rogjenim ušima, propenta:

- Ti me tjeraš? A Siget?

Siget je kraljev i moj!

A sin tvoj?

Neka bude vaš!

- Naš?! - zine beglerbeg još jače.

Zrinjski je dao vjeru kralju, da će grad braniti, i on će svoju riječ održati! To reci svome sultanu. Ali reci mu i to: Ako padne sin moj od srdžbe njegove, naći će se još u Sigetu osvetnika, koji će odrubiti i njegovu glavu! I makar ga čuvala cijela vojska janjičara, Sulejman će ipak pasti! - i pri tim riječima uprv prstom na izlaz vikne žestoko:

- Napolje!

I Sal-Mahmud poražen ostavi Siget.

A kada je stupio u šator Sulejmanov, promrrnlja jedva čujnim glasom:

- Sve je izgubljeno!

- Što?! zapita Sokolović i uhvati ga za desnicu.

- Zrinjski ne predaje Sigeta!

- A što reče glede sina svoga?

- Neka bude naš!

Sokolović zaškrguće strašno zubima, od divljega bijesa stisne obje šake i izusti neku groznu kletvu.

U to se javi sultan bolnim glasom:

- O, Allah, Allah, što sam ti skrivio, da si me ovako sramotno napustio?!

Sokolović i beglerbeg stojahu potišteni. Bilo im teško slušati jadikovku sultanovu.

- Dakle niti grožnja sa sinom nije uspjela, - opet će Sulejman.

- Ne, - potvrdi beglerbeg. - Dapače poručuje ti ovo, svijetli care: “Reci svome sultanu: ako padne sin moj od srdžbe njegove, naći će se još u Sigetu osvetnika, koji će odrubiti i njegovu glavu!

- Hulja! - plane veliki vezir i zgrči ponovno pijesti.

- “I makar ga čuvala cijela vojska janjičara, Sulejman će ipak pasti 0d osvetničke ruke!"

- Ah! - krikne sultan ogorčeno i zadrhta od srdžbe. - Kaursko pseto! on mi se grozi_ Meni, moćnomu sultanu! I to sam još poniženje... morao doživjeti!... - i pri tomu uhvati se rukom za srce, daha mu stane ponestajati i on se sruši na ćilim.

Sokolović i Sal-Mahmud priskoče brzo k njemu. Prsa mu se teško nadimala, u grlu mu hroptalo, ledeni znoj probijao mu čelo, a oči stao je izvraćati. Stara njegova bolest, grč srčani, uhvatio ga i opet, i to u tolikoj mjeri, da mu se pojavila pjena

na ustima.

Sokolović brzo poklekne k uzglavlju, podigne sultanovu glavu, no ovaj je bio već bez svijesti. Pjena mu sve jače navirala u usta, oči postajale staklene, dok napokon posve ne ugasnuše.

Veliki Sulejman, ponos i dika moćne turske države, “zvijezda otomanska", ispusti dušu pod Sigetom, ne dočekav, da mu se ispuni najvruća njegova želja, da uništi Siget i da ponizi Zrinjskoga.

- Mrtav je! - zdvojno će rumilski beglerbeg.

- Da, mrtav! - bolno će veliki vezir. - S njim umre i slava naše države!

I nekoliko časova stajahu obojica kao ukopani nad mrtvim svojim carem. Svakojake misli ragjale se u njihovim glavama, po gotovu u glavi velikoga vezira, koji je sa slavnim Sulejmanom proživio lijep dio života i doživio mnogo slavnih i sretnih dana.

Svagdje pobjednici, dok evo maleni Siget ne zada smrt najvećemu Turčinu svih vijekova.

No veliki se vezir bmo sabra, zatomi tugu svoju za padišahom i uhvativ rumilskoga beglerbega za desnicu, poluglasno mu reče:

- Sal-Mahmude, nad mrtvim našim padišahom zakunimo se, da ćemo tako dugo podsjedati Siget, dok ga ne osvojimo. Želja velikoga cara mora se ispuniti!

Beglerbeg pogleda u čudu Sokolovića i odvrati:

- Ne ćemo uspjeti, Mehmede, jer kada vojska dočuje, da je padišah mrtav, ne će se htjeti više boriti.

- Vojska ne smije znati, da je on umro! I nitko, osim nas dvojice! Razumiješ?!

- Razumijem. Sulejman ima da živi!

- Tako dugo, dok Siget ne bude naš! Izlaneš li bilo pred kim njegovu smrt, Allaha mi, ne ćeš više vidjeti svoje Rumelije!  Ti znadeš dobro, da se veliki vezir ne šali!

XIX.

"Borit ćemo se do skrajnosti!" bijahu riječi velikoga vezira, kada je u jutro 7. rujna izašao iz sultanova šatora, gdje je tobože primio zapovijedi careve za juriš, što ga je toga dana imala izvesti cjelokupna turska vojska. Taj dan imao je biti najodlučnijim u toj vojni. Siget je već napola razvaljen, oko samoga grada sve samo jedna velika hrpa pepela, obgorjelih greda i ogromna gomila mrtvih tjelesa turskih bojovnika. U samomu gradu nestalo je već i hrane, koju je progutao požar, kada su izgorjele gradske konjušnice i žitnica. A da nevolja bude još veća, uzmanjka u gradu i vode. Izmučene žene i bijedna uplašena djeca umirahu 0d teške žegje na očigled svojih muževa i otaca, koji s tugom u srcu gledahu, gdje im u groznim mukama izdišu oni, koji im bijahu tako mili i dragi.

Vídeći Zrinjski toga jutra osobitu žurbu u turskomu taboru, iščekivao je, da će Turci poduzeti nešto neobična. Nekim posebnim, dosele još neosjećanim čuvstvima, motrio je toga jutra osvit rumen zore, izlazak sunca i onu bisernu rosicu što se u svim mogućim bojama prelijevala i blistala po obližnjemu drveću, lišću i travi. Kao da mu je nešto šaputalo da je to valjda zadnje jutro što gleda sve te ljepote veličajne prirode božije. Već od prvoga dana kako se zatvorio u Siget, znao je da mu nema drugog izlaza van: ili sramotno predati ili slavno izginuti. No ipak je u njemu živjela nada da će mu kralj pohrliti s vojskom u pomoć i izbaviti ga iz teškoga i opasnog položaja. Ali kada je uvidio kako dan za danom gine u nepovrat, kako se ruši nova i stara Varoš, kako turski topovi uništavaju bedeme samoga grada, i gdje mu evo konačno ponestalo ne samo hrane već i vode, sada vidi da je sva njegova nada pusta i da već kuca posljednji čas njemu i njegovim vjernim vitezovima. I premda je gledao smrti u oči, nije se u njegovu srcu ragjala nikakova tjeskoba i strah, već naprotiv čvrsto uvjerenje da će učiniti veliko i junačko djelo ako sa svojim vjernim prijateljima položi život svoj za krst časni i slobodu zlatnu.

Samo jedno ga pitanje mučilo:

hoće li od te njegove velike žrtve biti koristi po otačbinu i kršćanstvo? Hoće li vojvode kraljevske vojske shvatiti svu veličinu te njegove žrtve i bar nakon njegove smrti uprijeti sve sile da oslabe moć tursku u Hrvatskoj í Ugarskoj? Čemu sav toliki napor, čemu sva tolika zamjerna junaštva ako oni koji ostanu iza njega, ne će izrabiti zgodu da pod Sigetom oslabljenu tursku silu još jače i oslabe i da već jednom odlučno obračunaju sa Sulejmanom. Kada je on s neznatnom šačicom svojih junaka bio kadar evo već mjesec dana da odolijeva silnoj turskoj vojsci, kud i kamo više moći će odoljeti složna i brojna kraljeva vojska. Ali poznavajući već otprije neodlučnost kraljevih savjetnika i plahost vojvoda, predvigjao je dobro da će i njegova žrtva možda još za nekoliko desetljeća biti prerana. Koliko su već puta mogli potresti temeljima osmanlijskoga carstva, da je bilo u kraljevih savjetnika onoliko volje i srčanosti kao u njega!

l sada evo, gdje su Turci već cio mjesec dana uzalud podsjedali Siget, gdje je na tisuće njihovih vojnika izgubilo glave, gdje su redovi sultanove vojske tako silno prorijedili vojvode carske vojske niti se ne miču nego još uvijek krzmaju i dršću pred imenom Sulejmanovim. Sakupiše se kod Gjura, odakle se s kršćanskom vojskom, što ju je kralj Maksimilijan dao sabrati, ne usugjuju príteći u pomoć Sigetu, nego mirno čekaju. A on neka se bori za cijelu državu!

I pomisao na tu neodlučnost i na taj nehaj carskih vojvoda upravo ga do skrajnosti ogorčila, te samo velika ljubav prema domovini uzdrži ga na svom mjestu do smrti.

A neki nutarnji tajni glas šaputao mu neprestano toga jutra, da je taj čas smrti evo upravo danas kucnuo. Toli duga iščekivana pomoć od kralja Maksimilijana nije stigla. Siget bio je već skoro posve razvaljen. Ponestalo mu hrane i vode, izginulo mnogo branitelja a ostala ih tek nekolicina, ali i s tom neznatnom nekolicinom nije se htio predati, već je odlučio boriti se do skrajnosti.

Pa kada je vidio gdje tursko topništvo baca u grad ognjene strjelice i lopte, gdje se diže konačno sva sila sultanova da grad posvema sravni sa zemljom, ode u gradski toranj, dozva svoga vjernog slugu Crnka i reče mu:

- Dijete moje, naš posljednji čas kuca! Dvojim da ćemo danas gledati još zapad sunca. Nama nema pomoći. Idi zato u gornje odaje i donesi mi moje najsjajnije odijelo. Kada mi je već umrijeti, hoću da poput junaka padnem mačem i u ruhu kakovo dolikuje Zrinjskomu.

I u tren oka odbaci kacigu i oklop, obuće kratku ječermu i preko nje ljubičastu baršunastu dolamu. O vrat objesi teški i dragocjeni zlatni lanac. Na glavu si metnu zlatom vezeni kalpak s perom od čaplje i s dragim kamenom sprijeda. O bedra opasa sablju, najvjerniju drugaricu svoju, koja mu se nigda dosele iznevjerila nije i uze još u mke lagani okrugli štit, kojim će se na čas zaštititi od udaraca neprijateljskih_ U postavu svoje skupocjene dolame dade ušiti stotinu dukata, da bude plijena onomu koji ga mrtva dobije. Konačno uze k sebi gradske ključeve, da ne dogju neprijatelju u šake, dok bude njemu na ramenima glava.

Ovako odjeven stupi iz svoga stana megja vitezove. Ugledav ga u odori koju je oblačio samo na najveće svečanosti, razumješe svi, što bi imalo to značiti.

- Provala iz grada! - šapne Lovro Juranić drugu Vuku Papratoviću, koji je stajao do njega s Petrom Patačićem i Nikolom Kobačem. '

- I ja bih rekao, ~ odvrati Papratović. - Zadnji je čas kucnuo! i

Meutim je već Zrinjski stupio na sredinu, dao im desnicom znak da stupe bliže, pa tada im reče:

- Braćo moja, branitelji krsta časnoga i otačbine! Posljednji nam evo čas izbija. Ali prije nego li vam klonu hrabre desnice, prije nego li vam ugasnu sjajne oči, dogjite redomice ovamo na moje očinske i prijateljske grudi, da se zagrlimo.

I kao što se nejaka djeca okupljaju oko krila majčina, tako se okupiše hrabri branitelji sigetski oko svoga div-vogje. Poput dječice pristupahu k njemu da jamačno za zadnji put prime poljubac i zagrljaj od njega.

A kada ih je se redom izljubio, produlji:

- Sinci moji! Cio već mjesec odbijamo silu sultanovu od našega grada, koga nam kralj preda na vjeru, da ga branimo. Što je bilo u našim silama, učinismo. Držim, da smo časno ovršili svoju dužnost. Ali sada, kada nam ponesta i hrane i vode, sada smo prisiljeni da učinimo i zadnje djelo. Provalit ćemo iz grada, pa što višnji Gospod dade! Malo nas je, ali budimo i u ovom zadnjem trenutku lavovi, borimo se hrabro, da kršćanstvu i osmanstvu pokažemo, kako Hrvat umije mrijeti za kralja i Hrvatsku! Nema sumnje, svi ćemo izginuti, ali naša smrt bit će samo lijep završetak onoga velikog djela, na koje nas je pozvao kralj i ljubav domovínska. Naša posljednja borba bit će za Boga i Hrvatsku!

- Za Boga i Hrvatsku! - odgovori oduševljeno mala četa i podigne u vis gole mačeve i natisne za kneziom, koji je odlučno stupao prema gradskim vratima. Tu se na čas zaustavi i naloži topniku Jurju Horvatu, da posljednji put opali veliki top, čim se spuste gradska vrata. Teški lanci, na kojima je visio gradski most, koji je ujedno služio kao vrata, zacviliše, top se ispruži a njegov naboj što ubije što rani do šest stotina Turaka. U tili čas nastade u neprijateljskoj gomili cio put, kojim Zrinjski provali iz Sigeta. Uz njega je stupao hrabri mu ljubimac Lovro Juranić, držeći u ljevici kraljevsku zastavu a u desnici britki mač.

- Isuse! Marijo! - zazivahu naši.

- Allah! Allah! - vikahu Turci.

A Zrinjski je poput gordoga diva, lavljom snagom i maldenačkim oduševljenjem, držeći u lijevoj samokres a u desnoj mač, sjekao oko sebe, obarao guste redove turske i neprestano krčio si dalje put, dovikujući sveudilj svojim vjernim vitezovima:

- Naprijed junaci! Za mnom za Boga i Hrvatsku!

Ali u to puče puška iz redova janjičarskih i pogodi Zrinjskoga u same junačke grudi. Iz duboke rane brizne sva sila krvi i zakrvari ječermu i dolamu, ali on još ne pušta mača iz desnice nego se bori poput lava i još neko vrijeme dovikuje svojima:

- Naprijed, braćo! Za vjeru Isusovu i za Hrvatsku!

- Za Boga! Za Hrvatsku! - odgovore opet sigetski lavovi i zabijahu se poput klina u guste turske redove!

Ali u taj tren pukne i druga puška, a tane njezino pogodi Zrinjskoga izmegju desnoga oka i uha. Nikola onesviješćen pade na zemlju. Vjerni njegovi drugovi priskoče sada k njemu, da ne puste neprijatelja do njegova tijela. Bijaše to živi zid oko slavnoga junaka, komu izbijahu zadnji časovi života.

Videći Turci Zrinjskoga polumrtva, navale na vjerne njegove kao krvožedne nemani. Nastade strahovita borba i klanje. Nekoliko desetaka preostalih Vitezova borilo se s tisućama razbješnjelih janjičara, koji sijeku divlje i bez prestanka. Oštrice sijevaju poput bljeska, padaju na glave ustrajnih sigetskih junaka, koji zazivajući ime Isusa i Marije, ginu dostojno uz svoga velikog vogju davši svoj život za krst časni i slobodu zlatnu. Uz polumrtvoga Zrinjskoga pade Vuk Papratović, Petar Patačić, Nikola Kobač i drugi. Ne dugo zatim klone i ljevica mladoga Lovre Juranića a kraljevska zastava padne do nogu Níkolinih zajedno s neustrašivim barjaktarom.

Lavovi sigetski ležahu u jednoj gomili oko svoga velikog vogje. Izvršiše veličajno djelo, kakvome nema premca u povjesti naroda. I sada tek postadoše Turci gospodari Sigeta. Poput bijesne vodene bujice, koja sve ruši i obara što joj dolazi na dohvat, provališe u sam nutamji grad, te stanu grozno klati i sjeći žene, starce i djecu. A dok je divljač turska klala po Sígetu, dotle je strašni plamen zahvatio gradski toranj u kom je bilo mnogo puščanog praha. Nekoliko stotina nih, držeći da je u tornju pohranjeno sigetsko blago, navale prema njemu. Ali upravo u taj čas lizne plamen u barut, silni dim uz strašni plamen sukne put nebesa a grozna grmljavina zatutnji, potrese temeljima gradskoga tornja i za čas bijaše već sve na tisuće í tisuće komada u uzdušnim visinama. Pod ruševinama posljednjih ostanaka sigetske tvrgje nagje tri tisuće Turaka svoju smrt. Skupo li platiše jadnu svoju pobjedu. Još žalosníje bješe, što te pobjede živ ne dočeka car Sulejman.

Aga janjičarski, da dade oduška svojoj mržnji na Zrinjskoga, dade m na jednom turskom topu odrubiti glavu i nataknu ju zajedno s glavama ostalih Vitezova na kolce, te ih tako pusti puna dva dana, t. j. 7. i 8. rujna pred sultanovim šatorom. Oko njihovih glava usadiše i kršćanske zastave kao znakove svoje pobjede.

Truplo Nikolino ukopa pako Mustafa Vilić-Banjalučanin, koji je negda bio nejgovim sužnjem, te mu se sada desila prilika da mu tom zadnjom počasti iskaže zahvalnost za čovječno postupanje, koje je uživao kao sužanj u njegovu dvoru.

Glavu Zrinjskoga posla 9. rujna veliki vezir svomu bratu Mustafi, paši budimskomu, a ovaj ju opet otpremi carskomu vojvodi Salmu, poručiv mu, da će se i njemu isto dogoditi kao i Zrinjskomu, ako ne preda grada Gjura sultanu, kada dogje poda nj.

Dobivši Sal časne ostanke velikoga junaka, dopremi ih 14. rujna s najvećim vojničkim počastima u kraljevski tabor.

U gjurskoj glavnoj crkvi ostade izložena do 18. rujna. Taj pak dan u jutro upute se u crkvu najugledniji muževi iz kraljevskog tabora. Glava bude odanle dignuta, a zatim ju vojska sprovede s velikom slavom do izvan tabora, a dalje ju oveze Nikolin sin Juraj, svak Franjo Tahi i zet Baltazar Baćan u sv. Helenu kod Čakovca, gdje su ju položili na vječni upokoj u obiteljsku grobnicu, uz grob Nikoline žene Katarine Frankopanke Ozaljske, koju je on toliko ljubio.

XX.

U onim teškim danima, kada je Zrinjski bio najtežu borbu s turskom silom pod Sigetom, čuvao je ban hrvatski Petar Erdedi s nekoliko tisuća vojske istočne granice Hrvatske. Do njega su dopirali često glasovi 0 teškoj, nadčovječnoj borbi što ju vodi

Zrinjski sa Sulejmanom. Slutio je i on, da se šaka ljudi ne će odhrvati tolikoj sili turskoj, ali je utvrdo vjerovao, da će kralj s brojnom vojskom, koja je tratila uzalud dragocjeno vrijeme pod Gjurom, ipak priteći u pomoć Sigetu. Koliko bi još mrzio Nikolu, ipak je osjećao potrebu, da mu se priteče u pomoć, jer tu, gdje se radilo o dobrobiti domovine i kršćanstva, tu je prestajala i njegova mržnja. U Zrinjskomu kao branitelju Sigeta gledao je sada diva i junaka, te mu se počeo sve više diviti. A kada mu stigoše glasovi o smjeloj provali Nikolinoj iz Sigeta i o njegovoj junačkoj smrti, tada je nestalo i posljednjeg traga mržnje i on je bolno zavapio:

- S Nikolom Zrinjskim izgubismo vrlo mnogo!

A te riječi ponovio je mjesec dana poslije i na njegovu grobu, koga je naročito pohodio zato, da se pokloni sjeni takvoga junaka i da se pomoli za upokoj njegove plemenite duše. Dugo se nije mogao odijeliti od groba njegova.

A kada je stupio na vrata crkvice, osvrne se još jednom na onu veliku kamenu ploču i reče:

- O, kamo sreće, kada bi naša bijedna Hrvatska imala više ovakovih značajeva, kao što je bio on!

A još je nešto bilo, što je sve više mekšalo srce Petrovo. Lijepa njegova kći počne sve više venuti. Sa osobitom bolju opazi to jednoga dana san Petar Erdedi.

Anice, tebi nije dobro, - zapita je iza toga otac.

Nije, oče.

A što ti je?

Ne znam; valjda se prehladih.

- No, to bi lijepo bilo, da mi sada oboliš. Sada kada ti spreman svatove, ti se hoćeš razboljeti.

- Svatove, oče? Ne razumijem, - reče djevojka nešto osupnuta.

- Pa da, svatove; samo mi ozdravi.

- A za koga to, oče, hoćeš da ozdravim?

- Evo ti kažem, kćerko: za Gjuru Zrinjskoga. Samo mi ozdravi.

Anka se nehotice potrese, na blijedo lice udari joj crven, začugjenim očima pogledavši oca svoga.

- Što ti rekoh, kod toga ostajem, - ponovi otac; - samo mi ozdravi.

- Hvala oče. Ali možda je prekasno, - reče Anka i zaplače, pokrivši lice obim rukama svojim.

I doista, u Petrove kćeri ugnijezdila se teška bolest. Otkako joj je ono „otac odbio vruću želju, da pogje za Gjuru, od onda je uhvati duboka tuga. Istina, jedno od drugoga nije bilo tako rastavljeno, da ne bi doznavali, kako jedno o drugome neprestano misli, Anka o Gjuri, Gjuro o Anki - pa se već našlo i glasnika, koji su to dojavljivali - ali razorena sreća, o kojoj su već tako ugodno sanjali, razori im radost, osobito knjeginjici Anki. A kako u takom stupnju žalosti popusti čitavo tijelo gubeći svoju otpornost, nije čudo, da i bolest tada radije na nj dogje. Pa tako se i nježno tijelo knjeginjice to lakše razbolje, te poče ginuti sve više i više. Badava se upotrebljavalo sve, što bi joj moglo što skorije pribaviti zdravlje, njezina bolest nije se mogla više zaustaviti. Knjeginjica se rušila 0d dana u dan, - dok jednoga dana tiho, s Raspetim u ruci, za uvijek ne usne.

Tako mržnja ragja smrću, ali ne samo u pojedinca nego i u cijelog naroda. Ne bilo joj traga u nas!

A szigeti hadjárat.

VII.     FEJEZET.

A szigeti hadjárat.

Magyarország három részre
oszlásának története
(1526–1608)
IRTA ACSÁDY IGNÁCZ

Az első országgyülés Miksa kormánya alatt. Miksa és János Zsigmond. Az 1564-iki hadjárat. Balassa Menyhért bünhödése. Schwendi Lázár. A török béke felbontása. Szulejmán utolsó hadjárata. Miksa védelmi készületei. A keresztény haderő nagysága. Palota védelme. Veszprém és Pápa elfoglalása a törököktől. Miksa a győri táborban. Szulejmán hadjáratának czéljai. Gyula megvivása. A szultán tábora átkél az eszéki hidon. A török haderő. Sziget. Zrinyi Miklós. Végrendelete. Szulejmán Sziget alatt. Az ostrom. Zrinyi Miklós kirohanása és hősi halála. II. Szulejmán halála. A hadjárat befejezése. Miksa király és Károly főherczeg tétlensége. A győri tábor fölbomlása. Az általános elkeseredés. A német védelem jelentősége, valódi értékére leszállitva. A hadjárat következményei

Trónra lépte után Miksának két olyan kérdésben kellett döntenie, melyek a legközvetlenebbül érdekelték Magyarországot. Az egyik, a legsürgősebb, az volt, összehivja-e az országgyűlést? A másik meg az, minő politikát kövessen a törökkel szemben? Magyar tanácsosai országgyűlés tartását ajánlották. Miksa azonban, noha az 1563-iki törvény lehetőleg évenkint, de legkésőbb minden második évben országgyűlés tartására kötelezte a királyt, nem akart a rendekkel bajlódni, legalább addig nem, mig rájuk nem szorult, mig az adó meg volt szavazva. Az adó pedig 1566-ban járt le s a király valóban csak ez év február havában tartott országgyűlést, melyen azonban nem jelent meg, hanem öcscsével, Károly főherczeggel képviseltette magát. A nemesség tárgyalni sem akarta a királyi előterjesztéseket, mig sérelmei nem orvosoltatnak. Ezek közt első helyen álltak azon kegyetlenségek és fosztogatások, melyeknek nemesek és jobbágyok a katonaság részéről ki voltak téve. Végre megegyezés létesült, a rendek megalkották a törvénykönyvet, csakhogy a megerősitéskor Miksa király némely czikkelyeket önkényesen megváltoztatott.

A másik kérdés, mely eldöntést igényelt, a szultánnal szemben követendő politika volt.

Ez azonban a legszorosabb kapcsolatban állt az erdélyi ügyekkel. János Zsigmond 1563 óta komoly kisérleteket tett, hogy a királylyal véglegesen megbéküljön. Saját és a lengyel király követei egyaránt nagy buzgalommal dolgoztak ez irányban s a fejedelem ismét Ferdinánd egyik leányát kérte feleségül. Emlékeztette régi igéreteire a királyt, ki azonban azt felelte: ha tett is valaha ily igéretet, az alól rég fölmentette János Zsigmond szerződésszegése.1 Legföljebb valamelyik rokonát volt hajlandó hozzá adni, de csak oly feltétellel, ha kizárólag Erdély birtokára szoritkozik, lemond a királyi czimről, elismeri a magyar király fenhatóságát, nejével és születendő gyermekeivel a katholikus vallásban marad s e vallást alattvalóival is elfogadtatja. János Zsigmondra nem forgott fenn a kénytelenség, hogy ily terhes feltételeket, melyek rá zudították volna a török vészt, elfogadjon. Nem is felelt tehát rájok, mire 1564 tavaszán Miksa egyik titkárát küldte hozzá, tudja meg, miért nem felel a fejedelem s minő lábon áll uralma Erdélyben. Ferdinánd betegsége s a nyáron bekövetkezett halála miatt azonban a tárgyalások megszakadtak s csakhamar egy váratlan, előre nem látott esemény végüket is vetette. Mióta Balassa Menyhért a királyhoz pártolt, a birtokában levő Szatmár, Nagybánya és Hadad várak komolyan veszélyeztették Erdély biztosságát, mert e várakból mindig benyomulhatott Erdély szivébe. A fejedelemre életkérdés volt tehát, hogy Balassa veszélyes szomszédságától szabaduljon. Az alkalom erre 1564 őszén kinálkozott s a fejedelem annál inkább megragadta, mert égett a vágytól, hogy az áruló Balassán kitölthesse boszuját. Ez nagyobb csapat kiséretében szüretelni ment Tokajba. A szatmáriak, a kik gyülölték a gőgös, erőszakos embert, értesítették Báthory Istvánt, ki október 3-ikán elfoglalta a várost. Balassáné gyermekeivel s férje összerablott kincseivel fogságba került. A fejedelem maga is meginditotta a háborut s vitézül részt vett a küzdelemben, mely Hadad, Nagybánya s több más vár elfoglalásával végződött. Miksa király ezt nagyon zokon vette. Panaszt emelt a portán a béke megsértése miatt s utasította Schwendi Lázár kassai főkapitányt, hogy teljes erővel indítsa meg a háborut. Schwendi (a magyarok Semmi Lázárnak nevezték) 1565 elején támadólag lépett föl, megvívta Tokajt s visszavette a fejedelem mult évi hódításait. Ez ismét egyezkedni akart s követet küldött Bécsbe, másrészt meg a szultán hivta fel Miksát, rendelje vissza hadait az erdélyi földről.

Miksa azonban nem engedett s háborura készült, mert a viszonyok a portával 1564 óta máskülönben is kedvezőtlenül alakultak s már Ferdinánd sem küldte be az esedékes évi adót. Erre Mahmud budai pasa azzal fenyegetőzött, hogy megtámadja Egert és Gyulát. A király utasitotta tehát a magyar várak kapitányait, siessenek állomásukra; Gyulára pedig a zsoldhátralék fizetésére 20,000 frtot küldött.2 Minthogy a török 42 hódolt falú átengedését is követelte, Bécsben már akkor azt hitték, hogy a béke felbomlik. De a nyáron Budán katonai zendülés tört ki s a pasa egy csausz utján arra kérte a királyt, ne támogassa a zendülőket. Nem is tette, de az adót sem fizette meg s augusztusban a szultán újra azt a kérdést intézte hozzá, békét akar-e vagy háborut? A választ meg kellett adnia, még pedig olyképen, hogy vagy beküldi a már két év óta hátralékos adót, vagy pedig felmondja a békét s e pénzt is hadi készületekre forditja. Miksa német és magyar tanácsosaival hányta-vetette meg az ügyet s igen eltérő nézeteket hallott. Zrinyi Miklós azt mondotta, hogy a mostani állapot a török örökös kalandozásai miatt úgy sem békeállapot, s a szultán erejét, bármi nagy, túlbecsülni nem szabad. A király maga nehezen határozta el magát, s várakozó állásban maradt, ámbár lelke, mint az egykoruak mondják, égett a harczvágytól. Az volt meggyőződése, hogy csak katonai sikerek adhatnak uralkodásának fényt és tekintélyt. Maga mondta, hogy csupán háboru által, a török legyőzésével s Magyarország elvesztett részeinek visszafoglalásával törhet nevének utat a halhatatlanságba. Mindig katonai ügyekről beszélgetett,(3)  de végül mégis a béke mellett döntött. Csernovics Mihályt és Csaby Ákost a hátralékos adóval a portára küldte, hogy Wyss Albert, az állandó császári követ közreműködésével megujitsák az 1562- iki békeszerződést. Ali nagyvezér, egy elhizott, nagyhasú ember, a legmelegebben óhajtotta ugyan a béke fentartását s mindenben támogatta a király követeit. De János Zsigmond ügye nagy nehézségeket okozott. A követek azt sürgették, hogy a porta fenyitse meg a békeszegő fejedelmet, mire a portán nem akartak rá állani. 1565 február 4-ikén maga a szultán is igen kegyesen fogadta a két követet, de azt kivánta, hogy a tiszántúli országrész János Zsigmondé maradjon, s a mit a király ott elfoglalt, első sorban Nagybányát, adja vissza. Ez alapon a Ferdinánddal kötött békét Miksára is kiterjeszté.4 Csaby Konstantinápolyban maradt, Csernovics egy csauszszal pedig Bécsbe sietett, hogy Miksának a békeszerződést megvigye. De alighogy utnak indult, a porta megkapta az értesitést, hogy Schwendi támadólag lépett fel s több várat elfoglalt. A szultán ezen nagyon felháborodott s minthogy csakhamar Ali nagyvezér is meghalt, a portán a hadi párt kerekedett felül. Szokoli Mehemed, az új nagyvezér azt mondotta a követeknek, hogy fejével játszik, ha a békéről csak emlitést is tesz a szultánnak. Azt követelte, hogy a királyi sereg haladéktalanul vonuljon vissza erdélyi területről s adja ki hóditásait, mit Bécsben megtagadtak s igy a háború már 1565 nyarán kikerülhetetlennek látszott. Miksa még augusztusban tisztában volt a helyzettel s sokat tanácskozott a teendőkre nézve. De saját testvéreitől is a legeltérőbb véleményeket hallotta. Károly főherczeg a háborut, Ferdinánd legalább addig, mig elegendő külföldi segély nincs, a békét ajánlotta. Schwendi meg azt mondotta, hogy, ha bizonyos a háború, nem szabad az időt tétlenül vesztegetni. Még a télen vagy tavaszszal meg kell a harczot kezdeni, hogy mikor a szultán az országba érkezik, itt reá nézve mennél kedvezőtlenebb katonai helyzetet találjon. Miksa nem birt határozni. Schwendit is fölhatalmazta a hadműveletekre, a portán is folytatta a tárgyalásokat. 1566. januárban Hosszutóthy Györgyöt küldte Konstantinápolyba azon utasitással, hogy ott János Zsigmond rovására alkudjék meg, a mi merő lehetlenség volt. Szulejmán János Zsigmondnak a leghatározottabban megigérte védelmét, s már a mult évben közölte vele, hogy a tavaszszal Magyarországba indul. A mint Hosszutóthy Konstantinápolyba érkezett, ott elszedték iratait s Wyssel együtt fogságra vetették. Midőn

pedig János Zsigmond beküldte Schwendi egy levelét, melyben felhivja az erdélyieket, hogy szakadjanak el fejedelmüktől, mert a török el akarja foglalni országukat, a szultán kimondta a döntő szót s Pertaf pasát április 25-ikén Magyarországba előre küldte, hogy Gyula ostromával kezdje meg a műveleteket.5 Még az nap maga is utnak indult. Beteg aggastyán volt. Régóta bántotta a köszvény, ájulási rohamok lepték meg s nem egyszer várták halálát. Mikor mégis elindult a szent háborura, mindenki meg volt győződve, hogy fővárosát nem látja többé viszont. Kocsin utazott, de állapotát a légváltozás kissé megjavította, s Zimonyba lóháton vonulhatott be. Ott fogadta „fiát”, János Zsigmondot, ki június 28-ikán érkezett fényes kiséretével a táborba s másnap tisztelgett a szultánnál. Diszruhája ragyogott a sok drágakőtől, nyakán egy értékes kereszt függött, melyet atyja Corvin Jánostól örökölt s melyet ő maga végrendeletében országának hagyományozott. A szultán kegyesen bánt vele s messzemenő igéretekkel biztatta. A török tábort kisérő franczia követ is erélyesen támogatta a fejedelem ügyét a szultánnál.

Miksa azonban még ekkor is érthetetlen csalódásban ringatta magát. A szultán az év elején megirta neki, hogy ha Szigetet, Gyulát és Egert át nem adja, személyesen száll ellene táborba.6 Mindazáltal a király azt hitte, hogy a török fősereg Erdélyt akarja elfoglalni, mert követe, Wyss folyton azt jelentette haza,  hogy a szultán gyülöli és trónjától meg akarja fosztani János Zsigmondot. A török hadsereg mozdulatairól érkező hirek hamar meggyőzték ugyan tévedéséről, de azért még mindig nem tudta kieszelni, mit tervez a szultán, pedig nem akart Bécsből, hová a birodalmi segélyhadakat rendelte, mindaddig mozdulni, mig a török terveiről tájékozást nem nyer. Nem tartotta kizártnak, hogy a szultán Bécs ellen fordul s úgy intézkedett, hogy Bécs minden esetre biztositva legyen. Győr alatt összpontositotta tehát hadait, honnan Bécset fedezte, egyszersmind azonban magyar földön is működésbe léphetett. Csakhogy sok idő veszett kárba, mig ez elhatározásait meghozta s augusztus 15-ike volt, mikor a király Ferdinánd főherczeggel Bécsből a győri táborba indult. Itt aránylag igen nagy sereg gyülekezett, mely számbelileg a legnehezebb katonai feladatok megoldására is képesnek látszott. Németek, olaszok, Fülöp spanyol király (a tavaly adott 100,000 aranyon kivül még 200,000 aranyat küldött) és a pápa vagy pénzbeli vagy katonai segélyt bocsátottak a király rendelkezésére. A válogatott, harczképes idegen zsoldosok száma legalább 40–50,000-re rugott. Ehhez járultak a végbeli őrségek, 20,000 ember a Muraközben Károly főherczeg, 6000 ember Dersffy alatt a Nyitra vizénél s 5000 német s legalább annyi magyar Schwendi alatt Kassán.7 Vállalata iránt nagy volt a lelkesedés s mindenfelől jöttek önkéntesek, olaszok, francziák Guise Henrik herczeggel, németalföldiek Orániai Vilmos herczeg testvéreivel. Általánosan azt várták, hogy a magyarok példáját követve, kik 1556-ban ily módon mentették meg Szigetet, egy török várat – ezuttal Esztergomot – fog megtámadni s igy vonja el a szultán hadát a királyi várak ostromától. De a rendelkezésre álló sereg nagysága mellett nyilt mezőn is a siker kedvező kilátásai közt vivhatott volna meg az ellenséggel, mert a szultán megszámlálhatatlan tömeggel nyomult ugyan az országba, de táborában harczképes ember alig 100,000 volt, a többi szemét-nép, mely pusztitani tudott ugyan, de a csatatéren hasznavehetetlen volt. Csakhogy Miksa nem volt hadvezér s a rendelkezésére álló dús eszközöket használni sem tudta. Mig örökös tanácskozásokra vesztegette az időt, a török a harcztér minden pontján felülkerekedett, Magát a háborut már a szultán megjötte előtt megkezdték az itteni pasák az ország minden részében. Itt-ott a felföldön, valamint a horvát végeken tettek is hóditásokat. De a hadjárat mégis balszerencsével kezdődött reájuk, mert az egyetlen  nagyobb arányu műveletben, melyet inditottak, sulyosan megverettek. Májusban ugyanis a budai és fejérvári pasák nagy hadat gyüjtöttek s Palota megvivására indultak. Ez a vár 1559-ig a Podmaniczkyaké volt. Akkor a király vette át s az országos végvárak sorába emelte. Már a régi földesúr a hires vitéz Tury Györgyöt nevezte ki kapitánynyá. A király is meghagyta ez állásban, melyben Tury törökverő hire még inkább gyarapodott. A budai pasa azzal akart a szultánnak kedveskedni, hogy mire magyar földre ér, ezt a veszedelmes helyet hatalmába keriti. Tiz napon át 36 ágyuval szakadatlanul lövette a kis várat, melyet azonban Tury rendületlen kitartással védett, noha egy torony és egy kapu kivételével a falak csakhamar összeomlottak, s a vár inkább romhalmazhoz hasonlitott. Tury testvére lebocsátkozott a falakon s segitségért ment,(8) mely még idejében megérkezett.  Salm Gyula és Helfenstein grófok siettek Palota alá; oly váratlanul érkeztek oda, hogy az ellenség ágyuit, sátrait, podgyászát nem volt képes elszállitani, hanem cserben hagyva mindenét, fejetlenül megfutott. Kétségkivül Tury ösztönzésére Salm folytatta a harczot s Veszprémet (június 24-ikén) és Pápát (július 9-ikén) megvette. E hirek Konstantinápolyban valóságos rémületet keltettek.9 A mecsetekben mindennap közimát tartottak s áldozatokat hoztak, a szultán meg lefejeztette a budai pasát. A király hadaiban viszont a siker bizalmat és lelkesedést ébresztett s mikor Miksa király augusztus közepén a győri táborba érkezett, ott elszánt, harczias hangulattal találkozott s a csapatok lesve-lesték a perczet, midőn a király az ellenség elé vezeti őket. De Miksa nem mozdult s a török kénye-kedve szerint folytathatta a háborut, s akadálytalanul nyomulhatott ama pontok ellen, melyeket meg akart venni.

Szulejmán szultán még az év elején, mikor Sziget, Gyula és Eger átadását követelte a királytól, meglehetős világosan megjelölte tervezett hadjáratának czélját.

Hogy csakugyan első sorban e várakat akarja megvenni, azt jelezte azzal is, hogy Pertáf pasát, még mielőtt maga a magyar anyaországba ért, Gyula megvivására küldötte.

Pertáf már július 2-ikán megkezdte a munkát. Gyula kapitánya Kerecsényi László volt,10 vitéz, de kapzsi, kitartás nélküli ember. A védelem előkészitéséhez nagy buzgalommal látott ugyan;

mindenfelől segélyt sürgetett, s valami 2000 magyar, rácz, horvát és német katonát gyűjtött a várba, elszánt, halni kész tisztek vezetése alatt. De buzgalma hamar ellankadt, mert hiányzott

benne az a fenkölt szellem, mely a vitézt hőssé avatja. Eleinte jól ment minden, s július 17- ikén az őrség visszaverte a török rohamot. De lépésről lépésre vesztetette a tért, s a városból a

külső, úgynevezett huszárvárba, onnan meg július 25-ikén a belső várba szorittatott vissza. Egész közelről lövethette immár az ellenség az utolsó menedékhelyet, melynek bástyái hamar

düledezni kezdtek. Másrészt meg a nyári hőség a vár árkait, a védelem egyik főtényezőjét, egészen kiszáritotta. A vitéz őrség még egy rohamot (augusztus 3-ikán) visszavert ugyan, de

Kerecsényi ekkor elvesztette bátorságát. Egy hónapnál tovább folytatta az ellenállást, s igy elég időt engedett a királynak, hogy fölmentéséről gondoskodjék. Ez irányban azonban semmi

sem történt, pedig az addigi harczokban a védők száma nagyon leapadt, s a legvitézebb tisztek elestek vagy megsebesültek. Midőn a töröknek sikerült az utolsó, még eléggé ép sánczot

aláaknázni, Kerecsényi alkudozni kezdett, ámbár tisztei, Jász Lukács és Ghiczy János ekkor is a védelem folytatását követelték. Egyelőre Kerecsényi valóban csak fegyverszünetet kötött.

Csakhogy eközben a vár átadása iránt is megegyezett Pertáffal. Az őrség nagyon nehezen ugyan, de végre beleegyezett az átadásba. A török a védőknek szabad elvonulást biztositott,

mire nézve nemcsak hitlevelet, hanem kezeseket is adott. Szeptember 2-ikán vonult el az őrség a sebesültekkel. A török azonban megszegte a szerződést, a távozók után iramodott, s

nagy részüket lekaszabolta. Kerecsényi elfogatott s török fogságban halt meg.11

Gyula vivásának megkezdése idején a szultán Eszéknél, a Dráván, hatalmas hidat

veretett, mely július  első felében készült el.12 A hid a hidépitészet mesterműve, Európa legnagyobb akkori hidja volt, s egy századnál tovább rajta vonult át a török hadak tömege Magyarországba, rajta hajtották ki a rabok megszámlálhatatlan ezreit Magyarországból. E hidon kelt át a szultán s ismét a mohácsi mezőn ütött tábort, hol végleg megállapitotta a hadjárat folytatására vonatkozó terveit. A török sereg épen nem volt imponáló, s a táborban időző franczia követ, kétségkivül kifogástalan szemtanu, nagyon elitélőleg nyilatkozott róla. A harczosok számát legfeljebb 100,000-re becsülte, ellenben roppant nagy volt a hasznavehetetlen, rabló, szemét nép s a podgyász-szekerek száma. A török hadban óriási volt a halandóság, s a franczia követ, mikor a Dunán lefelé utazott, a parton töméntelen holttestet látott szanaszét. A marha is csak úgy hullott, mint a légy, s a lovasok és szekerek ló és igásbarom nélkül maradtak. A táborban leirhatatlan volt a rondaság, mert csak a szultán sátra körüli területet tartották tisztán, a többivel nem törődtek. A franczia követ a hajmeresztő állapotok láttára figyelmeztette a nagyvezért, tegye meg a szükséges intézkedéseket. De ez azt felelte: nagy az isten, majd intézkedik ő.13 Konstantinápolyban csakugyan komolyan féltek, hogy a szultán seregét megverik, s még szeptemberben is, mig a győzelmi hirek meg nem érkeztek, általános volt a nyugtalanság. Megint közimákat rendeltek el, a boltokat bezárták, az egész lakosság a templomokba tódult, és szokatlan, feltünő módon nyert kifejezést a tömegek azon óhaja, hogy békét kellene kötni. A táborból a franczia követ azon benyomást vitte a török fővárosba, hogy a szultán hadjárata kudarczczal végződhetik.

Miksa király teljes tétlensége azonban elháritotta róla a veszedelmet. Az a haderő,

melylyel a szultán rendelkezett, a király támadásainak ellenállni nem lett volna képes. Arra azonban, nagy és jeles tüzérsége mellett, több mint elegendő volt, hogy, ha mezei hadak nem háborgatják, közvetlen feladatát megoldja. E feladat Sziget megvétele volt. Nevének megfelelően, ez az erősség szigetképpen emelkedett ki a nagykiterjedésű, mocsaras lapályból, s nedves időjáráskor úgyszólván megközelithetlen volt. Három külön részből állt: a tulajdonképi várból, az ó- és újvárosból; mindegyik külön, de eléggé meg volt erősitve. Maga a vár is külső és belső várra oszlott. A két várost mély árok övezte, mely az Almás vizéből táplálkozott. Ellenben a várat nem a folyó, hanem süppedékes, mocsaras talaj vette körül. A külső vár volt az erőditmények magva; ott lakott a kapitány, ott voltak a raktárak, melyek előtt nagy szabad tér szolgált az őrség rendes gyűlekező helyéül. A belső vár egy nagy gömbölyű toronyból állt, szűk és sötét helyiségekkel. Benne volt a lőporraktár. A külső és belső vár közt keskeny, de mély árok huzódott, melyen fahid vezetett át. Külső, előre tolt védműve Szigetnek nem volt, amint általában nem nevezhető elsőrangú erősségnek, s nem is falai, hanem védői tették világhirűvé.14

E vár felé özönlött a szultán hadserege. Védelmét Zrinyi Miklós, a Dunántúli országrész főkapitánya vette át. Ötvennyolcz éves ember, vitéz katona, ki gyermekkora óta úgyszólván örökösen harczban állt a hitetlenekkel. Nagy birtokszerző volt; ő szerezte meg családjának a roppant csáktornyai uradalmat, melylyel az addig inkább horvát család elmagyarosodott, s működése súlypontját is az anyaországba helyezte át. Sziget erőditésére Zrinyi évek óta gondot viselt,15 mert tudta, mennyire áhitozik birtokára az ellenség. Az udvar nem igen jutalmazta ugyan fáradozásait, de Zrinyi egészen összeforrt a várral s ama pillanatban, midőn közvetlen veszély fenyegette, elszántan állt a védelem élére, noha állásánál fogva erre nem volt köteles. Királya is biztatta16 s reményét fejezte ki, hogy azokat a kitünő tulajdonságokat, melyekkel az Isten megáldotta, a haza javára, Sziget védelmére forditja. Másrészt biztos kilátásba helyezte, hogy meg fogja segiteni. Zrinyi teljes  komolysággal készült tehát a nagy feladatra, s még április 23-ikán végrendeletet tett,17 melyben elmondja, hogy Sziget várába zárkózik, melyet a legdühösebb ellenség fenyeget. A szultán – folytatja – a szegény haza végleges meghóditására, s különösen Sziget vivására jön, mely  messze földnek védbástyája. Minthogy annyi sok ezer ember üdve függ e vár megmaradásától, saját élete árán is kész azt oltalmazni. Szavait nem a dicsekvés sugallta. Elhatározása az első percztől kezdve komoly, megingathatatlan volt. Készült szembeszállani a szultánnal, kiről tudta, hogy „minden bizonynyal reánk jő, ide Szigetre”.18 Be sem várta, mig oda ér, hanem eléje küldte hadait s fel akarta tartóztatni az ellenséget, hogy mennél több ideje legyen Miksa királynak készülődéseit befejezni, s azután Sziget fölmentésére sietni. Csapatai szerteszét kalandoztak Eszék és Pécs felé, s Siklósnál Mohammed Kilergi pasát, a szultán kedvenczét meglepték s csapatával felkonczolták.19 Eközben Zrinyi a vár kellő ellátásáról gondoskodott. Kijavittatta a védműveket, szerzett puskaport, eleséget s mindennemű más készletet, melyekben a védők nem is szenvedtek hiányt. Számuk valami 2500 volt, csupa válogatott, edzett katona, kik rég ismerték Zrinyit s éltek-haltak érte. Augusztus 6-ikán tünt fel a szultán hatalmas sátora a vár előtt, melyet a roppant tömegből és 300 ágyúból álló tábor félkörben fogott körül. Még aznap megtörtént az első roham, mert a portugál származású Ali pasa, a tüzérség főparancsnoka, ki az ostrommunkálatokat vezette, rajtaütéssel próbált szerencsét. A védők azonban véres fejjel űzték vissza, mire rendes ostromra szánta el magát. Jól ismerte a vár gyönge pontjait, s erőlködése első sorban a leggyöngébb pont, az Újváros ellen irányult. Zrinyi azonban elkövetett mindent, hogy terveit meghiusitsa. Csapatai ismételve kirohantak, és sok törököt megöltek. Csakhogy ezekből mindig maradt elég, s Ali folyton friss népet küldhetett a vár ellen. Ellenben a védők nem pótolhatták a veszteséget, s számuk a három első nap küzdelmeiben egyharmadra csökkent. Mikor augusztus 9-ikén Zrinyi az Újváros védelmét abbahagyta s házait felgyújtatta, már csak 800–900 emberrel vonulhatott vissza az Óvárosba, melyet a török immár egész közelből lövethetett. Szecsődi Máté, a gyalogosok egyik vitéz vajdája egy izben betört ugyan az Újvárosba s ott nagy pusztitást vitt véghez a janicsárokban, az ágyúkat pedig beszegezte. De a töröknek volt ágyúja és embere elég, s Zrinyi csakhamar az Óváros védelmét is abban akarta hagyni, mert ugyanekkor a török roppant erőlködéseket tett, hogy magát a várat megközelitse. Ali pasa a mocsarakon át négy töltést épittetett, s ezúttal egész új támadó műveket alkalmazott, melyeket az előző évben Malta szigetén próbált ki. Három egymás mellé s tizennégy egymás mögé állitott, erősen összevasalt, fatörzszsel megrakott szekérből hidszerű épitményt szerkesztett, azt a kitöltött árkokon át, közvetlenül a várfal közelébe tolatta s onnan inditotta a rohamot.20 A belső vár nagy tornyának teteje csakhamar leomlott, s a vár gátjai és falai is egyre inkább pusztultak. De a rohammal Ali ekkor sem boldogult, s a harmadikban maga is lelövetett, mi a védőknél nagy lelkesedést keltett. Ali helyett Szeifeddin basa vette át az ostrom vezetését, s napról-napra több kárt okozott. Hasztalan tört ki a várbeliek egy kis, vitéz csapata; több ágyút beszegezett ugyan, de csak kevesen juthattak sorából vissza a várba. Tiz napi erős ostrom után az Óvárost sem lehetett tovább tartani. A visszavonulást a várba, noha a legnagyobb óvatossággal történt, a törökök hamar észrevették, s a hátrálókra vetették magukat, kiknek egy része a kapunál elesett. Valami 600 emberrel jutott be Zrinyi magába a várba. A szultán fényes ajánlatokkal próbálta kitartásában megtántoritani, s nagy igéreteket tett neki, ha abbanhagyja az ellenállást. Midőn ezzel czélt nem ért, tudatta a várbeliekkel, hogy aki Zrinyi fejét a táborba hozza, ezer arany jutalmat kap. Mindez hiába való volt, mert a szorongatott őrség sorában nem akadt áruló. Szeifeddin nyomatékkal folytatta tehát a vivást s nem engedett nyugtot a védőknek. Augusztus 26-ikától szeptember 1-ig hét rohamot intézett, melyek azonban mind megtörtek Zrinyi és vitézei hősiességén. Szeptember 4-ikén ismét teljes erővel indult a török a vár ellen, de megint visszaverték. Mindazáltal a következő, tizenötödik roham meghozta a katasztrófát. A várban lőporrobbanás történt,(21) s az épületek kigyulladtak. A védők képtelenek voltak egyszerre a tüzet oltani s a török ellen védekezni. Aki még sebesületlen maradt, az Zrinyivel a belső várba menekült, mig a többiek, a nők és gyermekek, a török kezébe kerültek. Minthogy a külső várat csak keskeny árok választotta el a belsőtől, ezt a török immár közvetlen közelből, alig pár lépésnyiről rombolhatta, s csakhamar felgyujtotta. Szeptember 8-ikán a tűz oly arányokat öltött, hogy a védők helyzete tarthatatlanná vált. Elérkezett a végleszámolás pillanata. Zrinyi Miklós ünnepi diszt öltött, pénzét szétosztotta vitézei közt, a király zászlaját Juranics Miklós kezébe adta, kinyittatta a kaput, s megfogyott hős csapatával a kis fahidon át a törökre rohant. Vitézi védelem után, utolsó lehelletéig küzdve, fejezte be nemes életét.22 Mikor a török a belső várba is benyomult, a toronyban levő puskapor felrobbant, s 3000 török halálát okozta.(23)

Élt-e még az agg Szulejmán szultán,(24) midőn a török zászlók végre Sziget vára romjain lengtek, az nem bizonyos, de nem is lényeges. Az ostrom menetére az öreg szultán már nem gyakorolt befolyást; beteg volt, ágyban feküdt. Minden esetre nagyon boszanthatta, hogy a vár megvétele olyan sokáig késett, s a boszúság még gyorsabban elfogyasztotta hanyatló életerejét. Halálát a nagyvezér titokban tartotta s titkát heteken át megtudta őrizni. De ezt az időt sem tölté tétlenül, hanem felépittette Sziget erőditményeit, behódoltatta a szomszéd vidékeket, Csákány és Csurgó mezővárosokat és tartományait s Babocsát 20,000 főnyi haddal kezdte vivatni. A vár egy ideig vitézül ellenállt s egy rohamot visszavert. De semmi reménye nem levén a fölmentésre, az őrség felgyujtotta a várat s elmenekült. Erre a szomszéd kisebb erődök is török kézbe kerültek. Csak mindezek után, hat héttel Sziget eleste után fejezte be a nagyvezér a hadjáratot s kezdte október 21-ikén a sereget az országból kivezetni. Belgrádban végre közölte hadaival, hogy Szulejmán szultán meghalt s fia, Szelim lépett örökébe.

Valami három hónapot töltött a török had a Dunán túl, Sziget vidékén, s ez időben sem Miksa király győri, sem Károly főherczeg drávai tábora nem adtak magukról életjelt. Mintha nem is léteztek volna, oly háboritlanul végezhette az ellenség Sziget és Babocsa megvételét, megerősitését és messze területek meghóditását. A győri táborban, melyre az ország szeme különösen irányult, mert hosszú idő óta ekkor látta először királyát nagy sereg élén, a katonák teljes tétlenűl vesztegették az időt. E közben mindenféle járvány támadt soraikban s jobban megtizedelte őket, mintha a törökkel megvívtak volna. Szeptember 29-ikén a városban tűz ütött ki, mely átterjedt a várra s a székesegyházon, a puskaporos tornyon s a főkapitányi lakáson kivül teljesen elpusztitotta mindkettőt.25 Ellenben a töröknek ez a sereg nem tett kárt s az egykorú magyar krónikás magatartását s működésének eredményét a következő szavakkal jellemzi: „Mikor eloszlának, Magyarországot pusztán hagyák; eleget kóválának, kobzának a szegénység között, minden élésünket elfogyaszszák,  egy töreket sem láttanak, mert nem merének a törekre menni, a ki Fejérvárnál táborban vala, hanem nagy szégyennel, pirult orczával menének haza feleségekhez.”26 Ez a köznép felfogása. De így gondolkodtak a király leghívebb, legelőkelőbb tanácsosai is. Az egri és váradi püspökök úgy nyilatkoztak a sok haszontalan erőlködés s annyi drága magyar vér ontásának eredményéről: „Az előbbeni háborúkban elvesztettük testünket, most pedig mindkét kezünket, Szigetet és Gyulát, s ezzel a javulás minden reményétől meg vagyunk fosztva.” Még Bécsben is megütköztek a császári had gyászos tétlenségén és a lakosság igen keserűen fakadt ki Miksa ellen.27 A megbotránkozás olyan általános volt s a szemrehányások annyi sok felől s oly zajosan zúdultak rá, hogy Miksa a következő évben kimeritő emlékiratban volt kénytelen magát védelmezni.28 Kétségkivül nem jóakaratán mult, hogy nem történt semmi. De Miksa és vezértársai nem voltak hadvezérek, hanem csak lesték az „alkalmat”. Hogy azonban mit értettek ez „alkalom” alatt, maguk sem tudták. Valamire való katonának elég alkalma lett volna a cselekvésre, a sikerrel biztató föllépésre. A győri vezérek magatartása azonban egyáltalában csak úgy érthető meg, ha visszagondolunk az előző nagyobb hadjáratok tapasztalataira. A német hadak azelőtt sem harczoltak meg a törökkel. Egyszer sem tettek próbát arra, hogy Magyarországot felszabaditsák vagy csak megvédjék. Eddig is mindig csupán azért jöttek ide, hogy Németországról elháritsák a veszedelmet. A mint egykor Károly császár 1532-ben roppant hadát azonnal feloszlatta, mihelyt Bécs nem volt többé fenyegetve, a mint Móricz szász herczeg 1552-ben meg sem mozdult Győr alól, hanem haza szaladt, a mint a török befejezte a hadjáratot, akképen cselekedett most a király vezetése alatt összegyűlt roppant haderő. Ki sem bujt sánczai közül, s nyomban haza sietett, mihelyt a törökök visszavonulásáról értesült. Csak azért jött ide, hogy biztositsa Győrt és Komáromot, melyek nem többé a magyarság, hanem az örökös tartományok védbástyái, végvárai voltak. Ellenben egymásután bukni hagyta a magyarság bástyáit, Gyula, Sziget, Jenő, Babocsa, Vizvár, Csurgó, Gesztes várakat, egymásután pusztultak el vagy kerültek török járom alá messze területek. A győri sereg egyiknek védelmére sem áldozott egyetlen katonát. Csak mikor Sziget bukása után hire járt, hogy a török Stiriába készül, kezdtek e veszély elháritására gondolni. De itt sem került cselekvésre a sor, mert a török nem bántotta Stiriát. Azt, hogy Szulejman meghalt, a győri táborban még épen nem sejtették, sőt Miksa király, noha elég közel állt a törökhöz, tudta meg legutoljára. Velenczében, onnan pedig Innsbruckban, saját tanácsosai előbb értesültek a halálról, mint a király, ki csak Bécsben október 31-ikén hallotta a velenczei követtől, midőn serege feloszlott s katonailag ki nem aknázhatta többé a szultán, a jeles hadvezér halálát.

Mint  1532-ben  és  1552-ben,  ekkor  is  iszonyú  pusztulással  sujtotta  a  hadjárat

Magyarországot. Roppant területek vesztek el s még nagyobb területek dulattak fel. A nagyvezér az egykorúak szerint 80,000,29 a temesvári pasa Abauj, Borsod és Gömör vármegyéből (1567 tavaszán) 12,000 rabot hajtatott el. Még szörnyebben garázdálkodtak a tatárok s 40,000 rabot szedtek össze. Maga János Zsigmond, kinek segitségére küldettek, annyira felháborodott embertelenségeiken, hogy a böszörményi gátnál rájuk támadt s egy részüket levágta. Mikor Tokajnál táborozott, éppen török részről figyelmeztették, térjen haza s védje meg legalább saját földjét a kóborló tatárság ellen. Az ország annyira elpusztult, hogy, midőn a következő évben az országgyűlés tartása s a kérendő adó ügyében a király leghívebb magyar tanácsosaival értekezett, ezek azt felelték, hogy a nehéz viszonyok közt egyáltalán nem tudnak neki tanácsot adni.

1.     Cromer Márton lengyel követ 1563 szeptember 27-iki jelentése u. ott.

2.     Venetian. Depesche, III. 262.

3.     U. ott. III. 29–30.

4.     A szultán 1565 február 16-iki okirata. Bécsi áll. levéltár.

5.     Wertheimer Ede, Zur Gesch. des Türkenkrieges 1565–66. Archiv für ö. G. LIII.

6.     Soranzo velenczei követ jelentése a tört. bizottság másolatai közt.

7.     Igy adják elő a sereg létszámát a velenczei követek. Venetian. Depesche III. 30–1. A seregről Böhmische Landtagsakten III. 304–5. is van részletes kimutatás. Ott a had száma a naszádosokkal 49,000 főre van téve. Huber Alfonz 60,000-et mond. Gesch. Oest. IV. 256–7. Istvánffy Miklós szerint az egész országban rendelkezésre álló hadak száma 80,000 gyalog és 25,000 lovas volt. Koch (Quell. zur Gesch. Kaiser Max II.) szerint a győri táborban a király és Ferdinánd főherczeg augusztus második felében 40,000 gyalog és 32,000 lovas felett tartott szemlét, s e szám azután még szaporodott.

8.     Az ostromról május 29-iki jelentés a tört. bizottság másolatai közt.

9.     Soranzo augusztus 17-iki konstantinápolyi jelentése. U. ott.

10. Gyula ostromát részletesen leirja Karácsonyi, id. m. I. 170–76.

11. Velenczei követjelentések szerint a török megengedte Kerecsényinek, hogy János Zsigmond szolgálatába lépjen. (Venet. Dep. III.) De ebből nem lett semmi, mert a fogoly belgrádi börtönében halt meg.

12. Thury, Török Tört. II. Soranzo a táborban levő franczia követtől vett értesitések alapján azt irta Velenczébe, hogy az épités roppant nehézséggel járt a mocsaras talaj miatt, s a híd egyszer össze is omlott, mire a szultán az épitészek közül többeket felköttetett. Augusztus 3-iki jelentés a tört. bizottság másolatai közt.

13. Soranzo szeptember 19-iki jelentése a franczia követ elbeszélése alapján id.h.

14. Sziget épitését és ostromát legujabban alaposan leirja Stephanie Adolf: Hadtört. Közl. 1896. 208–19.

15. 1564 július 25-ikén keservesen panaszolja sógorának, milyen méltatlan bánásmódban részesiti az udvar, és milyen kevéssé jutalmazza nagy áldozatait Sziget megerősitéseért. A tört. bizottság másolatai közt.

16. 1566 márczius 28-ikán Augsburgból. Wertheimer, id. m. 81.

17. A Csáktornyán kelt irat utolsó levelét hasonmásban közöljük.

18. Június 6-iki magyar levele. Június 27-ikén azt jelentették ugyan neki, hogy nem a szultán, hanem az arméniai beglerbég jön Sziget ellen, de már 29-ikén tudta, hogy mégis a szultán fogja a várat vivni. Leveleit l. Barabás Samunál: Zrinyi-Okmtár.

19. Török irók szerint ez döntötte el Sziget sorsát, mert a szultán csak akkor határozta el végképen, hogy e kihivásért megfenyiti Zrinyit s személyesen veszi ostrom alá Szigetet. Erről bővebben Thury: Hadtört. Közl. 1891.

20. Gömöry: Hadtört. Közl. 1894. 534 s köv.

21. Stephanie id. m. szerint egy asszony vigyázatlansága okozta. De aligha nem ez lesz a robbanás, melyről Szelaniki török iró azt mondja, hogy egy török katona a vár azon bástyájába, melyben a lőporos hordókat és zsákokat őrizték, egy bombát dobott, s ez a bástyát a lőporral együtt felrobbantotta.

22. Zrinyi utolsó perczeiről az a szigeti katona és szemtanu, kit a török életben hagyott s a győzelmi hirrel a győri táborba küldött (szeptember 10-ikén este érkezett oda, s a magyar csapatok egyik vezére, Báthory nyomban kihallgatta), a következőket beszéli: Mikor a tűz a belső várban maradást  is  lehetetlenné  tette,  Zrinyi  kinyittatta  a  kaput,  s  pánczélingben,  fején  magyar  sisakkal, kezében pisztolylyal, oldalán pallossal, a hidra lépett. Pisztolyát elsütötte s egy főtörököt lelőtt. Azután a pisztolyt eldobva, kirántotta kardját, s vitézül vagdalkozott. A törökök a szultán nevében kegyelmet igértek neki. Zrinyi azonban folyton vagdalkozva azt kiáltotta, hogy nem adja meg magát, hanem meghal hiteért és királyáért. Eközben egy golyó találta és halálosan megsebesitette. A törökök rávetették magukat az összeroskadó hősre s elczipelték. Egyik főtiszt egy nagy ágyúra (a Kazianerin-re, 1537-ben Kazianer eszéki kudarczakor került török kézre), fektette, s hogy haláltusáját megkönnyitse, fejét vétette. Ezt póznára tűzték, s a szultán elé vitték, de már másnap a nagyvezér Budára küldte. Ott a pasa piros bársony takaróba téve, Salm grófnak küldé a győri táborba. „Legbátrabb vezéretek fejét küldöm – irta a török – melyre jövőre is nagy szükségetek lenne.” A holttestet Musztafa pasa, mint november 1-én Zrinyit dicsőitve maga irja Miksának (bécsi áll. levélt.), temetteté el. A győri táborba a fejet fényes katonai gyászpompával kisérték be. Azután a hős fia, György, Csáktornyán temetteté el. A szigeti őrség vezérével együtt legnagyobbrészt elesett ugyan, de mégsem áll az, hogy a török három zsoldos kivételével, kik hirmondókul Babocsára, a drávai és győri táborba küldettek, mindenkit lekaszabolt volna. A védők közül többen életben maradtak. A kir. kamara költségvetésében több szigeti katonának neve is előfordul, kik segélyt kértek és kaptak. Mások fogságba kerültek, igy az ifjú Dóczy Ferencz, kinek kiváltására Oláh érsek felkérte Verancsicsot, midőn az 1567-ben a portára ment. Életben maradtak a Szigeten levő gazdasági tisztek is, hogy a vár jószágairól és jövedelmeiről tájékoztassák a hóditókat. Végül az asszonyok és gyermekek szintén életben hagyattak, s a Dunán, hajón szállittattak török földre.

23. Erről a robbanásról azonban az a katona, aki hirmondónak a győri táborba küldetett s ott az utolsó nap harczairól sok érdekeset beszélt el, nem tud semmit. Csakugyan kérdéses, vajjon a megelőző lőporrobbanás után – úgy látszik ez tette Zrinyinek első sorban lehetetlenné a belső várban maradást – még olyan érintetlen lőporkészlet maradt volna, mely e második, nagy arányú robbanáshoz szükséges volt.

24. Keresztény irók szerint a szultánt már a szeptember 4-iki visszavert roham után gutaütés érte, s szeptember 6-ikán meghalt. Legújabban Testa, (id. h.) szintén e napra teszi a szultán halálát. De Thury (Török Tört. II. és Hadtört. Közl. 1891.) török források alapján még mindig azt vitatja, hogy Szulejmán a vár megvétele utáni éjjel halt meg.

25. Hogy a németek gyujtották-e föl, mint az egykoruak hitték, az nem bizonyos, de a tüzet arra használták, hogy kirabolják a lakosságot. E tűzvész után a város katonai mérnökök tervei szerint egész ujjá épült. Az erőditmények is ujjá épittettek, részben magyar uraktól adott kölcsönpénzen. Szávay Gyula, Győr monogr. I. 42–43.

26. Verancsics, Összes munkái, II. 116.

27. A velenczei követek jelentései alapján Wertheimer id. m. 93.

28. Közli Koch: Quellen zur Gesch. K. Max II. 86–105.

29. Soranzo november 3-iki jelentése szerint a töméntelen fogolyból a gyermeket és leányt külön csoportokban szállitottak Konstantinápolyba, de még az így kiválasztottak közt is szörnyü volt a halálozás. A tört. bizottság másolatai közt.

Magyar Történelmi Adalékok

Magyar Történelmi Adalékok
Toldy Ferenctől


Source: Új magyar múzeum: egyszersind a Magyar Academia közlönye, Volumes 10-11

IIISziget Ostr - oma


Sziget ostroma és Zrínyi hős halála számos történelmi és költöi, mindig lelkesedett és megható, előadás tárgya volt már. Azon egykorú előadások, melyek e történet leírásához anyagot nyújtanak, mind elég részletesek, nagyrészt egyezők, s egyszersmind egymást kiegészítők; a főbbek közőlök mégis azon horvát névtelen müve, melyet Budina Sámuel deák fordításából ismerünk, a török Selaniki valóban pártatlan irata, és Forgács Ferenc, ki akkor a császár győri táborában volt, hova szemtanúk hírei is elhatottak. Figyelmet érdemelnek azon egykorú, de már másodrendű írók is, kik jobbára írott alapokon dolgoztak, mint Bizarus, Istvánfi, Zsámboki stb. Úgy látszanék, hogy alig bővíthető már e nevezetes esemény ismerete; azonban lesz szerencsém itt három, történetiróink által még eddig fel nem használt, egészen egykorú emléket mutatni fel, melyek ha lényegesen nem egészítik is ki vagy nem igazítják is meg a tárgyat : ennek érdeke oly nagy minden magyar szív elött, hogy nem fogja, úgy hiszem, a legcsekélyebb adalék is úntatni tisztelt olvasóimat.

*) Előbeszédje így végződik: Irám Közép-Ajtai Házamnál, 31. Januarii, 1793. Benkő József, t. k. az Erdővidéki Papi Kerületnek Emeritus Esperestje.

*) L. az I. sz. e kötet 38. sk., a II. sz. u. ott a 45 st. lapokon.


ELSŐ EMLÉK.

Az I. emlék a szász királyi státus-főlevéltárban őriztetik, s ennek igazgatója Weber Károly csász. kir. ministeri tanácsos által egy kevessé ismeretes munkában adatott ki, melynek címe: Aus vier Jahrhunderten. Mittheilungen aus dem Haupt-Staatsarchive zu Dresden. I. Bd. Leipzig, 1857. hol az 1–7. ll. ily cím alatt olvasható: „Relation und Extract von Aussagen und besondern Kundschaften, betreffend des Türggen eroberung Zigeth, erfolget auf den 7. Septembris a. 1566." Különös figyelemre méltó ez, mert maga Miksa királyunk által közöltetett Ágost szász választó-fejedelemmel egy, a győri táborban 1566. sept. 21. költ levele mellett. Alapszik az egy magyar katona előadásán, ki tagja volt a szigeti őrhadnak, s maga küldetett hírmondóúl a török táborból a királyéba.

Am 10 Septembris ist ein hungerischer Junack 1) oder Knecht, alher in das Kays. Veldtlager zum Hn. Obristen über das hungerische Kriegsvolck, Gravn Andreaschen von Bachor *) komen unnd die laidige Zeittung pracht, das Zigeth von den Veinden erobert. Was auch darinn neben dem herrn Graven von Kriegsleuten und andern mansspersonen uberig in Leben gewest, alles niedergehawt worden, ausser des hoffueisters hofrichters landtschreibershausschaffners und Kochs, welchen die Veind vleissig nachfragen und sy alsbaldt in Eisen wol einschmieden lassen, vermuthlich von denen alle gelegenheit, aller Zugehor, einkommen und an der Hauswirthschaft sich berichts zu erholen.

Angesehn dass ain grosser Bezirk landes zu diesem haubtschloss Zigeth gehorig und sich mer als in die 20 meil wegs hinab nach das Türksch und auf der seitten her weit erstrecken thut, Also das auch ain guette anzal türkischer Flecken unnderhalb Ofen ist, so jarliche Dienst gulden, und andere gerechtigkeit daher geraicht haben unnd Tolna allain 1000 hunger. gulden jedes Jars an gelt erstatten muessen. Angeregter Janack zaigt ferner an, wie das er auch ain gemeiner Fuess-Knecht im Schloss Zigeth gewest unnd nach der eroberung von den Turken selbst dahieher zu kommen und die Pottschaft irer eroberung zu pringen verordnet worden, wie sie dann ebnermassen auch ainen andern zu der F. D. Erzherzog Carln und dem dritten in das Schloss Babotscho zugleich abgeferttiget.

Was nun dieser Junack weitter aussagt, so mit andern hernach fernereinkommenen Kundschafften übereingestimmbt das volgt kürzlich hermach.

Unnd befindt sich aufengerlich dass der turkisch Kaiser zu anderthalb mal hundert tausent stark geubtes und ungeubtes Kriegsvolk 29 tag lang vor dem Zigeth gelegen und kain stundt weder tag noch nacht gefeyert, dasselbe zum hefftigsten mit dem geschütz unnd sonst in ander weg zu arbeiten unnd mit offteren gewaltigen, langenn und grausamen Sturmen anzufechten, darumb Er auch etzlich mal unnd so endlich am letzten seine. furnembste Kriegsleut alle sambt den Janitscharen selbst personlich sturmen müssen.

Aber dessen unangesehen, so hat doch der Kays. gewester Rath und Obrister, weiland Grave Niclass von Serin dermassen so ritterlichen und starken widerstand gethan, dass auch die Veind sich dessen nicht genugsam verwundern können.

Die Stat hat er ganzer 10 Tag lang dem Veind vorgehalten unangesehen der hefftigen Sturme, so daran gelegt worden, letzlich als er gesehen, das dieselb weitter nicht zu erhalten, hat er bey der nacht die geschüz und amunition sambt dem volk in aller still hinein ins vorder Schloss gepracht und darauff solch Stettlin an mer orten angestossen und behendt hinweggeprent.

Nach welchem denn die Veindt immer fortgefaren unnd furter der jezangeregten befestigung des aussern Schloss unablässig zugesetzt. Hergegen sich aber der Grave gleichfalls bestendiglich unnd wol gewerth, auch den Veinden herauss merkliche schaden, nicht allein unnder den Sturmen unnd mit dem heraussschiessen, sonndern auch in etlichen ausfellen zugefüegt hat.

Biss zwar auf die letzt, das Jene durch das grausam schiessen fast alle wehre zum stanndt dermassen hinweg genommen worden, ja das auch kain wider gegenpauen weitter helffen können.

So hat auch an dem ort daher man sich von wegen der grossen wasserigen Sumpffigen gewiss am wenigsten befart unnd die unsern sich daselbst hero fur sicher gehalten, der Bassa Aly Portu durch sondere gemachte canal und graben das gewasser grossenteils abgefurt und dann sovil holz unnd erden herzupringen lassen, das er auch ain merkliche grosse hohe schuttin kurzer weil, alles durch grausame arbeit vieler unzahlich tausend personen armes christlichen bauersvolks aufgeworfen. Unnd ob nun wol die unsern unablassig » in die selbige geschossen, So hat es doch der Veindt weils allein uber arme christenleut ganngen furgar geringegeacht, so wol derhalben die unnder Ime dem Turken vast von Griechischen Weissenburg an biss daselbst hin ir wonung haben und daher zu komen genöttigt worden, Alls der anndern ellende mennschen so erst in diesem zug unnder sein vihsch joch unnd diennstbarkeit auch sonnst in erbarmliche gefankniss gepracht worden. Unnd alsdann hat ermelter Bascha Aly Portu sein newe erfindung zu expugnation der Vesstungen an die Hand genommen, als nemblich das Er drey Wagen neben einander unnd alzeit 14 nach einander in die leng aufs sterkst ann unnd ineinander mit starcken Ketten unnd andern Eisenwerck verpunden, merklich grosse Peum (Bäume) über zwerch flöcklinsweiss daraufgehefft unnd alsogleich ainer gewaltigen starken Prucken über die Erst vorgemelte aufgeschütte Hohe unnd ainsten durch die grosse menge der vorobberurten ellenden armen Bauersleuten (so auch zuvor was daselbsten uberig vom Schlossgraben gewesen ausfüllen muessen) biss gleich hart an das Schloss hinzuschieben lassen unnd demnach alsbaldt darüber hinein gleich wie uber ein gewaltige Pruecken heftig mit gewonlicher ungestum und hefftigkeit gesturmet, gleichwol dennocht ezliche mal von den unsern ward abgetrieben unnd Er der Aly Portu selbst an dem 13 sturm auf seiner invention im angesicht dess Graven seligen, erschossen worten.

    Unnd ist zu wissen, dass eben auch dieser seiner invention Er sich vor ain Jar in der Inssel Malta in eroberung sanct Elmo gepraucht hat.

Darauf dann der Grave von wegen solches fürnemen Baschen tod alsbaldt unverhindert aller beängstigung, fraiden feuer machen, unnd mit schalmeyen unnd trometten frolockung (obs wol vermuetlich das nit vil grosser freud mer bey Im gewest) erzaigen lassen, daruber aber baide, verlust halben des ermeltes Bassa unnd von angeregtes Graven daruber furgeende frolockung, der Turkisch Keiser noch mehr ergrimmet unnd furter allen eussersten ernst auch durch die amderm Bassa, San Ziaker, Begen, Aga, Spahi, Janitscharen und andere gemain Kriegsvolck mer als vor Je gegen dem Schloss auf allen saitten furgewennt worden. Unnd hat sich in sonderer Zait unglueck zugetragen, als der Grave hinder der vordern Pastey von Holz unnd erden nach hungarischer Art Zaussweiss gar vest zusamengemacht unnd bass darhinder widermalen ainen gleichen vesten Zaun erpaut, darzwischen vil Pulfer vergraben unnd also zugearbeit, damit  wann die feind. gleich den vordern eroberten und darüber  hineinkömmen, das alsdann durch anzündung solches vergrabenen Pulfers so von innwendig heraus geschehn sollen,  Sy alle im Rauch aufgiengen, hat sich ja unglücklich gefuegt,  dass solches also missratten die feind durch ir hefftige gestrenge arbaiten mit dem geschüetz die vordere verzeunte  befestigung der massen entplöst, das sie denselbigen angezündet und durch solch feur das vorgemelt vergraben Pulfer auch angegangen unnd die unsern merklichen grossen Schaden daran empfangen, auch iren viel davon zu grundt gangen unnd zumal mit wenig ursach zu enntlicher verlust des Schloss gegeben hat.

Dann der Grave darauf das vordere Schloss gar verlassen und in das Innder weichen müssen, alda sich dann wiederumb ain anderes noch mereres Ungefal mit feur begeben zu der Zeit als der 15 unnd letzte Generalsturm angeloffen worden.

Darunter gleichbaldt anfangs in ainem gewelb darinnen auch ezlich Centen Pulfers gelegen durch verwarlosung aines Weibs solch Pulfer auch angangen, ainen tail des noch ubrigen Kriegsvolks, wie auch vil leute hingenommen unnd gleich den laidigen Aussgang und bedauerliche Enndtschaft dieses Handels mercklich befunden hat, sonderlich weil solch Feur in demselben innerlichen Schloss dermassen überhandt genommen, dass der Grave mit den seinen so dem angeregten grausamen Sturme widerstrebt, vor ime keine weittere wehr noch aufhaltung, sondern allain alles uber unnd uber voller grimmigen Veinde unnd dann zurück nichts denn greulich feur, so auch einsmals auf ine getrungen, wissen oder sehen konnen.

Also hat Ine den ehrlichen, mannlichen ritterlichen Graven gleich die allerlezt und ausserste noth bezwungen, das Er sich mit den noch bei sich überigs gehabten Edlleuten, vornen herfür, das andere auch noch überpliben Kriegsvolk gerat für die Schlossporten, die er in solchem trangsal selbst offen lassen, auf die Prüecken in seinem Panzerhembt unnd mit einem hungarischen Haubtharnisch auch ainer faustpuchsen unnd baidhandigen schwerdt an der seitten begeben unnd als er auf ainen furnemen Turken, den Er auch wol getroffen lossgeschossen, den Feustling von sich geworfen, gleich zu dem schwerdt griffen geraumb umb sich gehawen unnd gearbeitet wie ein Riess, also das der Veinde schier kainer weiter zu Ime gedurft.

Sobald nun der Turkisch Kaiser solches erfaren, hat Er bevolhen Ime in Krabatischer Sprach zu schreyen zu lassen, Er solle sich in seiner grossmechtigkeit gnad ergeben und stellen deren Er auch alss ein ritterlicher heldt wol vergewisst sein solt.

Darauf er geantwortet. Er begere seiner gnad nicht, Ime weren auch seine gnaden unverporgen, Er wolle viellieber ehrlich sterben vor seines Gotts glaubens und christlichen Kaisers wegen, als lebendig in seine tyrannische gewalt kommen, sein todt wurde auch nicht ungerochen pleiben, aber ob gott will sollten sy, die Turken in seinem leben nichts an Ime haben.

Also hat der Turkisch Kaiser nach vernommer Antwort von stunden sondere Janitscharen auf ine verordnet, Ine bald ernieder zu schiessen, das ist laider auch gevolgt, dann der teure Graf unnder der linken Prust durch den Leib durchschossen, dessgleichen auch mit noch ainen anndern vornen auf die Stirn getroffen worden, gleich darnider gesunken unnd tod gelegen. Also haben seine Edlleute noch lang Ine also todter entsezt, unnd gerett, aber lezlich sambt Ime alle daran gemust unnd ist Ime darauf baldt durch die Turkischen Hundt das Haubt abgehackt unnd also frisch und pluetig dem Turkischen Kaiser furgetragen worden, darob er vil frolokens gehabt unnd sich allerhandt hochmuettiger reden solle haben hören lassen.

Aber vil lieber hette er Ine lebendig gehabt es ist aber fur Ine, den ehrlichen graven, der so redlich, ritterlich auch seliglich und ruemblich gestorben, das so lang die Welt steet sein Ehr leben wird, unnd dann auch fur die ganze Christenheit vil besser : Gott gnad dieser und allen anndern Seelen und verleihe Inen ain froliche aufferstehung.

Als dann nun aus gotlicher verhenngkmuss solcher nicht geringer abbruch und schaden mit der bedaurlichen verlust dises redlichen und vil erfarnen ritterlichen Kriegsobristen, des Graven selgen, sambt ermelten ansehennlichen und statlichen granzflecken laider gemainer Christenhait begegnet, da hat der Turkisch Kaiser alsbald Schloss und Stat unnd alles mit einander eilends aufraumen und seubern unnd dieweil er sich der Zait etwas schwach befunden, mit grossem Triumph hinein fuern lassen unnd sich daselbst umbgethan.

Alle todte leichnam von Christen und Turken hat er an ain sondern Ort ins veldt zusammenfurn und mit einander verprennen lassen.

Die gefangene Turken so der Grave hievor unnd diesen Krieg über in statlicher Anzal zuhannden gepracht, sein all in den Thurm dar ein leztlich das Pulfer kommen, ob einander verprunnen, Aber von Christen weib und Kinder seind laider in zwaytausennt personen, darinnen noch lebendige gefanngen worden, die hat er stracks zu der Thonau schicken, daselbst zu Schif setzen unnd nach Constantinopel furen lassen.

An allerhanndt Prophianndt worauss allerlay getraidt ist noch ain merklicher grosser vorrath im Schloss vorhannden gewest, aber von dem ehegemelte Feur alles verprunnen. Etliche lebendige Ross sindt noch überigs gefunden darund ains tails gut gewest unnd zum tail von den Turken selbst gewunnen worden. Sonst soll der Turk von streitbaren guetten Kriegsvolk acht biss in zehntausennt man (das arm gemain baursvolk so doch zur Zeit an den Sturmen die vordersten an dem Spitz sein muessen, darein nit gerechnet) vor dieser Befestung verloren haben. Zu solchem Bauersvolk hat Er gleich alsbaldt nochmer von seinen gebieten, wait unnd brait umb unnd unnder Esseg unnd andern noch weitter hinabgelegenen ortten ervordern lassen, dieselben zu widerpauung des so gar zerschossnen und geprochnen erpauten Schloss Zigeth zu geprauchen. Von der Kay. Mj. Geschütz und agmunition ob wol dessen ain tail auch in der Prunst aufgangen, het doch der Veindt noch ain zimbliche anzal darinnen gefunden, Er aber hat aus zwanzig Maurprechern und dan an dem andern gemainen veldtgeschuz alles ob 200 stuck geschossen etc."

Weber Károly úr, e közlését ily észrevétellel közli: „Sie weicht in Einigem von Hammer ab. Die „Relation" sagt Zrínyi habe mit „einem Panzerhemd und einem ungrischem Haubtharnisch" (Helm) bekleidet seinen Todesgang angetreten. Poetischer und wohl auch psychologischer ists, wenn Zrínyi, der den Heldentod suchte, sich nicht wie zum Kampfe, sondern wie zu einem Freudengange schmückte, und nicht einen Harnisch, sondern ein Festgewand anlegte. Hier möchten wir also unserer Quelle Unrecht geben; doch ihr folgen, wenn sie dem Helden einen rasches Tod verleiht, und erst seine Leiche verstümmeln lässt, während nach Hammer er unter dem Messer der Janitscharen verblutete."



MASODIK EMLÉK.

Ez hasonlóképen Maximilián király leveléhez van mel lékelve, s nem Sziget ostromát, hanem Zrínyi leütött fejének ünnepélyes bemutatását a királyi táborban tartalmazza, s e szomorú ünnepélyre következett napon, t. i. september 15dikén – mint Weber úr helyesen véli, ki azt szinte azon helyen 9. 10. ll. közli – egy császári tiszt által tétetett fel, s mennyire tudom, egészen új részleteket hoz.

„Das der turkische Kaiser nach Furwendung seines hochsten gewalts und macht, auch volbrachten virzehnten starken Sturms den Zigeth leider erobert, das hapt ihr nuhnmehr in andere wege wol erfarm. Er hat alles so gelebet, bis ohne drey personen, so er hin und wieder mit der Bothschaft ausgeschickt nidergesabelt. Das Haupt des fürmehmen ritterlichen Graven zu Serin , hat er dem Bascha von Ofen und der Bascha unserm Grafen Eicken von Salm in einen rotten Taffet geschickt, welches nuhn volgends gestern mit der schonsten und herlichsten Procession und ich glaub aus sonderlicher Schickung Gottes in das Lager gebracht worden, solcher gestalt : Es sind uber 1200 Hussarn so im Feldtlager zu Gomarra gewesenn, in einer breiten Schlachtordnung gezogenn, do hat man gleich vor ihnen auf einem Kutzschwagen") bemelt Hauptgefurt, die Kutzsche mit schwarzem Sammt und einem langenn weissen Creutz bedeckt gewesen, und also die Hussarn, als gemelt in der Schlacht Ordnung gevolgt, nicht anders als ob der teure helt noch lebete unnd sie gleich zum Angriff fuhren wolte. Nachmals ist das grosse Geschutz, darnach Grave Georg von Helffenstein, item hat stadt Regiment, letzlich das Castalle und Ita

') Kutzsch-wagen szó szerint = kocsi szekér, a szó magyar ere dete világos nyomával.

Új M. Muz. 1860. II. III. Füz 9

lianische Fanlein in breiter wolgeordneter Schlachtordnung gevolgt, darneben abwegenn nach Krigsart zur beiten Seiten die Pferde so 25 fahnen teutscher Reuter gewesenn, das Feldt inne gehaltenn, welches warlich ein feiner Hauffen und zu sehn lustig gewesenn, also hat man das haupt vilbemelts Ritterlichen Grafen in Raba gefurt und in die Kirchen behaltenn."

HARMADIK EMLÉK.

A harmadik emlék egy névtelennek egykorú magyar históriás éneke.

Még 1828-ban jutottam birtokába Zrínyi Miklós munkái eredeti példányának (mely Kép Gyéza Lászlóé, a „Svéd Grófné" fordítójáé volt). E példány egyszersmind egy régi nyomtatvány töredékét őrzötte meg, melynek tárgya szinte a szigeti veszedelem volt. Híven megőriztem azt, lesve valamely teljesb példánya felmerülését. 1846-ban Péczely József az akademiában egy szinte töredékes „Szigeti veszedelem"-re hivatkozva, ennek, Zrínyi halála módját tárgyazó, része előadását cáfolgatta. 1851-ben Lugossy József debreceni tanár úr szíves volt velem egy a XVII. század első felében összeírt, s többnyire ismeretes, nagyobb-kisebb XVI. századbeli verses munkákat tartalmazó, kötetet (Lugossy-codex) közölni, melyben ama, Péczely által felhívott, históriás ének is foglaltatik. Összehasonlítván az én nyomtatott töredékemet e kézirattal, legott meggyőződtem, hogy emez ama nyomtatott „Szigeti veszedelem" másolata, de csonka szinte, kiszakadván belőle egy levél (a codex 100-dika), melyen e verseskrónika 29–48. versszakai állották, s némi eltérésekkel az én nyomtatott töredékemtől, mi arra mutat, hogy a régi másoló előtt egy más kiadás feküdt.

Az én töredékem, melyet rövidség okáért Á. példánynak nevezek, negyedrétben két levélből áll, melynek első lapján, minden cím nélkül kezdődik a szöveg, s négy lapon huszonhét négyes versszakot tartalmaz. A Lugossyé, mely legyen B. példány, a 28. versszakkal szakad meg a cod. 99. levelén, s a 101-ken még egy (hihetőleg a 47-d.) vszak utolsó sorával kezdődvén, megszakadás nélkül megy mind végig, vagyis a 80-d. versszakig, mely szerint e rímeskrónika 1566-ban, tehát még a szigeti veszedelem évében, készült. Címe a krónikának a B. péld. szerint ez : „História az Szigetvárnak veszésséről, melyet Zoliman török császár megvevén, kezéhöz kapcsolt. Nót. Szertelen veszöd. A nyomtatás helye és éve nincs kitéve, mit a régi másolók rendszerint szinte feljegyeztek, ha az előttök levő eredetin az ki volt téve. Az idézett nóta „Szertelen veszödelem" a Túri-krónika kezdete, mely miután 1571-ki eseményeket beszél, nem lehet elébbi "); s így a B. példány eredetie is szükségkép 1571 után nyomatott, még pedig hihetőleg több évvel utána, midőn a Túri-krónika már széltiben énekeltetett, mert ismeretlen vagy kevessé ismeretes énekre a hivatkozásnak nem volt volna értelme. S ezen combinátió már most oda vezet, hogy azon „Zygeth vara veszedelmenek historiája 1566", melyet Jankowich említ, melyet hibásan Tinódinak tulajdonít, s 1577-ben mond kinyomatottnak *), szinte a szóban levő krónika egy későbbi kiadásának tartsuk, s amennyiben címe máskép szerkesztetett mint a B. példányé, vagy az Á. példánynyal azonosítsuk, vagy, ha régibb volna, a Jankowich által látottban – de mely sem saját gyűjteményében tudtomra nem találtatott meg, sem más könyvtár lajstromában még fel nem merült – valamely harmadik, tehát C. példányt, tételezzünk fel.

Ennyit e krónika históriájáról. Adom azt most egész kiterjedésében, a B. péld. szerint, új írásmóddal, de hü megtartásával az olvasásnak (kiejtésnek), itt-ott tekintettel az Á. péld. olvasására.

   (poem part not included)

Bár csak futólagos szemléje is ez előadásnak legott anmak kútfejéhez vezet. Énekesünk nem volt szemtanu, de nem is kiirója akár a Budina névtelenének, akár más nyomtatott „híradásnak", amilyen a Németországot is nagy mértékben érdekelt eseményről egynél több terjedt el nyomtatásban a közel nyúgoton; hanem, mint én erősen hiszem, az ő forrása azon szájról szájra menö hír volt, mely a nádasba menekült, és így szerencsésen megszabadúlt vitézek v. nemesek által terjedhetett el (73. vsz.). Énekesünk szerint a főbb emberek feleségeik is ott voltak (5. vszak; Budina is említ „asszonyokat és gyermekeket" Schwandtn. 4rét kiad. III. 8. l., de ezt úgy látszik Sziget városa lakóira kell érteni; s újra a 17. lapon). A mit énekesünk az asszonyok leöldöséséről beszél (47–53. vsz.), ha más tudósítás által nem nyer is támogatást, épen úgy nem hihetetlen, mint a Dobozi cselekedete nem, melyet Istvánfi hagyott emlékezetben. Ama gyönyörű epizód, melyet az 54–61. és 66–69. versszakok hoznak, úgy látszik a Zrínyiász költője előtt sem volt ismeretlen; s épen nem lehetetlen, hogy ez ada neki eszmét a Deli Vid epizódja költésére. A „kilenc ostrom" igen szabatosan felel meg a Budima előadásának, mely szerint a v á r első ostroma aug. 26. volt, azután új meg új támadások aug. 27. 28. 29. 30. 31. sept. 1. 5. s a fő és utolsó sept. 7., mi épen kilencet ad. Ha a császári táborba küldött magyar hírmondó (l. felj. 120. l.) 15 ostromot mond, úgy ő tán a városra és v á r r a tett támadásokat együtt veszi. – De alaptalan kétségkivül a Zrínyi halálának előadása (71. 72. vsz.), mely szerint a hös a nyolcadik ostrom alkalmával (tehát sept. 5.) annyira megsebesült volna, hogy az utolsó ostromon jelen sem lehete, s feje a halálos ágyában fekvőnek vétetett volna. Ha ama huszonöt menekvő megszabadúlása tény, melyről a 73. vsz. tudósít, bizonyos hogy a nyolcadik ostrom, az általános égések, alkalmával surrantak ki : ezen túl az, Budina részletes előadását tekintve, lehetetlen levén; s így ők nem valának szemtanúi a vég ostromnak, s általok, vagy egyikök által terjedhetett ez álhír, félreértéséből azon a törökök által nagy mutogatással végzett fejvételnek, de mely a hídon lelövött vezéren vitetett véghez. Különben is tudjuk, mennyire ferdíti el a hír gyakran a egivlágosabb tényt is.  Hiszen magátol a kolto Zrinyitol tudjuk, hogy voltak "horvát es olasz krónikák" (enekek) melyek viszont Szulimánnak Zrínyi által megöletését állították, Még Bánfi István egykorú feljegyzése is mely kétesen fejezi ki magát: „in qua arce fuit capitaneus Nicolaus Zrínyi, qui et capite plexus in ea arce"; és: „mely várba vették fejét a jó Zrínyi Miklósnak." Az eféle tévedés tehát énekesünk jóhiszeműségét le nem rontja. Feltünő volna még, hogy rímes krónikánk, bár hátúl nem csonka, „Szoltán Szulimán császárnak haláláról", melyről az 1. vsz. szerint szinte emleközni kivánt, hallgat, ha az elveszett stróphák (29–47) épen a hatodik és nyolcadik ostrom közé eső dolgokról nem szóltak volna (aug. 31. – sept. 5.), mely időközben, t. i. sept. 4, halálozott meg a szultán, mi azonban, a feljebb adott két német emlék szerint még akkor sem volt közzé téve, midön ama magyar hírmondó a győri táborba küldeték. Érdekes a 76. vsz., mely szerint a Zrínyi feje Budáról „a királynak, császár szavával" küldetett, s kettősen érdekes, mert a II. emlék szerint is még a szultán nevében küldetett Zrínyi feje Budára.

Ezek szerint tehát, a tudott s a valótlan dolgokon túl nyerünk még is egy pár vonást, melyek, mint a krónikások fejezik ki magokat, materiae dant colorem; s különösen, ha a halálra elszánt bajnokok azon kegyetlenül nagyszerű elhatározásuk: hitveseiket inkább önkezökkel ölni meg, mint a töröknek prédáúl engedni, históriai tény nem volna is, festi a kor érzését, mely a dolgot így fogta fel, s elhinni kész volt.

História az Szigetvárnak veszéséről.

História az Szigetvárnak veszéséről.

Melyet Zolimán Török Császár Megvévén Kezéhöz Kapcsola.

Source link

Névtelenek


Emleközzünk mi nagy veszödelmünkrol,
Országunkban nem régon lött dolgokról,
Sziget veszéséról és romlásáról,
Szoltán Szulimán császárnak haláláról.

On the history of the Turkish war of Maximilian II in 1565 and 1566. (German)

Source

Zur Geschichte des Türkenkrieges Maximilians II. 1565 und 1566.

On the history of the Turkish war of Maximilian II in 1565 and 1566.

Archiv fur österreichische Geschichte. , Volume 53

Herausgegeben von der

zur Pflege vaterländischer Geschichte aufgestellten Coumiission

Archiv für österreichische Geschichte, Volume 53

Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften.

Archive for Austrian History.
Published by the
Coumission organized for the care of patriotic history
the Imperial Academy of Sciences.
Fifty-third volume.

Vienna, 1875.

Prince Nikola Zrinjski: Heroic Drama in Five Acts (Croatian)

Knez Nikola Zrinjski

Junačka Drama u Pet Činova

Prince Nikola Zrinjski

Heroic Drama in Five Acts

 

Sastavio Matija Ban

U Zagrebu, Naklada "Matice Hrvatske", 1888

 Original source in Croatian