Vazetje Sigeta Grada - by Barne Karnarutic

VAZETJE SIGETA GRADA

(first published in 1584.)

Source from 1866

složeno po

BARNI KARNARUTIĆU ZADRANINU

Prisvitlomu i uzvišenomu gospodinu Jurju

Zrinskomu, momu gospodinu

UZVELIČENI gospodine JURJU, premda

slavni neumarli glas bivšega gospodina

MIKLOUŠA Zrinskoga, oca tvoje milosti,

slove i sluti će do suda svita prohodeći od

naroda do naroda bez svakoga pisan'ja

slavom njegove milosti, ništa ne manje,

naslidujući ja stope starih pisnikov, koji

petjem svojim vazda navistevali jesu svitu

hrabrosti poglavitih ljudi, odlučih ja ispuniti

dug moj, ovim ako i prezrednim slogom

svitu navistiti kolikogodi izvršite hrabrosti

istoga gospodina oca milosti tvoje, a

navlastito koju on učini u pogibil grada

Sigeta. I prikazuju ti to malo muke moje na

čast i pošten'je tvojega gospostva moleći te

da se dostojiš prijati ovi mao dar od mene

sluge tvoga, koji ga tebi s velikim sarcem

poklanjam, prikazuju i umiljeno priručam.

T[voje] m[ilosti) s[luga]

Barne Karnarutić Zadranin

A szigeti hadjárat. - Szilagy

A Magyar Nemzet története (1526-1608)

Szilágyi Sándor

Magyarország három részre oszlásának története (1526–1608)

Irta Acsády Ignácz

VII. FEJEZET.

A szigeti hadjárat.

Trónra lépte után Miksának két olyan kérdésben kellett döntenie, melyek a legközvetlenebbül érdekelték Magyarországot. Az egyik, a legsürgősebb, az volt, összehivja-e az országgyűlést? A másik meg az, minő politikát kövessen a törökkel szemben? Magyar tanácsosai országgyűlés tartását ajánlották. Miksa azonban, noha az 1563-iki törvény lehetőleg évenkint, de legkésőbb minden második évben országgyűlés tartására kötelezte a királyt, nem akart a rendekkel bajlódni, legalább addig nem, mig rájuk nem szorult, mig az adó meg volt szavazva. Az adó pedig 1566-ban járt le s a király valóban csak ez év február havában tartott országgyűlést, melyen azonban nem jelent meg, hanem öcscsével, Károly főherczeggel képviseltette magát. A nemesség tárgyalni sem akarta a királyi előterjesztéseket, mig sérelmei nem orvosoltatnak. Ezek közt első helyen álltak azon kegyetlenségek és fosztogatások, melyeknek nemesek és jobbágyok a katonaság részéről ki voltak téve. Végre megegyezés létesült, a rendek megalkották a törvénykönyvet, csakhogy a megerősitéskor Miksa király némely czikkelyeket önkényesen megváltoztatott.

A másik kérdés, mely eldöntést igényelt, a szultánnal szemben követendő politika volt. Ez azonban a legszorosabb kapcsolatban állt az erdélyi ügyekkel. János Zsigmond 1563 óta komoly kisérleteket tett, hogy a királylyal véglegesen megbéküljön. Saját és a lengyel király követei egyaránt nagy buzgalommal dolgoztak ez irányban s a fejedelem ismét Ferdinánd egyik leányát kérte feleségül. Emlékeztette régi igéreteire a királyt, ki azonban azt felelte: ha tett is valaha ily igéretet, az alól rég fölmentette János Zsigmond szerződésszegése.* Legföljebb valamelyik rokonát volt hajlandó hozzá adni, de csak oly feltétellel, ha kizárólag Erdély birtokára szoritkozik, lemond a királyi czimről, elismeri a magyar király fenhatóságát, nejével és születendő gyermekeivel a katholikus vallásban marad s e vallást alattvalóival is elfogadtatja. János Zsigmondra nem forgott fenn a kénytelenség, hogy ily terhes feltételeket, melyek rá zudították volna a török vészt, elfogadjon. Nem is felelt tehát rájok, mire 1564 tavaszán Miksa egyik titkárát küldte hozzá, tudja meg, miért nem felel a fejedelem s minő lábon áll uralma Erdélyben. Ferdinánd betegsége s a nyáron bekövetkezett halála miatt azonban a tárgyalások megszakadtak s csakhamar egy váratlan, előre nem látott esemény végüket is vetette. Mióta Balassa Menyhért a királyhoz pártolt, a birtokában levő Szatmár, Nagybánya és Hadad várak komolyan veszélyeztették Erdély biztosságát, mert e várakból mindig benyomulhatott Erdély szivébe. A fejedelemre életkérdés volt tehát, hogy Balassa veszélyes szomszédságától szabaduljon. Az alkalom erre 1564 őszén kinálkozott s a fejedelem annál inkább megragadta, mert égett a vágytól, hogy az áruló Balassán kitölthesse boszuját. Ez nagyobb csapat kiséretében szüretelni ment Tokajba. A szatmáriak, a kik gyülölték a gőgös, erőszakos embert, értesítették Báthory Istvánt, ki október 3-ikán elfoglalta a várost. Balassáné gyermekeivel s férje összerablott kincseivel fogságba került. A fejedelem maga is meginditotta a háborut s vitézül részt vett a küzdelemben, mely Hadad, Nagybánya s több más vár elfoglalásával végződött. Miksa király ezt nagyon zokon vette. Panaszt emelt a portán a béke megsértése miatt s utasította Schwendi Lázár kassai főkapitányt, hogy teljes erővel indítsa meg a háborut. Schwendi (a magyarok Semmi Lázárnak nevezték) 1565 elején támadólag lépett föl, megvívta Tokajt s visszavette a fejedelem mult évi hódításait. Ez ismét egyezkedni akart s követet küldött Bécsbe, másrészt meg a szultán hivta fel Miksát, rendelje vissza hadait az erdélyi földről.

Miksa azonban nem engedett s háborura készült, mert a viszonyok a portával 1564 óta máskülönben is kedvezőtlenül alakultak s már Ferdinánd sem küldte be az esedékes évi adót. Erre Mahmud budai pasa azzal fenyegetőzött, hogy megtámadja Egert és Gyulát. A király utasitotta tehát a magyar várak kapitányait, siessenek állomásukra; Gyulára pedig a zsoldhátralék fizetésére 20,000 frtot küldött.* Minthogy a török 42 hódolt falú átengedését is követelte, Bécsben már akkor azt hitték, hogy a béke felbomlik. De a nyáron Budán katonai zendülés tört ki s a pasa egy csausz utján arra kérte a királyt, ne támogassa a zendülőket. Nem is tette, de az adót sem fizette meg s augusztusban a szultán újra azt a kérdést intézte hozzá, békét akar-e vagy háborut? A választ meg kellett adnia, még pedig olyképen, hogy vagy beküldi a már két év óta hátralékos adót, vagy pedig felmondja a békét s e pénzt is hadi készületekre forditja. Miksa német és magyar tanácsosaival hányta-vetette meg az ügyet s igen eltérő nézeteket hallott. Zrinyi Miklós azt mondotta, hogy a mostani állapot a török örökös kalandozásai miatt úgy sem békeállapot, s a szultán erejét, bármi nagy, túlbecsülni nem szabad. A király maga nehezen határozta el magát, s várakozó állásban maradt, ámbár lelke, mint az egykoruak mondják, égett a harczvágytól. Az volt meggyőződése, hogy csak katonai sikerek adhatnak uralkodásának fényt és tekintélyt. Maga mondta, hogy csupán háboru által, a török legyőzésével s Magyarország elvesztett részeinek visszafoglalásával törhet nevének utat a halhatatlanságba. Mindig katonai ügyekről beszélgetett,* de végül mégis a béke mellett döntött. Csernovics Mihályt és Csaby Ákost a hátralékos adóval a portára küldte, hogy Wyss Albert, az állandó császári követ közreműködésével megujitsák az 1562-iki békeszerződést. Ali nagyvezér, egy elhizott, nagyhasú ember, a legmelegebben óhajtotta ugyan a béke fentartását s mindenben támogatta a király követeit. De János Zsigmond ügye nagy nehézségeket okozott. A követek azt sürgették, hogy a porta fenyitse meg a békeszegő fejedelmet, mire a portán nem akartak rá állani. 1565 február 4-ikén maga a szultán is igen kegyesen fogadta a két követet, de azt kivánta, hogy a tiszántúli országrész János Zsigmondé maradjon, s a mit a király ott elfoglalt, első sorban Nagybányát, adja vissza. Ez alapon a Ferdinánddal kötött békét Miksára is kiterjeszté.* Csaby Konstantinápolyban maradt, Csernovics egy csauszszal pedig Bécsbe sietett, hogy Miksának a békeszerződést megvigye. De alighogy utnak indult, a porta megkapta az értesitést, hogy Schwendi támadólag lépett fel s több várat elfoglalt. A szultán ezen nagyon felháborodott s minthogy csakhamar Ali nagyvezér is meghalt, a portán a hadi párt kerekedett felül. Szokoli Mehemed, az új nagyvezér azt mondotta a követeknek, hogy fejével játszik, ha a békéről csak emlitést is tesz a szultánnak. Azt követelte, hogy a királyi sereg haladéktalanul vonuljon vissza erdélyi területről s adja ki hóditásait, mit Bécsben megtagadtak s igy a háború már 1565 nyarán kikerülhetetlennek látszott. Miksa még augusztusban tisztában volt a helyzettel s sokat tanácskozott a teendőkre nézve. De saját testvéreitől is a legeltérőbb véleményeket hallotta. Károly főherczeg a háborut, Ferdinánd legalább addig, mig elegendő külföldi segély nincs, a békét ajánlotta. Schwendi meg azt mondotta, hogy, ha bizonyos a háború, nem szabad az időt tétlenül vesztegetni. Még a télen vagy tavaszszal meg kell a harczot kezdeni, hogy mikor a szultán az országba érkezik, itt reá nézve mennél kedvezőtlenebb katonai helyzetet találjon. Miksa nem birt határozni. Schwendit is fölhatalmazta a hadműveletekre, a portán is folytatta a tárgyalásokat. 1566. januárban Hosszutóthy Györgyöt küldte Konstantinápolyba azon utasitással, hogy ott János Zsigmond rovására alkudjék meg, a mi merő lehetlenség volt. Szulejmán János Zsigmondnak a leghatározottabban megigérte védelmét, s már a mult évben közölte vele, hogy a tavaszszal Magyarországba indul. A mint Hosszutóthy Konstantinápolyba érkezett, ott elszedték iratait s Wyssel együtt fogságra vetették. Midőn pedig János Zsigmond beküldte Schwendi egy levelét, melyben felhivja az erdélyieket, hogy szakadjanak el fejedelmüktől, mert a török el akarja foglalni országukat, a szultán kimondta a döntő szót s Pertaf pasát április 25-ikén Magyarországba előre küldte, hogy Gyula ostromával kezdje meg a műveleteket.* Még az nap maga is utnak indult. Beteg aggastyán volt. Régóta bántotta a köszvény, ájulási rohamok lepték meg s nem egyszer várták halálát. Mikor mégis elindult a szent háborura, mindenki meg volt győződve, hogy fővárosát nem látja többé viszont. Kocsin utazott, de állapotát a légváltozás kissé megjavította, s Zimonyba lóháton vonulhatott be. Ott fogadta „fiát”, János Zsigmondot, ki június 28-ikán érkezett fényes kiséretével a táborba s másnap tisztelgett a szultánnál. Diszruhája ragyogott a sok drágakőtől, nyakán egy értékes kereszt függött, melyet atyja Corvin Jánostól örökölt s melyet ő maga végrendeletében országának hagyományozott. A szultán kegyesen bánt vele s messzemenő igéretekkel biztatta. A török tábort kisérő franczia követ is erélyesen támogatta a fejedelem ügyét a szultánnál.

Miksa azonban még ekkor is érthetetlen csalódásban ringatta magát. A szultán az év elején megirta neki, hogy ha Szigetet, Gyulát és Egert át nem adja, személyesen száll ellene táborba.* Mindazáltal a király azt hitte, hogy a török fősereg Erdélyt akarja elfoglalni, mert követe, Wyss folyton azt jelentette haza, hogy a szultán gyülöli és trónjától meg akarja fosztani János Zsigmondot. A török hadsereg mozdulatairól érkező hirek hamar meggyőzték ugyan tévedéséről, de azért még mindig nem tudta kieszelni, mit tervez a szultán, pedig nem akart Bécsből, hová a birodalmi segélyhadakat rendelte, mindaddig mozdulni, mig a török terveiről tájékozást nem nyer. Nem tartotta kizártnak, hogy a szultán Bécs ellen fordul s úgy intézkedett, hogy Bécs minden esetre biztositva legyen. Győr alatt összpontositotta tehát hadait, honnan Bécset fedezte, egyszersmind azonban magyar földön is működésbe léphetett. Csakhogy sok idő veszett kárba, mig ez elhatározásait meghozta s augusztus 15-ike volt, mikor a király Ferdinánd főherczeggel Bécsből a győri táborba indult. Itt aránylag igen nagy sereg gyülekezett, mely számbelileg a legnehezebb katonai feladatok megoldására is képesnek látszott. Németek, olaszok, Fülöp spanyol király (a tavaly adott 100,000 aranyon kivül még 200,000 aranyat küldött) és a pápa vagy pénzbeli vagy katonai segélyt bocsátottak a király rendelkezésére. A válogatott, harczképes idegen zsoldosok száma legalább 40–50,000-re rugott. Ehhez járultak a végbeli őrségek, 20,000 ember a Muraközben Károly főherczeg, 6000 ember Dersffy alatt a Nyitra vizénél s 5000 német s legalább annyi magyar Schwendi alatt Kassán.* Vállalata iránt nagy volt a lelkesedés s mindenfelől jöttek önkéntesek, olaszok, francziák Guise Henrik herczeggel, németalföldiek Orániai Vilmos herczeg testvéreivel. Általánosan azt várták, hogy a magyarok példáját követve, kik 1556-ban ily módon mentették meg Szigetet, egy török várat – ezuttal Esztergomot – fog megtámadni s igy vonja el a szultán hadát a királyi várak ostromától. De a rendelkezésre álló sereg nagysága mellett nyilt mezőn is a siker kedvező kilátásai közt vivhatott volna meg az ellenséggel, mert a szultán megszámlálhatatlan tömeggel nyomult ugyan az országba, de táborában harczképes ember alig 100,000 volt, a többi szemét-nép, mely pusztitani tudott ugyan, de a csatatéren hasznavehetetlen volt. Csakhogy Miksa nem volt hadvezér s a rendelkezésére álló dús eszközöket használni sem tudta. Mig örökös tanácskozásokra vesztegette az időt, a török a harcztér minden pontján felülkerekedett,

Magát a háborut már a szultán megjötte előtt megkezdték az itteni pasák az ország minden részében. Itt-ott a felföldön, valamint a horvát végeken tettek is hóditásokat. De a hadjárat mégis balszerencsével kezdődött reájuk, mert az egyetlen nagyobb arányu műveletben, melyet inditottak, sulyosan megverettek. Májusban ugyanis a budai és fejérvári pasák nagy hadat gyüjtöttek s Palota megvivására indultak. Ez a vár 1559-ig a Podmaniczkyaké volt. Akkor a király vette át s az országos végvárak sorába emelte. Már a régi földesúr a hires vitéz Tury Györgyöt nevezte ki kapitánynyá. A király is meghagyta ez állásban, melyben Tury törökverő hire még inkább gyarapodott. A budai pasa azzal akart a szultánnak kedveskedni, hogy mire magyar földre ér, ezt a veszedelmes helyet hatalmába keriti. Tiz napon át 36 ágyuval szakadatlanul lövette a kis várat, melyet azonban Tury rendületlen kitartással védett, noha egy torony és egy kapu kivételével a falak csakhamar összeomlottak, s a vár inkább romhalmazhoz hasonlitott. Tury testvére lebocsátkozott a falakon s segitségért ment,* mely még idejében megérkezett. Salm Gyula és Helfenstein grófok siettek Palota alá; oly váratlanul érkeztek oda, hogy az ellenség ágyuit, sátrait, podgyászát nem volt képes elszállitani, hanem cserben hagyva mindenét, fejetlenül megfutott. Kétségkivül Tury ösztönzésére Salm folytatta a harczot s Veszprémet (június 24-ikén) és Pápát (július 9-ikén) megvette. E hirek Konstantinápolyban valóságos rémületet keltettek.* A mecsetekben mindennap közimát tartottak s áldozatokat hoztak, a szultán meg lefejeztette a budai pasát. A király hadaiban viszont a siker bizalmat és lelkesedést ébresztett s mikor Miksa király augusztus közepén a győri táborba érkezett, ott elszánt, harczias hangulattal találkozott s a csapatok lesve-lesték a perczet, midőn a király az ellenség elé vezeti őket. De Miksa nem mozdult s a török kénye-kedve szerint folytathatta a háborut, s akadálytalanul nyomulhatott ama pontok ellen, melyeket meg akart venni.

Szulejmán szultán még az év elején, mikor Sziget, Gyula és Eger átadását követelte a királytól, meglehetős világosan megjelölte tervezett hadjáratának czélját.

Hogy csakugyan első sorban e várakat akarja megvenni, azt jelezte azzal is, hogy Pertáf pasát, még mielőtt maga a magyar anyaországba ért, Gyula megvivására küldötte. Pertáf már július 2-ikán megkezdte a munkát. Gyula kapitánya Kerecsényi László volt,* vitéz, de kapzsi, kitartás nélküli ember. A védelem előkészitéséhez nagy buzgalommal látott ugyan; mindenfelől segélyt sürgetett, s valami 2000 magyar, rácz, horvát és német katonát gyűjtött a várba, elszánt, halni kész tisztek vezetése alatt. De buzgalma hamar ellankadt, mert hiányzott benne az a fenkölt szellem, mely a vitézt hőssé avatja. Eleinte jól ment minden, s július 17-ikén az őrség visszaverte a török rohamot. De lépésről lépésre vesztetette a tért, s a városból a külső, úgynevezett huszárvárba, onnan meg július 25-ikén a belső várba szorittatott vissza. Egész közelről lövethette immár az ellenség az utolsó menedékhelyet, melynek bástyái hamar düledezni kezdtek. Másrészt meg a nyári hőség a vár árkait, a védelem egyik főtényezőjét, egészen kiszáritotta. A vitéz őrség még egy rohamot (augusztus 3-ikán) visszavert ugyan, de Kerecsényi ekkor elvesztette bátorságát. Egy hónapnál tovább folytatta az ellenállást, s igy elég időt engedett a királynak, hogy fölmentéséről gondoskodjék. Ez irányban azonban semmi sem történt, pedig az addigi harczokban a védők száma nagyon leapadt, s a legvitézebb tisztek elestek vagy megsebesültek. Midőn a töröknek sikerült az utolsó, még eléggé ép sánczot aláaknázni, Kerecsényi alkudozni kezdett, ámbár tisztei, Jász Lukács és Ghiczy János ekkor is a védelem folytatását követelték. Egyelőre Kerecsényi valóban csak fegyverszünetet kötött. Csakhogy eközben a vár átadása iránt is megegyezett Pertáffal. Az őrség nagyon nehezen ugyan, de végre beleegyezett az átadásba. A török a védőknek szabad elvonulást biztositott, mire nézve nemcsak hitlevelet, hanem kezeseket is adott. Szeptember 2-ikán vonult el az őrség a sebesültekkel. A török azonban megszegte a szerződést, a távozók után iramodott, s nagy részüket lekaszabolta. Kerecsényi elfogatott s török fogságban halt meg.*

Gyula vivásának megkezdése idején a szultán Eszéknél, a Dráván, hatalmas hidat veretett, mely július első felében készült el.* A hid a hidépitészet mesterműve, Európa legnagyobb akkori hidja volt, s egy századnál tovább rajta vonult át a török hadak tömege Magyarországba, rajta hajtották ki a rabok megszámlálhatatlan ezreit Magyarországból. E hidon kelt át a szultán s ismét a mohácsi mezőn ütött tábort, hol végleg megállapitotta a hadjárat folytatására vonatkozó terveit. A török sereg épen nem volt imponáló, s a táborban időző franczia követ, kétségkivül kifogástalan szemtanu, nagyon elitélőleg nyilatkozott róla. A harczosok számát legfeljebb 100,000-re becsülte, ellenben roppant nagy volt a hasznavehetetlen, rabló, szemét nép s a podgyász-szekerek száma. A török hadban óriási volt a halandóság, s a franczia követ, mikor a Dunán lefelé utazott, a parton töméntelen holttestet látott szanaszét. A marha is csak úgy hullott, mint a légy, s a lovasok és szekerek ló és igásbarom nélkül maradtak. A táborban leirhatatlan volt a rondaság, mert csak a szultán sátra körüli területet tartották tisztán, a többivel nem törődtek. A franczia követ a hajmeresztő állapotok láttára figyelmeztette a nagyvezért, tegye meg a szükséges intézkedéseket. De ez azt felelte: nagy az isten, majd intézkedik ő.* Konstantinápolyban csakugyan komolyan féltek, hogy a szultán seregét megverik, s még szeptemberben is, mig a győzelmi hirek meg nem érkeztek, általános volt a nyugtalanság. Megint közimákat rendeltek el, a boltokat bezárták, az egész lakosság a templomokba tódult, és szokatlan, feltünő módon nyert kifejezést a tömegek azon óhaja, hogy békét kellene kötni. A táborból a franczia követ azon benyomást vitte a török fővárosba, hogy a szultán hadjárata kudarczczal végződhetik.

Miksa király teljes tétlensége azonban elháritotta róla a veszedelmet. Az a haderő, melylyel a szultán rendelkezett, a király támadásainak ellenállni nem lett volna képes. Arra azonban, nagy és jeles tüzérsége mellett, több mint elegendő volt, hogy, ha mezei hadak nem háborgatják, közvetlen feladatát megoldja. E feladat Sziget megvétele volt. Nevének megfelelően, ez az erősség szigetképpen emelkedett ki a nagykiterjedésű, mocsaras lapályból, s nedves időjáráskor úgyszólván megközelithetlen volt. Három külön részből állt: a tulajdonképi várból, az ó- és újvárosból; mindegyik külön, de eléggé meg volt erősitve. Maga a vár is külső és belső várra oszlott. A két várost mély árok övezte, mely az Almás vizéből táplálkozott. Ellenben a várat nem a folyó, hanem süppedékes, mocsaras talaj vette körül. A külső vár volt az erőditmények magva; ott lakott a kapitány, ott voltak a raktárak, melyek előtt nagy szabad tér szolgált az őrség rendes gyűlekező helyéül. A belső vár egy nagy gömbölyű toronyból állt, szűk és sötét helyiségekkel. Benne volt a lőporraktár. A külső és belső vár közt keskeny, de mély árok huzódott, melyen fahid vezetett át. Külső, előre tolt védműve Szigetnek nem volt, amint általában nem nevezhető elsőrangú erősségnek, s nem is falai, hanem védői tették világhirűvé.*

E vár felé özönlött a szultán hadserege. Védelmét Zrinyi Miklós, a Dunántúli országrész főkapitánya vette át. Ötvennyolcz éves ember, vitéz katona, ki gyermekkora óta úgyszólván örökösen harczban állt a hitetlenekkel. Nagy birtokszerző volt; ő szerezte meg családjának a roppant csáktornyai uradalmat, melylyel az addig inkább horvát család elmagyarosodott, s működése súlypontját is az anyaországba helyezte át. Sziget erőditésére Zrinyi évek óta gondot viselt,* mert tudta, mennyire áhitozik birtokára az ellenség. Az udvar nem igen jutalmazta ugyan fáradozásait, de Zrinyi egészen összeforrt a várral s ama pillanatban, midőn közvetlen veszély fenyegette, elszántan állt a védelem élére, noha állásánál fogva erre nem volt köteles. Királya is biztatta* s reményét fejezte ki, hogy azokat a kitünő tulajdonságokat, melyekkel az Isten megáldotta, a haza javára, Sziget védelmére forditja. Másrészt biztos kilátásba helyezte, hogy meg fogja segiteni. Zrinyi teljes komolysággal készült tehát a nagy feladatra, s még április 23-ikán végrendeletet tett,* melyben elmondja, hogy Sziget várába zárkózik, melyet a legdühösebb ellenség fenyeget. A szultán – folytatja – a szegény haza végleges meghóditására, s különösen Sziget vivására jön, mely messze földnek védbástyája. Minthogy annyi sok ezer ember üdve függ e vár megmaradásától, saját élete árán is kész azt oltalmazni. Szavait nem a dicsekvés sugallta. Elhatározása az első percztől kezdve komoly, megingathatatlan volt. Készült szembeszállani a szultánnal, kiről tudta, hogy „minden bizonynyal reánk jő, ide Szigetre”.* Be sem várta, mig oda ér, hanem eléje küldte hadait s fel akarta tartóztatni az ellenséget, hogy mennél több ideje legyen Miksa királynak készülődéseit befejezni, s azután Sziget fölmentésére sietni. Csapatai szerteszét kalandoztak Eszék és Pécs felé, s Siklósnál Mohammed Kilergi pasát, a szultán kedvenczét meglepték s csapatával felkonczolták.* Eközben Zrinyi a vár kellő ellátásáról gondoskodott. Kijavittatta a védműveket, szerzett puskaport, eleséget s mindennemű más készletet, melyekben a védők nem is szenvedtek hiányt. Számuk valami 2500 volt, csupa válogatott, edzett katona, kik rég ismerték Zrinyit s éltek-haltak érte. Augusztus 6-ikán tünt fel a szultán hatalmas sátora a vár előtt, melyet a roppant tömegből és 300 ágyúból álló tábor félkörben fogott körül. Még aznap megtörtént az első roham, mert a portugál származású Ali pasa, a tüzérség főparancsnoka, ki az ostrommunkálatokat vezette, rajtaütéssel próbált szerencsét. A védők azonban véres fejjel űzték vissza, mire rendes ostromra szánta el magát. Jól ismerte a vár gyönge pontjait, s erőlködése első sorban a leggyöngébb pont, az Újváros ellen irányult. Zrinyi azonban elkövetett mindent, hogy terveit meghiusitsa. Csapatai ismételve kirohantak, és sok törököt megöltek. Csakhogy ezekből mindig maradt elég, s Ali folyton friss népet küldhetett a vár ellen. Ellenben a védők nem pótolhatták a veszteséget, s számuk a három első nap küzdelmeiben egyharmadra csökkent. Mikor augusztus 9-ikén Zrinyi az Újváros védelmét abbahagyta s házait felgyújtatta, már csak 800–900 emberrel vonulhatott vissza az Óvárosba, melyet a török immár egész közelből lövethetett. Szecsődi Máté, a gyalogosok egyik vitéz vajdája egy izben betört ugyan az Újvárosba s ott nagy pusztitást vitt véghez a janicsárokban, az ágyúkat pedig beszegezte. De a töröknek volt ágyúja és embere elég, s Zrinyi csakhamar az Óváros védelmét is abban akarta hagyni, mert ugyanekkor a török roppant erőlködéseket tett, hogy magát a várat megközelitse. Ali pasa a mocsarakon át négy töltést épittetett, s ezúttal egész új támadó műveket alkalmazott, melyeket az előző évben Malta szigetén próbált ki. Három egymás mellé s tizennégy egymás mögé állitott, erősen összevasalt, fatörzszsel megrakott szekérből hidszerű épitményt szerkesztett, azt a kitöltött árkokon át, közvetlenül a várfal közelébe tolatta s onnan inditotta a rohamot.* A belső vár nagy tornyának teteje csakhamar leomlott, s a vár gátjai és falai is egyre inkább pusztultak. De a rohammal Ali ekkor sem boldogult, s a harmadikban maga is lelövetett, mi a védőknél nagy lelkesedést keltett. Ali helyett Szeifeddin basa vette át az ostrom vezetését, s napról-napra több kárt okozott. Hasztalan tört ki a várbeliek egy kis, vitéz csapata; több ágyút beszegezett ugyan, de csak kevesen juthattak sorából vissza a várba. Tiz napi erős ostrom után az Óvárost sem lehetett tovább tartani. A visszavonulást a várba, noha a legnagyobb óvatossággal történt, a törökök hamar észrevették, s a hátrálókra vetették magukat, kiknek egy része a kapunál elesett. Valami 600 emberrel jutott be Zrinyi magába a várba. A szultán fényes ajánlatokkal próbálta kitartásában megtántoritani, s nagy igéreteket tett neki, ha abbanhagyja az ellenállást. Midőn ezzel czélt nem ért, tudatta a várbeliekkel, hogy aki Zrinyi fejét a táborba hozza, ezer arany jutalmat kap. Mindez hiába való volt, mert a szorongatott őrség sorában nem akadt áruló. Szeifeddin nyomatékkal folytatta tehát a vivást s nem engedett nyugtot a védőknek. Augusztus 26-ikától szeptember 1-ig hét rohamot intézett, melyek azonban mind megtörtek Zrinyi és vitézei hősiességén. Szeptember 4-ikén ismét teljes erővel indult a török a vár ellen, de megint visszaverték. Mindazáltal a következő, tizenötödik roham meghozta a katasztrófát. A várban lőporrobbanás történt,* s az épületek kigyulladtak. A védők képtelenek voltak egyszerre a tüzet oltani s a török ellen védekezni. Aki még sebesületlen maradt, az Zrinyivel a belső várba menekült, mig a többiek, a nők és gyermekek, a török kezébe kerültek. Minthogy a külső várat csak keskeny árok választotta el a belsőtől, ezt a török immár közvetlen közelből, alig pár lépésnyiről rombolhatta, s csakhamar felgyujtotta. Szeptember 8-ikán a tűz oly arányokat öltött, hogy a védők helyzete tarthatatlanná vált. Elérkezett a végleszámolás pillanata. Zrinyi Miklós ünnepi diszt öltött, pénzét szétosztotta vitézei közt, a király zászlaját Juranics Miklós kezébe adta, kinyittatta a kaput, s megfogyott hős csapatával a kis fahidon át a törökre rohant. Vitézi védelem után, utolsó lehelletéig küzdve, fejezte be nemes életét.* Mikor a török a belső várba is benyomult, a toronyban levő puskapor felrobbant, s 3000 török halálát okozta.*

Turkish - Siget by Selaniki

 Ve bu gün «Gazâ kutlu olsun» diyü serdârlar cümleten Vezîria'zam hazretleri çadırına geldiler, âlî dîvân oldı. Defterdâr-ı emvâl Murad Çelebi ve sâbıkâ Mîr-tevkî'î Müteferrika-başı Celâl-zâde ve Reîsulküttâb Mehmed Çelebi cümle Dîvân-ı Hümâyûn kâtibleri ile geldiler.

Memâlik-i mahrûse hükkâınına ve etrâf u eknâf-ı ekâlîmde (22a) hükûmet iden selâtîn-i zevfl-iktidâra fetih-nâmeler yazıldı. Hâkim-i Haremeyni'ş-şerîfeyn - şerrefehüma'llâhu ta'âlâ şerefen ve tekrîmem - ve Kırım hâkimi leşker-i Tatar hanı Sa'âdet Giray Han'a ve vâlî-i Vilayet-i Şark, şâh-ı kerem Tahmasb Şâh-ı Acem'e, vilâyet-i mülk-i saltanat muhâfazasında dernekde olan Şehzâde-i cevânbaht ve sezâvâr-ı tâc u taht Sultân Selim Han - tâle bakâhu ve nâle münâhü hazretlerine Yemen ve Mısr ve Şâm ve Haleb ve Diyarbekir ve Bağdad ve Basra ve Şehrizol ve Lahsî'ya ve deryâ-yı Sefîd'de olan hükkâm-ı Nasârâ doj ve dukalarına ve Cezayir Beğlerbeğisine ahbâr içün ahkâm-ı şerîfe yazılup, yarar ve benâm çavüşlar ulağla gönderildi. Ve feth-i kal'ada hidmetde ve yoldaşlıkda bulunanlara terakkîler ve mertebeler inâyet ü ihsânlar olunup, murâdları virildi. Ve heman zemân geçürmeyüp muttasıl kal'a yerin pâk itdüriip istihkâm üzre âhar üslûb ile iç-kal'a ve dış-kal'a ve amîk hendekler ve burclar ve top delikleri konulmak üzre ve tûl ü arzda ikişer zirâ ziyâde olmak içün verdünarlar ve balvanlar kesdürüp müstevfâ kal'a binâsı esbâbı ihzârına himmet-i âliye ile ikdâm u ihtimâmlarda bezl-i makdûr olunup, ve câmi'-i şerîf ve minber ü mahfil tedârük eyleyüp yapdırmağa şurû' eylediler.

«İnşâe'llâhu ta'â lâ tamâm olduğı günde sa'âdetlii Pâdişâh-ı dîn-penâh hazretleri otuz bir gün leşker-i Islâm ile cihâd idüp şükrâne-i feth ü zafer cum'a namazm kılup, in'âm u ihsân ve sadakat-ı küllî eylemek aksâ-i murâdıdur» diyü şâyî' olup, söylenmekde idi.

Velâkin mizâc-ı şerif ve unsur-ı lâtifelerinde inhirâf u fütûr olduğı ve dürlü ahbâr-ı mûhişe dahi münteşir olup söylenürdi.

Ve bu esnâda Hazînedâr-başı Sinan Ağa niçe eyyâm sâhib-ferâş idi. Dâr-ı mihnetden sarây-ı sürûra irtihâl eyledi. Ve Mîr-tevkî'î sâbıkâ Baş-defterdâr olan Mehmed Beğ dahi zahîrden kasaba-i Peçuy'da âhıret seferin ihtiyâr eyledi. Vilâyet-i Basra Beğlerbeğisi Derviş Ali Paşa dahi intikâl eyledüği (22b) haberi ulak gelüp inhâ eyledi. Bu manâsıb-ı âliye virilmek içün dahi dîvân olmak îcâb eyledi. Ammâ ale'd-devâm Paşa-yı a'zam hazretleri cidd ü cehd üzre kal'ada çalışup cem' itdürdüği âlât u esbâb-ı binâyı müheyyâ itdürmekde ihtimâmda idi.

Mâh-ı rebî'ulevvelün on ikinci gicesi otak'ı hümâyûnda hâfızlar istenüp ve Hâfız Mahmud Çelebi mevlûdu'n-Nebî okuyup, bezl-i ni'met olunup ihsânlar oldı. Ve irtesi gice dahi Sadrıa'zam hazretleri çadırında mevlûd okunup, du'âlar ve senâlar olundı. Ve «Cum'a gün kal'ada namaz kilmur, cem'iyyet-i azîm olur, Şeyh Nureddinzâde Efendi va'z u nasihat ve du'â ider» diyü nidâlar olundı. Velâkirı, «Pâdişâh-ı âlem-penâh hazretleri çıkamaz mübârek ayakları incindi» diyü söylendi. Ve seherden halk câmi'-i şerîfe çekilüp vüzerâ-i izâm erkân-ı sa'âdet geldiler. Kesret ü izdihâm fevka'l-had idi.

Hâfızlar okuyup, mu'arrif du'â eyleyüp, hutbe okunup, bârgâh-ı izzete hamd-i ferâvân ve şükr-i bî-pâyân ile sipâslar olundı. Ve ba'de's-salât münâcât ve arz-ı hâcât olunup, musâfahadan sonra, «Namaz höd Pâdişâh-ı âlem-penâh hazretleriyle kılınup, ve nice maslahat görülüp bahşiş virilse gerek idi» diyüp söze ve keleciye başlıyorken heman münâdîler nidâya başlayup, «Beğler ve ağalar yarın dîvândur, hâzır olasız» diyü tenbîh olumnağla her kişiye sükûn gelüp tedârükine meşgül oldı.

Ve bu gice sâhib-sa'âdet hazretleri Kâtibü's-sır Feridun Beğ'i vüzerâ-i izâm hazretlerinün her birinün çadırına tenhâ gönderüp «Sözlerin Ve fikr ü endîşelerin, tedbîr ü tedârüklerinden haber virsünler, İnşâe'llâhu ta'âlâ yarın dîvân-hâne çadırında ana göre söyleşelüm» diyü ısmarlamışlar bu hâkden kemîne ashâb-ı sa'âdetün çadırların göstermek içün mehtâbda musâhabet iderek bile giderdük.

Evvel, Hümâ Sultân hazretleri sâhibi Ferhad Paşa hazretleri çadırına varup, «Sâhib-sa'âdet hazretleri Kâtib Feridun Beğ'i buluşmağa gönderdi» didügümüzde «Buyursunlar» diyü haber çıkup, (23a) içerü gitdiler. Vardukları gibi «Hây meded eyü geldün, Paşa hazretleri niçün dîvân eylemek tedârük eyledi, bu ahvâl nice olur» dimişler ve ağlayup, halt-ı kelâm eylemişler. Ben de didimki «Dîvân eylemek yaramaz mıdır, mütekkadimîn ahvâli nice olmışdur, bilmez misüz, tevârîh okumadınız mı? Ihsân u inâyet eylen, havsala üzerine olup, dîn-i mübînün ırz-ı şerîfin sakınur ve saklar ervâh-ı tayyibe-i ricâlü'l-lâh hâzırdur. Hudâ-ı Rabbü'l-âlemîn hâfız u nâsır ola. Maksûd hulûs-ı niyyet ile hüsn-i teveccüh ü tevekküldür» didüm. «Siz evdensiz sizün ne derd ü gamınuz van» dimişler. Andan çıkup Mihrümâh Sultân hazretleri damadı Vezîr Ahmed Paşa hazretleri çadırına varıldı. Gaflet üzre olmayup hâzır u bîdâr olup fikr ü endîşede imişler. «Feridun Beğ geldi, buluşmak ister» didüklerinde «Gelsün» buyurmışlar. Mahall-i selâmda, «Kardaş, yüreğinüz taşdan demürden midür, ne dîvân idecek hâlimüz var, itdüğünüz ne işdür, ne günümüze dururuz. Niçün Hazîne-i Ãmire'yi Defterdâr ile gemilere koyup göndermezsiz. Olacak höd oldı. Hele ben olancasm gönderüp hâzır oldum» dimişler. Ben de didüm ki: «Sultânum bu sizün böyle tedârük eyledüğünüz halka çok güft ü güya sebeb olmışdur. Hiç vüzerâ-ı izâm, selef pâdişâhlarınun bunun gibi hâl vâki' oldukda ne amel eylemişlerdür ırak değül? Pâdişâhımuz cülûsında nice olmışdı, vüzerâ hazretleri neylediler, şimdi âmme-i halka Pâdişâhumuz el-hamdü li'llâh eyüce oldı, hayatdadur disenüz kimse sizi tekzîb eylemez, sahîhdür diyü tasdîk iderler.

İnâyet ü ihsân eylen, televvün ü tereddüdi kon, kaviyyü'l-kalb olun. Düşmen-i dîn içindeyüz, maslahat itmânıma sa'y buyurup, kal'ayı tamâm idelüm, yapılsun. İşte Pâdişâhumuz hazretleri gelüp yetişmelidür» didüm. «Anun bunda gelmesi eyü değildür, getiremezsin, anun mudebbirleri kimseyi beğenmezler, katlan göresin. Hele hayr ola, yarınki günü de görelüm» didi. Bu da ma'lûm olıcak Kızıl Ahmedlü Vezîr-i azîz (23b) Mustafa Paşa hazretlerine varıldı. Haber oldukda karşı gelüp «Safâ geldün, kadem getürdün Allâh ta'âlâ cümle düşvâr işlerimüz lütfundan âsân eyleyü-vire. Hele kıral taburın bozup kalkmış, yahşî tedbir ü tedârükler olmış diyü işitdüm» Beni kocup bağrına basdı, Hayr du'âlar eyledi. «Ve sâhib-sa'âdete Allâhu ta'âlâ kuvvetler vire. Tutduğı kolay gele. Cümle dîn ü devlet mesâlihi üstine düşdi. Heb ana bakaruz. Bu seferün netîcesi be-her-hâl böyle olacak idi». Va'fllâhu galibün alâ emrihî âyetin okudılar. «Ve inşâe'llâhu ta'âlâ yarın dîvân-hânede heman Yeniçeriye kal'ayı itmâm itdürmeğe himmet ü tedârük eyleyesin» buyurdılar. Ben de didim ki «Sultânum karmdaşınuz Rûmili Beğlerbeğisi hazretlerine hükm-i şerif ile çavuş gönderildi. Asker-i mansûreden her kimi istersen alup kal'a-i Bobofca'-yı muhâsara idüp almakda mücidd ü sâ'î olasm» dinilmişdi. «Kış geldi basdı, asker ahvâle vâkıf olmışdur, biz kimün emriyle glderüz» diyicek «Zemânı mıdur» didüm. Buyurdılar ki: «Ol şehir oğlanı tabi'atlüdür, heman beni serdâr eylen, hükm gönderün bana koşun, eğer söz söylerse başın kesüp sâhib-swâdetün çadırına göndereyüm» dimişler. «El-hakk kavî sözlü sâdıku'l-kavl serverdür» diyü pesend eyledilerdî.'

Ve irtesi âlî dîvân olup, cümle a'yân-ı devlet ü saltanat geldi. Büyük dîvân-hâne ve on iki direklü sâyebân kuruldı. Ãmme-i Yenişeri tâ'ifesi ve Bölük-halkı kollu kolunda sâf-ber-sâf alaylar bağlayup, kemâl-i kesret ve izdiham-ı küllî ile turıldı. Kânûn-ı kadîm üzre yemek çekildi. Yeniçeri Ağası Ali Ağa içerü girüp eğlenmedi çıkdı. Ve didi ki «Yoldaşlar sa'âdetlü Pâdişâh-ı âlem-penâh hazretleri buyurdılar ki: «Berhordâr olup, yüzleri ağ olsun, gazâları kutlu ve mübârek ola yoldaşlığı tamâm eyleylip kal'ayı tekmîl idi-virsünler, az kalmışdur, cümle terakkîleri ve bahşiş u mertebeleri virilsim makbûlümdür, hayr du'âm alsunlar» diyüp sözi (24a) âhir itdüği gibi «At hâzır eyle» didükde tâ'ife «Ya bahşiş u mertebe nice olur?»

«Cümlesine ben kefîlim' baş üstüne, heman Pâdişâhımuzun dileği yerine gelsün, kal'aya yetişelüm» diyüp, ata binüp çadırı önünde inmeyüp kaftanun ve sarığın at üstünden değişüp, doğrı kal'a binasına seğerdüp ve Anatolı Beğlerbeğisi Zal Mahmud Paşa hazretleri dahi keresti yetişdürmeğe müte'ahhid olup ve Rûmili Beğlerbeğisi dahi borısm çaldırup, «Bobofca kal'asına isteyen gelsün» diyü nidâ itdürüp heman ol gün göçüp gitdiler. Fî 14 şehr-i rebî'ülevvel, sene 974.

Ve a'yân-ı devlet, vüzerâ-i izâm ve Beğlerbeğiler ve Kadıasker efendiler ve Defterdâr cümlesi [makamında takrir olundı] ve Nişâncı Celâl-zâde tekrâr nişâncı oldı. Ve Kilarcı-başı Yusuf Ağa Hazinedâr-başı olup ve Istanbul'da Sarây Ağası Mahmud Ağa Kilârcı-başı olup, gelüp yetişmek buyuruldı. Ve Kapu-ağası Ya'kub Ağa dahi muhkem sâhib-ferâş hasta bulundı.

Reis-i etıbbâ İbn-i Kaysun «bi-hasebi't-tıb ilâc-pezîr değildur» diyü ye's haberin virdi: «Harem-i hümâyûn hidmeti yalnız Yusuf Ağa'ya munhasır kaldı. Ve içerü kalkup gitmek lâzım geldtikde vüzerâ-i izâm dîvân-hâneden oba kapusından girüp, serîr-i saltanat hâlî olmağın silahdâr Ca'fer Ağa Çukadar Mustafa Ağa ve iç-ağalar gelüp cevâb virüp, sa'îdü'l-hayât ve şehîdü'l-memât merhûm ve mağfûrun-leh safer ayının yiğirmi ikinci cum'airtesi gicesi sabâha dört sâ'at kaldukda bu mihnet-âbâd dünyâdan mürg-i rûh-ı pür-fütûhları tayerân eyleyüp, dârü'l-cinânda âşiyân idindi» didi. “

«Şehid-i râh-ı Hak Sultân -Süleyman»  sene 974 târîhdür. Müddet-i saltanat-ı merhûm Sultan Süleyman Han, sene 48, Ömr-i şerif, sene 74.

Tabîb İbn-i Kaysun «İmâm Derviş Efendi ve Rikâbdâr Mustafa Ağa ve Musa Ağa ve Hasan Ağa cümlemüz on iki nefer kimse mübârek cesedin gasl idüp, tekfîn eyleyüp, namazın kılup ve yapup gönderdüğünüz tabut ile taht altında emanet konuldı. Yiğirmi iki gündür tesbîh ü tehlîl ve tilâvet-i Kur'an-ı azim ile hatemât itmeğe meşgûlüz» didüklerinde her biri giryân ü büryân olup du'âlar ve senâlar ile (24b) ahdleşüp, taşra çıkup, umûr-ı saltanat ve kazâyâ-yı dîn ü devlet mesâlihine başlayup gelene cevâb virmekde dakika fevt itmediler. Ve bu esnâda Kapu Ağası Ya'kub Ağa dahi derd ü hasret-i Pâdişâhîye kuvâ-yı nefsâniyye tahammül itmeyüp terk-i dünyâ eyeledi.

Ve dördünci gün Bebofca kal'ası zabt olunduğı haberi geldi. Rûmili askeri varduğı gibi melâ'în kendü elleriyle âteş urup, kal'ayı bırağup firâr iderler, Artlarından leşker-i İslâm yetişebildüklerin tîg-i âteş-bâr ile dârü'l-bevâra gönderirler. Ve kal'anun harâb olan yerlerin ta'mîre meşgul oldukların arz eylediler. Ve Hazînedâr-başı Yusuf Ağa, Kapu Ağası olınakda Sadrıa'zam hazretleri tereddüd eyleyüp, «İstanbul'dan gelecek Mahmud Ağa senden mü'eddeb ve salâh-ı nefs ile muttasıfdur, Kapu ağalığı anundur, liyâkat u istihkâkı ziyâdedür, senden eski emekdârdur» dimekle Yusuf Ağa çok nâ-sezâ kelimâta ağaz eyleyüp, keşf-i sır itmekle sâhib-sa'âdet gayet muztarıbü'l-hâl oldı. Ve İstanbul'dan dahi ba'zı mekâtîb gelınekle asker ordu-yı hümâyûnda havâdis-i acîbe nakl itmeğe başlayup, muttasıl dağ ber-bâlâ-yı dağ olmada ve merhûm ve mağfûrun-leh teslim-i rûh eyledüği hînde giceyle Kapucılar Kethudâsı Gülâbî Ağa, Silâdâr-ı Hâssa Ca'fer Ağa'dan hatt-ı hümâyûn nâmına getürdüği kağıdun mefhûmı ne mertebe cân-şûz idüği ukalâya ma'lûm.

Heman rûy-ı niyâzı hâk-i mezellete sürüp «Yâ Mâlikü'l-melâlik neccinâ mine'l-me- hâlik, Ente'l-bâkî ve küllü şey'in hâlikün» diyüp dergâh-ı Ahadiyyete enîn ü hanîn ile tazarru' u nâlişler eyleyüp, «Yâ İlâhî ve yâ Samedî min indike mededî ve aleyke mu'temedî» nâlesini bârgâh-ı Izzete yetişdürüp leşker-i İslâm dârü'l-harbde «Yâ Ãlimü's-sırru ve'l-hafiyyât senden avn ü inâyet diyüp, sâhib-serîr hazretleri ümmîd ü recâsında iken İstanbul'dan mufassal mektûblar gelüp, keyfiyyet-i culûs-ı hümâyûnı yazmışlar ve bundan akdem feth-i kal'ada yazılan müjde ahkâmı (25a) ve mekâtîbi arasında Haleb müjdesine giden kapucılıkdan çıkan Hasan Çavuş'a «Yolun üstündedür. Sıçanlu Sahrâs'nda Şehzâde Sultân Selim Han hazretleri dernekdedür, mektûbumuz îsâl ile feth haberin i'lâm eyleyesin ve sa'âdetlü Pâdişâh-ı âlem-penâh hazretleri kal'ayı tamâm mubkem yapmayınca göç eylemez diyesin ve âfiyet ve selâınet haberin viresin» dimişlerdi. Mezbûr Hasan Çavuş hikmet-i Rabbü'l-âlemîn ile sekiz günde Istanbul'a yetişür ve dört günde İstanbul'dan Şehzâde hazretleri derneğine kuşluk zamânında varup «Haleb müjdesiyle giderüın. Sadrıa'zam hazretlerinün mektûb-ı şerîfleridür» diyüp Kapu Ağasma teslim eyleyüp ve feth-i kal'a ve sıhhat u selâmet haberin virüp çekilüp gitmek sadedinde olup ve gelen mektûb Şahzâde-i cevân-baht ve sezâvâr-ı tâc u taht hazretlerinün mübarek destine vusûl buldukda, Sadrıa'zam hazretlerinün irsâl eyledükleri mektûb, müş'ir-i saltanat yazılmışdur, ana nazar oluna. Mektûbı açup görürler ki Sadrıa'zam hattıyle mefhûmı ma'lûm ve iz'ân-ı pâk buyurup «Var gelen çavuşun ismi nedür su'âl eyle?» dirler. «Ismi Hasan'dur» dir. Kânûn üzre yol harçlığı virüp.

«Imdi hidmetden kalma» diyüp gönderirler gider. Ve fi'l-hâl Hoca Atâullah Efendi hazretleri ve Lala Hüseyin Paşa istenüp” «Bizim ılgar ile Kütahya'ya gitmemüz lâzım geldi, yarar atlarunuz ile hâzır olun» diyü tenbîh buyururlar. Ve Mîr-âhûr Hüsrev Ağa'ya «Ilgara yarar atlarun hâzır eyle, gayrı zemâna kıyâs eyleme» buyurmışlar. Mâh-ı rebî'ulevvelün yedinci güni ılgar ile kalkup ikinci konakda cum'a gün vakt-i salât karîb oldukda Kütahya'ya gelinüp Sarây-ı Ãmire kurbında Hisâr-beği Câmi'i hatîbi zühd ü salâh ile mevsûf Feyzullah Fakîh dimekle ma'rûf hitâbet hidmetine giderken yol üstünde Şehzâde hazretlerini gelür görüp selâma dururlar. Sa'âdet ile gelüp selâm virdüklerinde buyururlar ki «Merhûm u mağfûrun-leh babamuz hüdâvendğâr (25b) rahmet-i Rahim-i Rahmân'a gitdükleri haberi geldi. Hutbe-i şerîfede bizüm nâmımıza du'â eyleyüp cemâ'at-ı Müslimîne bildüresiz» dimişler. Anlar dahi rikâb-ı hümâyûna yüz sürüp du'âlar eylemişler. Ve heman ol günün gicesinde karar itmeyüp kalkup İstanbul yolların tutup giderler. Sabah namazın edâ eyledükleri mahalde rikâb-ı izzetlerine hidmet iden emekdâr ve hidmetkâr ağalar müetemi olup arzıhâl itmek isteyenleri Mîr-âhûr Hüsrev Ağa mânî olup, «Sabr eylen yedek değiştirmek zamânına» diyüp avk ider.

Ba'de'z-zemân tecdîd-i vuzû idüp, at değişdürdüklerinde ağalar bi'l-ittifâk tezkire yazup «Yolumuz ile mertebelerimüz ta'yîn buyurulmak bâbında izzetlü ve sa'âdetlü Pâdişâhumdan inâyet recâ olunur» diyüp defter sunmışlar.  Okuyup buyurmışlar ki «Varup tahta culûs eyledük mi ve erkân-ı devletle mülâkât eyleyüp ahvâlimüz nice olduğın bildük mi ve Ãl-i Osmân şimdiye dek kimsenün emeğin ve hakk-ı hidmetin zâyi' eylemiş midür? İçünüzde bir edeb bilür, söz anlar âdem yok mıdur?» diyüp Mîr-âhûr Husrev Ağa'ya itâb u hitâb eylemişler. «Ben kulun nasihat idüp i Mahalli değüldür, zemânı vardur» didüm. «Inâd idüp sözüm dinlemediler Pâdişâhum» diyecek tezkireyi yırtup elime virdi. Gördüm ki Sipâhî-oğlanları Ağası Ferhad Ağa'nun ve Ulûfeci-başı Ömer Ağa'nun esâmîleri yırtılmış. Sizün başınuza hayr gelmez. Pâdişâh-ı âlem-penâh hazretlerin incitdünüz dimişdüm, fi'l-hakîka öyle olmışdı.»

Ve mâh-ı i rebî'ulevvelün on dördünci dü-şenbih gün ale's-seher mahmiye-i Kostantmiyye mukâbelesinde Üsküdâr yakasında Kadı-köyü'nde konup, muhâfaza hidmetine me'mûr olan sâbıkâ Anatolı Beğlerbeğisi Iskender Paşa hazretlerine kendü ma'lûmları olan Ali Çavuşı gönderüp «Ne acebdür ki bu zemâna dek biz -bu mahalle geldük, dahi kendülerden bir haber ü eser zâhir olmadı. Sebeb ü bâ'is nedür?» buyurmışlar. Ali Çavuş gelüp inhâ eyledükde, Iskender Paşa, «Niçün böyle iderler? Bizüm bu kıssadan haber u âgâhımuz yokdur, (26a) böyle itmekden kim hayr eyledi ki kendüler dahi fâ'ide göre?» dimişler. Ali Çavuş tekrâr varup hâk pâylerine haber virdükde buyurmışlar ki: «Eyledur, yukarudan kendüye gelen mektûbı onatca okuyup iz'ân eylesün, bu maküle haber tasrîh olunmaz, kinâyet olunur. Hamâkati kosun, gözin açsun ve Bostancı-başı Dâvud Ağa'ya gelen kağıdun mefhûmım tatbîk' eylesün, ve mûcibiyle amel eylesünler» buyurmışlar. Hakikaten mübârek hâtır-ı âtırlarına lâyih olan cümle kerâmet ve velâyet-i saltanat idüği mukarrer ü muhakkak olup, Bostancı-başıya gelen mektûbda «Inşâe'llâhu ta'âlâ Saray-ı Ãmire ağasıyle mütenebbih olup, öte cânibe göz ve kulak tutasın, Sarây-ı Ãmire'yi pâk ü pâkîze idüp ve ol gün bostancıları imece tarîkıyle taşra bağçelere çıkarup, tahliye eyleyüp ve basîret ü intibâh üzre olup, hidmetinde kusûr itmeyüp sâhibi geldükde teslim eyleyesiz» dinilmiş imiş. Ve ba'zı bağçe üstâdlarına iş işletmek içün oğlanları imeceye salup ve kağıd geleli altı gün mürûr eylemiş, okunup mefhûm ma'lûm oldukda seherden, kayıkcılar ile hâssa kayık donanup örtü ile Sultân hazretleri Üsküdar bağçesine geçmek murâd idinmişler.

Ãdet bahşisi yüz altun mukarrer ve kânûn-ı kadim üzre Ağa'ya hil'at-ı serâser dahi geldi. Makraınası bast olunup, bu bahâne ile Bostancı-başı Üsküdar bağçesi kenârından âheste çekdirmekde ve berüde konakda sâhib-serîr hazretleri Mîr-âhûr Husr rev Ağa'ya tenbîh ü te'kîd buyurmışlar ki «Sen benüm kula atumı murassa'ât rahtum ile gereği gibi donadup cevheri yapuk örtüp bir yahşi pereme ile karşu köşke geçürüp bekleyesin, seni anda hâzır bulayım» diyü fermân eylemişler. Ve yanlarınca olan Lala Hüseyin Paşa'ya ve Mevlânâ Hoca Ataullah Efendi ve Musâhib Celâl Beğ ve sâ'ir ağaları ve tuğları ve alay bayrağı ve yedekleri ve solakları ile seherden kuşluk vaktinde şehr-i rebî'ulevvelün on dördünci dü-şenbih gün Üsküdar iskelesine gelüp, sa'âdet ü ikbâl ile nuzül ü iclâl buyurup, Bostancı-başı Davud Ağa (26b) mübârek dâmenine yüz sürüyü koltuğuna girüp kayığa bindirüp çekdirince miyân-ı bahrde olan kal'a-i Getayun olanca topların atup, ve Tophane-i Ãmire'den dahi toplar atulup, şehr içine gulgule-i culûs-ı hümâyûn haberi düşüp münâdîler yer «Devr-i Sultân Selim Handur» velvelesin eylemekde fermân-ı Pâdişâh-ı âlem-penâh üzre murassa esbâb ile müzeyyen at, köşk iskelesine çıkduğı gibi bostân bekçileri gelüp, «Bu ne asl atdur, sen kimsin, kimün emriyle geldün, bu ne yerdür bilür misin» dimişler. «Belî bilürüm Sultân Süleyman oğlu Pâdişâhumuz Sultân Selim Han hazretlerinün taht-ı saltanatınun bağçesidür, siz de bekçiler ve hidmetkârlarsız. Ben de mîr-âhurum. Anun emr ü fermânıyle geldüm.» «Ya babası nice oldı?» didiler. «Nice olduğın, işte ağan ile kayıkda kendüzi geliyor, sora-bilürsen sor, haber alasın» diyüp bostancılar, kayığı görmeyince sâkit olmamışlar ve kayık ile gelüp yanaşdukları gibi Bostancı-başı koltuğuna gîrüp. çıkarduklarında ata binmeğe gelicek Mir-âhûr elinden dûhte gâşiyeye yapışup çeküp «Senün burada hidmet yolun değildür hidmet benümdür» diyü muhkem zor eylemiş; Pâdişâh hazretleri «Ko incitme Ağa!

Sen de yolunla ri'âyet olunursun» buyurmışlar. «Pâdişâhum bu kişi gideceği yeri bilmez, haremde hasıl olmamışdur» dimiş. «Gönül kalsun yol kalmasun, benüm hâtırum içün sen yol göster» buyürmışlar. «Fermân Pâdişâhumundur» diyüp, önlerine düşer, at ile varacak mahalle varduklarında, Sarây Ağası hâzır bulunup, atdan indükleri mahalde Mîr-âhûr i Husrev Ağa'ya sipâriş buyurup, mübârek eliyle cebinden avuç avuç altunlar çıkarup, «Bu denlü kifâyet itmez, dahi altun tedârük eyle, bana yetişdür. Benüm atımı bağçeden iskele kapusına varınca ve şehir kapusından Bâb-ı Hümâyûn'a gelince ve andan Istabl-ı Ãmire'ye girince filoriyi beşer onar halka bezl eyleyesin, göreyim seni hidmet eyleyesin» diyü te'kîd buyurmışlar. Fermân-ı şerifleri yerine gelüp, âmme-i halk in'âm u ihsâna dil-teşne idiler. Fikr-i sâ'ib ve re'y-i' sâkıb oldı diyü Mîr-âhûr bu hâksâra (27a) hikâyet eylemişler idi. Ve iç-âhûra, hâs tavîleye getürüp bağlamışlar.

Ve serîr-i saltanat-ı cihân-bâniye cülûs eylegiklerinde cümleden mukaddem selâtîn-i mu'azzama  vü mükerremeden Mihrimah Sultân  hazretleri gelüp mülâkât eyleyüp, âteş-i hasret ü firkat ile yanup yakılup giryân u sûzân olmışlar ve Hazîne-i Ãmire'yi açdırmnayup, Sultân hazretlerinden elli bir altun karz almışlar ve a'lemü'l-ulemâi'l-mütebahhirîn, efdalu'l-fudalâi'l-müteverri'în Şeyhülislâm ve Müftilenâm Mevlânâ Ebussu'ûd Efendi hazretleri ve muhâfaza hidimetinde olan İskender Paşa hazretleri ve Mevlânâ İstanbul Kadısı Kadı-zâde Ahmed Efendi ve Defterdârân-i emvâl Küçük Hasan Çelebi ve Balık-zâde Ali Çelebi ve ulemâ-i mütekâ'idîn ve Pâdişâh müderrisleri ve ulema-i Sahn-ı Semâniyye ve sâ'irler Dîvân-ı ma'deletunvâna tehniyet-i cülûs-ı saltanat içün gelüp pâye-i serîr-i âlemmasîre yüz sürmişler.

Ve kânûn-ı kadim-i Osmaniyân üzre türbeler ziyâretine  çıkup evvel, hazret-i Ebî Eyyûb Ensâri - radiya'llâhu ta'âlâ anh - den ibtidâ idüp, selâtîn-i Âl-i Osmân ecdâd-ı izâmları - rahimehümu'llâhu ta'âlâ - türbelerine varup, her türbede otuzar bin akça tasadduk buyurmışlar.

Ve üç gün tamâm olıcak penç-şenbîh gün çıküp a'yân-ı saltanat ve erkân-ı devlet ve asâkir-i mansûre mülâkâtına müteveccih olup, sefere azîmet idüp kasabat u kurâya uğrayup, menâzil u merâhil kat iderek mahrûsa-i Edirne'de bir gün mukîm olup ve Filibe ve Sofya'dan geçüp serhadd-i Belgrad-ı Üngürus, ki İstanbul'dan Belgrad'a bâzargân menzili otuz gündür, on beş. günde yetişüp ve bu yollarda erbâb-ı hıkd u hased cibilletlerinde olan buğz u şakâları muktezâsınca erkân-ı devlet hakkında dürlü isnâdât ile memlû rikâb-ı hümâyûnlarına ruk'alar mu'allâ kılmışlar, Pâdişâh-ı gerdûn-vakâr hazretleri birisine i'tibâr u iltifât itmeyüp, virilen ruk'aları ihrâk idüp, «Hasmın berâber olmayıcak mesmû'um olmaz» buyurmuşlar.

(27b) Paşa-yı a'zam cânibine ve Belgrad'a dâhil olup, Bayram Beğ evlerinde kondukları inhâ olunup ve hattâ nehr-i Drava kenarında  sahrây-ı Sirem pâyânındam kal'a-i Vulkovar'a kudûm-ı izzet-rusûmların bildürmişler ve fi'l-fevr Vezîr-i Ãsaf-re'y ü saltanat-ârâ hüsn-i tedbîr ü tedârük ile cevâb yazup, arz eylemişler ki «El-hamdüli'llâh ta'âlâ mürde cismümüze cân geldi, ammâ Pâdişâhum sa'âdet ü ikbâl ile asâkir-i mansûreye gelüp mülâkat olunursa kul tâ'ifesi ecdâd-ı ızâmunuz kânûnı üzre in'âmların isterler. Bunda kifâyet idecek mikdârı hazine getürülmemişdür. Ve a'dâ-i dîn içine gelüp yine dönüp gitmek münâsib görülmeye. Sefer âhır olmışdur, mevsim kalmayup, kışlamak dahi müte'azzirdür Merhûm u mağfûrun-lehün ibtidâ-i cü lûs-ı hümâyûnunda feth olunmiş k mübârek şehr-i Belgrad sevâd-ı a'zam olmışdur, izzet ü sa'âdetle yine anda âsâyiş buyurulsa ve eyyâm-ı Sa'âdet-i hümâyûnda kal'a dahi istihkâm üzre itmâma yetiştirildi. Evâ'il-i şehr-i rebî'ülâhirede inşâe'llâh ulûfe virilüp, heman üç günden göçdür diyü tenbîh olunup, işbu birkaç günde pâye-i serîr-i âlem-masîre yüz sürilür» diyü arz olunmağla Vulkovar'dan kalkılup yine Belgrad'a 'Bayram Beğ evlerinde karâr buyuruhnak makbûl-i hümâyûn vaki olduğı ve inhâ eyledükleri askerde şâyi" oldı.

Ve berüde asâkir-i mansûre içinde dahi söylenmedük ahbâr kalmayup ve merhûm Pâdişâh rahmet-i Râhîm ü Rahmân'a gitdüğin bilmedük kimse kalmadı. «El-hükmü li'lâhi'aliyyi'l-kebîr» diyüp leşker-i İslâm birbirine pend ü nasîhat idüp, keşf-i sırrı lâyık görmeyüp, tekmîl-i kal'a olup, ulûfe almağa mütevakkıflardı.

Hilâyet

Bir gün hâkden kemter fakîr ü hakir ordu-yı hümâyûnda giderken mufâleke-i rüzgârdan bir yâdgâr, ki fenn-i remlde hayli iştihâr üzre idi, varup kal'a döğilürken kur'asın elüme alup Zıruncuk la'înün tâli'in tutup «Âyâ bu kal'a ahnur mı ve beği eğer hayy ve eğer meyyit ehl-i İslâm (28a) eline düşüp zafer bulunur mı ola?» diyü niyyet idüp salduğum gibi herîf nokta döküp yüzüme bakdı.

«Hay hay acebden aceb remldür. Meselâ Ke-ennehû bu kal'a yerinden kalkup tozı göklere çıkup, zerrâta karışdı. Ve içinde olan hâkimi dahi askerün eline gelüp penbe gibi didildi» dimişdi. Hakîkaten remmâlün temsîl ü ta'bîrini re'ye'l-ayn müşâhede eylemişdük.

Hikâyet-i diğer

Ve bu esnâda ba'zı 'ahbâb ile yolumuz yine düşdi remmâlün çadırına varup kur'asın elimüze alduk, fakîr niyyet idüp, «Pâdişâh-ı memâlik-güşâ hazretlerinün mizâc-ı şerîf ve unsur-ı latîfinde inhirat u fütür var dirler, sıhhat u âfiyet müyesser olup, bize selâmetle hareketle nasîb olur mı?» didüm Herif noktayı tamâm  eyleyüp yüzüme bakdı. «Azim hâletden idersiz, hasta âfiyet bulmak ber-taraf olnıış gibi, meseli bunun ke-ennehü çadırun direği ufanmış yarım direk üstünde durur. Bir yeni direk getürüp kurulmağa bakarlar ki cümle çadırlar kurula» idi. Ittifakan Sadrıa'zam hazretleri huzûrında «Ordu-yı hümâyûnda remmâl şu maküle rumûzât idermiş› diyü mesmû'ları olıcak herîfi cüst ü cûyâ cellâd gönderirler ki bulıcak hiç amân virmeye. Meğer bir gün mukaddem derdmend «Düşümde gördüm çadırum başıma yıkmağa geldiler, kağdum kurtuldum. Vâkrâ kaçmak gerek yohsa vücudumuz çâdırın yıkarlar» diyüp konşularıyle vedâ'laşup gitmiş bulundı. 

Hikâyet

Ve mukaddemâ kal'a cengi ıztırâbında iken bir meczûb-sıfat dervîş-veş kimseye sâhib-sa'âdet Paşa-yı a'zam hazretleri «Baka göre azîz, asker-i İslâm her cânibde nice cihâd iderler, siz de ihsân, eylen, teveccüh üzre olup çaluşun. Kanı bizümle va'denüz. Yoldaşlarunuz ile meşgül olun» diyüp muhimmâtlarıyçün bir avuç altun çıkarduğu gibi, meczûb didi ki: «Kal'anun küli göğe savruldı. Kıral-ı la'înün taburına âteş düşüp göçdi. Yeni kal'a bünyâd eyledük. Leşker-i Islâmun hâkimi gelince uyuma sakın» diyüp fi'l-hâl cezbe galebe idüp çarh u semâ iderek meclisden kalkup gitmişdi. (28b) Bu mâbeynde yiğirmi üç gün murûr eyleyüp ve îmâ vü işâret eyledükleri sarâhaten ayni vâki' olup zuhûre gelmeğin sâhib-sa'âdet hazretlerin ziyârete gelüp «Nedür hâlinüz» diyüp siyâh şemle sarınmış geldi, ve cidâsın çadır önüne dikdi, âlât u esbâb-ı darb u harbi ve atını bağladı. Paşa-yı a'zam hazretleri didilerki: «Azîz, bize bir istihâre eyleyüvirsen, mühim işimüz var, Görsen ne zâhir olur» diyicek «Biz ale'devâm istihâreden bir ân hâlî olmazuz» didi. «Amma mühim maslahatınuz içün buyurursanuz ilm-i reml hakdur, reml idelüm» didi. Kur'a salup nokta hisâb eyleyicek eyitdi: «İstedüğünüz kişi kutlu, kevkebi gâlib, rif'atlü azîmü'ş-şân saruşın kimse ancak. Amma anun talebi size katı ziyâde, hattâ ılgar ile gelüp ve yakın yere gelmişken yine sözünüz ile mekânına dönmüş durup yine size bakar. Muhkem ârzû ile işâretünüze muntazırdur» didi, «böyle' gösterür. El-ilmü ind'llâhi'l-vedûd».

Ve Sene 974 i mâh-ı rebî'îlâhirün üçünci gün kal'ada ulûfe çıkup, tevzî'e oturuldı. Ve belşinçi güni otak-ı hümâyün çıkar «Göçdür» nidâsı olundi. Ve Rûmili ve Anatoh Beğlerbeğilerine ahkâm-ı şerîfe gidüp, «Rûz-ı Kâsım geçince feth olunan yerler muhâfazasi na ihtimâm olunup, leşkere izn' ü icâzeti virilmeye,» diyü muhkem te'kîd buyuruldı. Ve altıncı gün kânûn-ı kadîmn ve kâ'ide-i saltanat üzre tuğlar ve şâbiteler ile erkân-i devlet ve a'yân-ı sa'âdet vüzerâ-i izâm, peykler ve yedekler ve solaklar müzeyyen ü mükemmel araba önünce yürüyüp çavuşlar alkışlayup, tabl u nakkâre ve nefîrler sît u sadâsı ayyûka velvele salup, râyât-ı feth-âyât-ı İslâm açılup göçüldi. Dârü's-saltanatü's-seniyye İstanbul'a' teveccüh olundı.

Ve zikr olunduğu üslûb üzre Yeniçeri Ağasi bir gün ilerü göçüp konardı. Ve Mohaç sahrâsından geçilüp ve altıncı konakda mukaddemâ yapılan nehr-i Sava üstündeki cisr-i azîmi geçüp ve Sotin nâm menzil ki bundan akdem umerâ-i nâm-dâr-i zevi'l-iktidârdan Ferhad Beğ ve Husrev  Koçyan (29a) nâm Hersek taburı muhârebesin-ı de mansûr u muzaffer olup fütûhât-ı celîle itdükleri menzilde konuldi. Ve işbu altı menzilde araba içinde Hâs-oda oğlanlarından Bosnaviyyü'l-asl mümtâzü'l-kadd aruk yüzlü, toğan burunlu kösec; sakallu hastaca mizâclu, boynı sarğulu Hasan Ağla nâm kimsene asâkirî-i mansûrenûn yemîn ü yesârına selâm virürdi.

Musrâ

«Bir bakmada o Sâh'a benzersin»

diyüp, re'âyâ-yı halk şübhe itmezdi. Ve bu gün ikindi dîvânmda sâhib-sa'âdet hazretleri bölük ağalarına «İcâzetdür, şimden-girü içildür, nevbet Sipâhîoğlanları Ağası-Mehmed Ağa'nundur. Üç yüz nefer bekci yoldaş kifâyet ider. Pâdişâh hazretleri şikâr tarîkı üzre rikâb-ı hümâyûn ağalarıyle tenhâ kalur» diyüp destûr virildi. Ve bu gice Mîr-alem Sağır Rıdvan Ağa sancaklar ile göçmek buyuruldı. Yatsu namazın kılup tabl u nakkâreyi çalup göçdi.

Ve Padişâh hazretleriyle Belgrad'a dört menzil yakın olundı. Ammâ tamâm on manzildür ve bu gice Sâhib-sa'âdet hazretleri hâfızlara tenbîh buyurdılar ki «İşte sancaklar gitdi, araba yanınca cümlenüz gâh sûre-i Yâsîn ve sûre-i Feth ve sûre-i Kehf Kur'ân-ı azimden her ne olursa okusanuz ve gâh zikru'llâh eylesenüz ve ilâhî sözler itsenüz. Sâ'âdetlü Pâdişâh ziyâde haz iderdi» didiler. Bu Hâksar eyitdüm ki «Emir sultânum hazretlerinündür, ammâ araba kürbı azîz mahaldür, bizim gibi fukarayı korlar mı? Ağalarun her biri 'Nedür bunlar' diseler gerekdür» didüm. Buyurdıklarki «Ben Kapucı-başı Sinan Ağa'ya ısmarlayp-durürın, kimseyi söyletmez, sizi gözedür» didiler. Fi'l-hakîka sabâha dört sâ'at kalınca göçüldi. Altı nefer hâfız yoldaşlar idük: Hâfiz Küçük Mahmud, Silâdâr; Mustafa mü'ezzin, merdüm-i Paşa; Mustafa Selânikî, Silâhdâr; Kasım, Sipâhî oğlanı, merdüm-i Rüstem Paşa; Sipâhî Ahmed, Ulûfeciyân-ı yemîn; Hâfız Ahmed, merdüm-i Paşa. Varduğumuz gibi «Gayr-i mu'tâd âdemler, sizün burada yüriyecek yerinüz değildür» diyü solaklar söylediler. Biz de zikru'llâha başladuk. Gice ile bir orman kenârı mahall idi, mü'essir düşdi. Gerçi merhûmun intikâlin bîlmedmiş kimse kalmamışdı. Ve merhûm u mağfûrun-lehün meyyiti bu mahalle dek kırk sekiz gün tamâm setr olunmışdı. Ammâ bu arada (29b) keşf olup âşikâr olmağla kırk sekiz yıldan berü serîr-i izzetde pâdişâh-ı dîn-penâh mevt u hasreti muhkem te'sîr eyleyüp sûziş-i mâtem ile her kişi âh u nâle vü efgâna âgâz eyledi. Hay hay ile ağlaşup inleşdiler. Şu mertebeye vardı ki yürimeyüp turdılar; «Hay Sultân Süleyman Han» diyüp feryâda başladılar. Vüzerâ-i izam bir yere galüp meyyiti izhâr eylediklerine nâdim oldılar; «Evvelki hâl üzre gitmek evlâ imiş» didiler. Ahir-i kâr Vezîria'zam Mehmed Paşa hazretleri gelüp «Kardaşlar yoldaşlar niçün yürimezsiz, yürüyelüm. Bunca yıllık Islâm Pâdişâhını niçe bir tevhîd ve Kur'ân-ı azîm ile ta'zîm eylemiyelüm. Bu denlü gazâlar idüp, Üngürus vilâyetin dâr-ı İslâm eyledi. Cümlemizi ni'met ü ihsâniyle besledi. İvazı bu mıdur, ki mübârek cesedini başımuzda götürmiyelüm. Işte, oğlı Sultân Selim Han Pâdişâhumuz on yedi gündür Belgrad'da size muntazırdur. Merhûm gâzî Pâdişâh - rahmetu'llâhi aleyh - cümle bahşiş ve terâkkîlerinz vasiyyet eylemişlerdür. Bi't-tamâm icrâ, olunur. Hep çalışıruz. Heman hâfızlar durman, Kur'ân-ı azîm okun, yüriyelüm» dimekle yüründi. «Derdimüze dermân Kur'ân'dur. Dinimüz ve îmânıınuz Kur'ân'dur. İmân ile Kur'ân ile gidelüm» diyüp', sabâh karîb idi. Sahrâ-i Sirem akenârına gelindi. Vüzerâ-i izâm ile taraf cemâ'at namazlar kılınup, dergâh-ı izzete niyâzlar olundı. Araba yanınca hâfızlar bülend-âvâz ile Kur'ân-ı azîm okuyarak Mitroviça nâm menzile üç konakda gelindi. Ve Şeyh Nureddinzâde Efendi sûfîler ile bu mahalde yetişdiler. Ilgar câna geçüp' bîtâkat olup kalımş idük.

Povijest Hrvatske -Banovanje Nikole Zrinskoga

Source

God. 1541. umre Gašpar Ernušt, vlastelin u Koprivnici, Gjurgjevcu i u cijelom Medjumurju. Iza Gašpara ostade samo udovica Ana, kći bana Petra Keglevića. Pošto je Gašpar umro bez potomka, morao bi čitav njegov imetak po zakonu pripasti kralju. No Petar Keglević zaposjedne sva Ernušteva imanja tvrdeći, da je nje­gova kći Ana ostala trudna. Da se možda ne podmetne tudje dijete, po­šalje kralj u Čakovac nekoliko gospodja, da budu pri porodu. Keglević im toga ne dopusti, a svoju kćer ponovno udade za Ladislava Banica. Nato kralj naloži Kegleviću, neka se kani Ernuštevih imanja. Pošto se Keglević otimao tomu zahtjevu, skine ga kralj sa banske časti. 0 svemu tomu raspravljalo se na zajedničkom saboru, koji se 1. studenoga 1542. sastao u Požunu. Tu je stvoren poseban (43.) zakonski članak o Petru Kegle-viću, koji da je poznat nasilnik., jer je i po smrti Stjepana Dešhazija sebi prisvojio njegova imanja Susjedgrad, Želin i Stubicu, te ih jedva kasnije predao kralju Ferdinandu. Sabor odredjuje, da Keglević mora Ernušteva imanja u roku od 2 mjeseca izručiti kralju; ne učini li toga, mora kao „nevjernik" izgubiti glavu i sav svoj imetak1. Mjesto Kegleviča imenuje Ferdinand hrvatskim banom kneza Nikolu Zrinskoga. Njegovo imenovanje javi kralj 24. prosinca 1542. Hrvatima proglasom, u kome kaže, da je Nikoli podijelio „svu onu jurisdikciju, ugled i potpunu vlast, što je bansko dostojanstvo od vajkada na svakojaki način izvršivalo po pravu ili po običaju". Samomu pak Nikoli izdao je kralj 27. prosinca 1542. dekret, u kome piše : „Ovim svojim pismom dajemo na znanje, kako su naše kraljevine Hrvatska i Slavonija kroz nekoliko minulih mjeseci bile bez stanovitoga vodje i bana, pa je mnogo toga ludo pro­pušteno, što bi se moralo učiniti toli za upravu i obranu koli za vladanje nad podanicima u onim kraljevinama. Tako su sve prilike tih kraljevina već tražile, da im na čelo stavimo vodju ili bana. Potaknuti vrlinom i čestitošću našega vjernoga, uzvišenoga i moćnoga kneza Nikole Zrinskoga, — za kojega smo razabrali, da je nadaren i duhom i valjanom ratnom vještinom, što je ne jedanput već i dokazao, — izabrali smo ga za bansku čast u rečenim kraljevinama Hrvatskoj i Slavoniji . . . S njime smo učinili pogodbu za 600 lako oboružanih konjanika, te će za svakoga od njih dobivati godišnju plaću po 20 forinti. Kada pak bude u službi našoj i naših kraljevina, dat ćemo mu kao mjesečninu po 2 forinta na mjesec za svakoga konjanika. Još će on morati držati 400 pješaka, za koje će mu se svaki mjesec plaćati po 2 for. Za uzdržavanje njegova stola, pa za držanje uhoda i šiljanje poslanika prema potrebi vremena, davat će se se banu 4000 for. na godinu".2 — Nikolino banovanje pada u doba najžešćih provala turskih. Već g. 1543. krene Sulejman na petu vojnu, da se Fer­dinandu osveti za prošlogodišnju „vojničku šetnju". Sultan htjede osvojiti zapadni i sjeverni dio Ugarske, gdje je vladao kralj Ferdinand. To mu ipak ne podje za rukom, premda je zauzeo gradove: Šikloš, Pečuh, Ostrogon i Stolni Biograd. Na početku te vojne dodjoše pod tursku vlast i hrvatski gradovi: Valpovo, Orahovica, Vočin i Bijela Stijena. Ove je gradove zauzeo bosanski beg Ulama, komu se pridružio Murat-beg iz Požege. Turci su početkom travnja udarili na grad Vočin, gdje se posada opirala, dok nije poginuo zapovjednik Stjepan Paprotović. Gra­dovi Stupčanica i Bijela Stijena dodjoše pod tursku vlast bez otpora, jer su ih napustile preslabe posade. Iza toga krene Ulama beg na Orahovicu, u kojoj bijaše zloglasni Ladislav More. Od straha pred Turcima uteče More u Ugarsku; ipak bude uhvaćen zajedno sa svojim sinovima, te svi prijedju u Carigradu na muslimansku vjeru, da se oslobode od robovanja. Naj­dulje se održala tvrdja u Valpovu, koja je pripadala Petru Perenu. U tvrdji bijaše junak Mihajlo Arki s ovećom posadom. Zrinski htjede Val­povo osloboditi od opsade; zato moli pomoći od svih strana. Nikoli Ju-rišiću piše 9. lipnja: „Dobro bi učinili, da pomognete Valpovu, jer mi sami sa 600 konjanika ne možemo odoljeti Turcima". Tomi pak Nadaždiju 22. lipnja javlja: „Ako se Valpovu ne pomogne odmah, ne ćemo više moći za krajiške gradove dobiti kaštelane, jer ih tako napuštamo". Ipak nije pomoć došla, te su Turci teškim topovima 23. lipnja prisili Valpovo na predaju3. Za opsade Valpova umre 2. lipnja 1543. zagrebački biskup Šimun Erdedi u Čazmi, a pokopan bude u stolnoj crkvi zagrebačkoj.

Polovicom kolovoza 1543. provale u Hrvatsku turske čete, koje su po­robile Bosiljevo i Novigrad na Dobri, a popalile Ribnik na rijeci Kupi. Tom prigodom prodriješe Turci i preko Kupe u Kranjsku, gdje su poharali Metliku, Krupu i Semić. No na povratku dočekaju Turke hrvatski velikaši (Petar Ke-glević, knez Blagajski, Juraj Frankopan Slunjski i dr.), te ih 24. kolovoza razbiju nedaleko od Otočca.4 U to doba nije se u Hrvatskoj nalazio ban Zrinski. Njega je naime kralj pozvao u Ugarsku, gdje je kod Gjura sa-birao vojsku svoju. Zrinski se 23. srpnja potužio kralju, da još nije dobio novaca, te mu kralj duguje 12.000 for. „Molim najponiznije, neka se Vaše Veličanstvo za mene pobrine, da ne budem morao otpustiti svoje vojnike, koje ne ću moći u Ugarskoj držati, ako mi se ne dade novaca za njihovo uzdržavanje". Zrinski je kod mjesta Šomljo blizu Blatnoga jezera potukao Tatare, koji su u zapadnoj Ugarskoj pustošili sve do Mure." — Muratbeg iz Požege nastojao je, da zauzme Brezovicu, grad Ladislava Kerečenja u Podravini. Kada se brezovički kapetan Budanec s jednim dijelom posade nalazio na vojnoj vježbi u Virovitici, udari Muratbeg 5. studenoga 1543. na Brezovicu i prisili ju sutradan na predaju. To uplaši posade u Pa­kracu i u Petrovini, te uteknu iz ovih gradova, koji tako bez ikakva otpora dodjoše u tursku vlast.6

U svibnju g. 1544. prijedju iz Bosne preko Save u Slavoniju brojni Turci, koje su vodili: Ulama beg i Amurat beg. Ovi Turci osvoje sela oko Stare Gradiške i Cernika; koncem lipnja zauzmu i Kraljevu Veliku na Ilovi.7 Sada je Turcima pripadalo čitavo slavonsko gorje iz­medju Podravine i Posavine. Tu bijaše nekoliko gradova, u kojima se nastaniše Turci; medju gradovima pak nasele brojne Vlahe iz Bosne, radi čega je ovaj kraj i dobio ime „Mala Vlaška". Na tome „krajištu" turskom ne plaćahu Vlasi ni desetine ni robote, već samo carski harač; no zato morahu Turcima pomagati u borbi s Hrvatima. — Za obranu od Turaka podigne kaptol zagrebački g. 1544. tvrdju kod Siska (na ušću Kupe u Savu), a biskup zagrebački utvrdi grad Ivanić. Kranjskoj, Štajerskoj i Koruškoj nametne kralj t. zv. „turski porez", kojim će za njihovu obranu uzdržavati pomoćnu vojsku u Hrvatskoj. — Početkom svibnja god. 1545. provali u Slavoniju 10.000 Turaka, koje su vodili: Ulamabeg iz Bosne i Malkočbeg iz Požege. Dolinom rijeke Lonje udare Turci prema Zagorju, spalivši uz put grad Dubravu. Kod Ko nj š čine dočeka ih ban, komu se pridruže neki hrvatski velikaši i Juraj Wildenstein, zapovjednik kraljeve vojske na slavonskoj Krajini. Tu dodje 5. svibnja do bitke, u kojoj prije­varom pobijede Turci. Na povratku su Turci bez uspjeha pokušali zauzeti Križevac i Čazmu; ali zato oplijeniše i popališe mnoga sela u okolici njiho­voj.8 — Mjeseca lipnja g. 1545. opustoše Turci imanja opatije Topusko, te provale čak u Kranjsku. Vraćajući se preko Samobora, porobe Turci plodno Turopolje; no Hrvati im otmu dio plijena u okršaju kod Vagato-vićeva broda. Turci su g. 1545. još dvaputa provalili u Slavoniju. Ulama­beg i Malkočbeg udare 20. kolovoza na Moslavinu i zapale taj grad Petra Erdeda. Htjeli su osvojiti i Čazmu, ali im sretno odolješe kanonici kaptola čazmanskoga. Nekoliko dana poslije toga opsjedahu Turci Kegle-vićevu tvrdju Ustilonja na ušću Lonje u Savu; ipak moradoše uzmak­nuti, kada su doznali, da tvrdji dolazi u pomoć Juraj Wildenstein.9

Nikola Zrinski oženio se 17. lipnja 1543. u Ozlju sa kneginjom Ka­tarinom iz porodice Frankopana Ozaljskih. Nikola je sa svojim šurjakom Stjepanom Frankopanom 1. veljače 1544. pred kaptolom zagrebačkim sklo­pio ugovor o medjusobnom nasljedstvu i o zajednici dobara. Tada je posjedovao 17 imanja, poimence: Zrinj, Gvozdansko, Pedalj, Krupu, Mutnicu, Jamnicu, Lješnicu, Kostajnicu, Komogovinu, Prekovrški, Medvedgrad, Lukavec, Božjakovinu, Vrbovec, Pakrac (samo po imenu), te „Novi na granici" i „Novi u Kostajnici". Po tome ugovoru donese Katarina knezu Zrinskomu za miraz 25 Frankopanovih gradova, medju tima: Ozalj, Dubovac, Ribnik, Novigrad, Ogulin, Plaški, Modruše, Jesenicu i Lukovdol, pa Trsat Bakar, Grobnik, Hreljin, Drivenik, Grižane, Bribir i Novi u Primorju.10 Sreća bijaše za Hrvatsku, što je upravo u to doba imala toli bogatoga bana. Kralj naime nije mogao plaćati „bansku četu" od 400 ljudi, te ju Zrinski morade uzdržavati o svome trošku. Tako se Ferdinand do g. 1546. zadužio Zrinskomu za 40.000 forinti, što bijaše u ono doba velika svota. Da namiri taj dug, a i na račun plaće za buduću službu banovu, dade kralj Zrinskomu 12. ožujka 1446. čitavo Medjumurje.11 Još uvijek držao je Medjumurje bivši ban Petar Keglević, koji ne htjede poslušati nalog sa­bora od g. 1542. Zato je kralj povjerio Nikoli Zrinskomu, neka zauzme Čakovac i Štrigovo u Medjumurju, te Koprivnicu, Prodavić (Virje) i Gjurgjevac u Podravini. Koncem srpnja g. 1546. dodje Zrinski pred Čakovac te ga počne opsjedati. U gradu se nalazio Keglević, koji se junački bra­nio do 2. rujna, kada morade grad predati Zrinskomu.12 Keglevićevi si­novi predadoše na jesen g. 1546. banu Koprivnicu, Prodavić i Gjurgjevac, a kralj im 24. lipnja 1547. oprosti i vrati zaplijenjena očeva imanja: Bu-žin, Lobor, Kostel, Krapinu i Ustilonju. Nikola Zrinski bude 1. i 2. siječ­nja 1547. svečano uveden u posjed Medjumurja.

Borbe s Turcima trajahu takodjer god. 1546. i 1547. Istom 19. lipnja 1547. sklopi Ferdinand petgodišnji mir. po kome će sultanu turskomu pla­ćati godišnji „dar" (čitaj: danak) u iznosu od 30.000 dukata. Dok je trajao mir, spremahu se Hrvati za kasniji rat s Turcima. Tako je biskup zagre­bački podigao tvrdje na svojim imanjima u Sv. Križu, Ivanić-kloštru i u Gracu kod Križevca, a pojačao utvrde u Hrastovici, Ivanić-gradu i u Za­grebu. Turci su tečajem svih 5 godina držali mir, ne provaljujući u Hr­vatsku. Zato se sada počnu u Hrvatsku vraćati mnogi kmetovi, koji se prije od straha pred Turcima odseliše u Ugarsku. Neki Ugri nijesu toga dozvoljavali, zadržavajući hrvatske seljake na svojim imanjima. Protiv toga ustadoše Hrvati na saboru, koji se početkom god. 1550. sastao u Požunu. Tu je stvoren 72. članak o slobodnom povratku hrvatskih kmetova, što je 13. veljače 1550. potvrdio i sam kralj Ferdinand. Isti ovaj sabor za­molio je kralja, neka iz Španjolske dozove svoga sina Maksimilijana, da stalno boravi u Ugarskoj, kad je već kralj prisiljen, da većinom stanuje u Njemačkoj, gdje zamjenjuje svoga bolesnoga brata Karla.13

Istodobno trajale su u Hrvatskoj domaće smutnje. Još je živio Petar Keglević, koji nikako nije mogao banu oprostiti opsadu Čakovca. Nikola Zrinski tuži se 16. listopada 1549. kralju Ferdinandu, da je Keglević naj-mio dva čovjeka, koji će bana ubiti.14 Protiv bana ustadoše g. 1548. ta­kodjer seoski plemići Turopoljci, kojima je banov kaštelan Gašpar Držanić iz Lukavca pustošio posjede i pljačkao kuće. Turopoljci su Ni­kolu Zrinskoga 7. kolovoza 1549. tužili samome kralju Ferdinandu, doka­zujući mu, da grad Lukavec pripada njima, jer su ga nekada oni podigli za svoju obranu. Ova je parnica potrajala 5 godina, a svršila se 12. stu­denoga 1553. u Brezovici, gdje se ban u dvorcu Ambroza Gregorijanca pomirio s Turopoljcima. Zrinski je Turopoljcima ustupio grad Lukavec i odrekao se svih daća, koje su mu plemići dosada morali davati; Turo­poljci se pak odrekoše svake odštete za tolike progone, što ih podniješe od banovih činovnika.15 Zrinski je kao ban predvidjao, da bi nešto trebalo poduzeti za obranu Podravine, koja je otvorena provalama turskim. Banovim nastojanjem povjeri kralj 20. prosinca 1548. obranu Podravine svomu kapetanu Luki Sekelju, vlastelinu u štajerskom Ormužu. Sekelj će godimice dobivati 2000 rajnskih forinti u tu svrhu, da svoje čete drži u Koprivnici, Prodaviću i Gjurgjevcu; povrh toga mora on braniti takodjer Viroviticu i Grbonok (danas Kloštar).16 To je zametak Krajine u Podravini. Kralj je Sekelju 11. lipnja 1550. doznačio 1500 for. za popravak tvrdja u Koprivnici, Prodaviću i Gjurgjevcu; kralj je 31. prosinca 1550. ponovno dao novaca za popravak ovih tvrdja.17 To bijaše sreća za Podravinu, jer bi inače propala prigodom turske provale god. 1552. Čim je naime isteklo petgodišnje primirje s Fer­dinandom, digne se Ulamabeg, komu je sultan g. 1550. povjerio upravu požeškoga sandžaka, te s ovećom vojskom 30. srpnja 1552. nenadano osvane pred Viroviticom. Ban bijaše u Čakovcu, odakle već 1. kolo­voza javlja Tomi Nadaždiju: „Opći neprijatelj Turčin podsjeo je prošle subote tvrdju Viroviticu, na koju neprestano žestoko udara." U Virovitici bijaše posada od 50 haramija (t. j. vojnika u seljačkom odijelu); njihov zapovjednik Juraj Brodjanin zamoli pomoć od Luke Sekelja, koji se na­lazio u Koprivnici. Sekelj odmah pošalje svoje čete, koje su vodili Ratko Malić i Petar Besedić. Ipak je ova pomoć stigla prekasno, jer se posada u Virovitici predala već 2. kolovoza, čim su Turci počeli na tvrdju pu­cati iz topova, koje namjestiše u franjevačkom samostanu pred tvrdjom. Od straha pred Turcima ostavi malena posada kaštel Grb onog (Kloštar kod Pitomače). Sekelj ode iz Koprivnice u Varaždin, odakle 4. kolovoza piše Tomi Nadaždiju: „Bjegunci, koji su iz onoga boja ovamo utekli, go­vore, da će Ulamabeg za kratko vrijeme podsjesti i zauzeti Koprivnicu, što neka Bog odvrati." Isti Sekelj 6. kolovoza javlja: „Turčin je spalio Grbonog, te sada opsjeda tvrdju Prodavić, odakle — kao i iz Gjurgjevca — veći dio bijednih ljudi pobježe preko Drave. Radi toga prevladao je Ko-privničancima i Varaždincima tolik strah, da ne bi (kod kuće) ostala ni petina njih, ako mi ne bi bili ovdje. Odlučili smo, da ćemo braniti tvrdju i varoš Koprivnicu, ako na njihovu obranu budemo mogli sklonuti haramije i druge neplaćene ljude, koje smo uzeli pod uvjetom, da im da­jemo plaću. Kažu, da Turčin sa sobom vodi brojne lumbarde (topove)." Zrinski je medjutim iz Čakovca poletio u Rakovec, da sabere svoju bansku četu za obranu Podravine. To mu nije uspjelo, te 6. kolovoza piše Na­daždiju: „Malobrojne konjanike svoje morao sam po kraljevoj odredbi smjestiti i raštrkati po Hrvatskoj tako na daleko i široko, da sve do danas nijesu mogli doći k nama; koji su pak pod zapovjedništvom Luke Se­kelja, njihov je veći dio smješten u pogranične tvrdje: Gjurgjevac, Ko­privnicu i Prodavić, te se tako ni oni ne mogu brzo sjediniti; neprijatelj je daleko jači od nas, te sada — iza spalenja Grbonoga — opsjeda Pro­davić." Ne mogavši zauzeti Prodavić, udari Ulamabeg na Gjurgjevac. O tomu javlja 8. kolovoza Sekelj: „Turci su s velikim jurišem udarili na varoš Gjurgjevac; juriš je trajao gotovo 6 sati, ali se posada hrabro dr­žala, te su medju Turcima poginule neke age i vojvode. Poslije toli uzalud obavljenog posla i napora zaputiše se Turci odanle prema sv. Dominiku (danas Domanjkuš kod Bjelovara), odakle će — kako nam pripovijeda pribjeg, koji je sada došao — poći zauzimati Dubravu, Čazmu, Ivanić, Sisak i Kostajnicu.18

Istodobno, dok je Ulamabeg četovao u Podravini, provalio je mladi Petar Erdedi, sin istoimenoga velikaša u tursku Posavinu. Erdedu se pri­družio Juraj Frankopan Slunjski i kaptolski kapetan u Sisku; provodičem pako služio mu je Marko Tomasović. Na ladjama spusti se Erdedi do (Stare) Gradiške na Savi, te spali ovu tursku tvrdju i varoš. Na po­vratku udari Erdedi na Kraljevu Veliku, te ju razvali i vrati se kući s mnogo plijena (ljudi, konja i goveda). No malo iza toga pogibe Juraj Frankopan, koga udari strijela pred vratima grada Steničnjaka.l9

Čini se, da je upravo ova vojna Petra Erdeda sklonula Ulamabega na uzmak iz Podravine. Svakako se ta vojna zbila početkom mjeseca ko­lovoza, kad Zrinski već 6. kolovoza 1552. znade za pad Kraljeve Velike. Ulama je zaista iz Podravine došao pod Čazmu, gdje se nalazila mala posada (20 ljudi); ova se odmah predade Turcima, dočim su kanonici za vremena utekli u Zagreb, ponijevši sa sobom i arkiv kaptola čazmanskoga. Od straha pred Turcima pobjegoše takodjer biskupovi vojnici iz Dubrave, razvalivši prije toga tvrdju. Istodobno propade i Keglevićeva tvrdja Usti-lonja; ne zna se, da li ju razvališe Turci ili kršćani. Poslije svega toga vratio se Ulamabeg u Požegu.20 Na jesen g. 1552. složio se Ulamabeg sa bosanskim pašom i s Malkočbegom iz Livna, te odluče, da će zauzeti Varaždin. Nečuvenom brzinom probije se 6000 Turaka mimo Koprivnice, te osvane na varaždinskom polju. Turci se 3. listopada utabore u Biškupcu tik Varaždina, odakle po-djoše četovati prema štajerskoj granici. Zrinski se upravo nalazio u Kri-ževcu, kad li mu dodje nenadana vijest, da Turci idu na Varaždin. Sa svojih 700 konjanika poleti ban iz Križevca prema Varaždinu, kamo stiže prije njih, te se zakloni u Maruševcu, vrebajući na Turke. Ne znajući za banov dolazak, podje odjel Turaka prema Vinici i Zavračju, da pali i plijeni. Zrinski udari iz svoje zasjede na Turke, te ih pobije i natjera u bijeg; tom prigodom oslobodi ban mnogo kršćanskoga robija, a uhvati mnoge Turke. Medjutim je na varaždinsko polje sa svojim konjanicima dohrlio i Luka Sekelj, koji se prije toga nalazio u Gjurgjevcu, gdje je pregledavao podravske čete. Zrinski i Sekelj zajednički udare na Turke i otjeraju ih iz varaždinskoga polja; tom prigodom pade Džafer, sin Ulama­bega, a ubio ga je Ivan Margitić, časnik u banovoj četi.21 Čim su Turci zauzeli Čazmu, odmah urediše ondje poseban „sandžak" (oblast), pod koji spadahu sva mjesta uz rijeku Čazmu, Ilovu i Pakru. Zapovjednik sandžaka čazmanskoga imao je stalnu vojsku (1400 konjanika i pješaka), s kojom je provaljivao u susjednu Hrvatsku. Zrinski javlja kralju Ferdinandu 13. listopada 1552. iz Rakovca, da iz Čazme „ne prestaju skro­vite provale turskih konjanika i haračlija u ove krajeve". Ako se taj grad odmah ne otme Turcima, propast će još ove jeseni ili najkasnije naredne zime kukavni ostanci ove kraljevine . . . Narod je uslijed ovih neprestanih provala već zastrašen i zdvojan". Zato Zrinski moli kralja, neka pošalje „dostojnu vojsku", s kojom bi se Čazma predobila.52 Isto tako tražili su od kralja pomoći kaptol zagrebački i Juraj od Herešinca, upravitelj bi­skupije zagrebačke. Kaptol je naime g. 1552. podigao tvrdju Sokol i kulu Čuntić na svome imanju kod Hrastovice, gdje je već otprije imao tri tvrdje: Petrinju (danas Jabukovac), te Gornji i Dolnji Gradac. Kaptol moli kralja, neka na svoj trošak uzdržaje barem 100 vojnika u tvrdji Sisku, koja ima veliku važnost za obranu Hrvatske, otkako je propala tvrdja Ustilonja. Zagrebačka biskupija ima takodjer previše troškova za svojih 5 tvrdja (Hrastovica, Sveti Križ, Ivanić-grad, Ivanić-Kloštar i Gradec kod Križevca) dočim je posve razvaljena tvrdja i varoš u Dubravi.28 Pošto je kralj Ferdinand još uvijek oklijevao, da nešto učini za obranu Hrvatske, zamolio je Nikola Zrinski početkom studenoga 1552., neka ga riješi banske službe.24 Tekar sada uvidio je Ferdinand, da Hrvatskoj mora pomoći. Podjedno se zgodno dosjetio, kako ipak ne će na njega pasti troškovi za obranu Hrvatske od provala turskih. Kralj je naime po­četkom g. 1553. došao u štajerski Gradac, pa ondje uvjerio zastupnike vojvodina Štajerske, Koruške i Kranjske, da je u njihovom interesu, ako se u preostaloj Hrvatskoj i Slavoniji uredi Krajina, jer tada ne će Turci moći provaljivati u Kranjsku, Korušku i Štajersku. Na trošak ovih zemalja uzdržavat će se odsada u Hrvatskoj i Slavoniji stalna vojska, i to 200 oklopnika (arkibuzira), 2000 lako oboružanih konjanika, 1000 haramija (u seljačkom odijelu) i 1000 „njemačkih" slugu (t. j. plaćenih vojnika u nje­mačkoj uniformi). Vrhovnim kapetanom cijele Krajine bude imenovan šta­jerski zemaljski kapetan Ivan Ungnad; njemu će biti podredjen senjski kapetan Ivan Lenković, koji preuzimlje brigu za Uskoke, Bihać i Senj.25 — Zrinski je kod kralja izradio i povećanje banske čete. Počevši od g. 1553. brojit će banska četa ljeti (od 1. ožujka do 31. kolovoza) 600 konjanika i 400 pješaka, a zimi polovicu od toga. Ban će od toga uza se imati samo 300 ko­njanika, s kojimn će obilaziti po zemlji. Druge vojnike nasianit će ban po svojim gradovima, poimence 100 pješaka u Kostajnici, 50 pješaka u Prekovrškom, 50 pješaka u Novigradu (danas Novi) na Uni, 100 konjanika i 100 pješaka u Vrbovcu, a 200 konjanika i 100 pješaka u Rakovcu i Božjakovini.26

Tako je Hrvatska zaslugom Zrinskoga konačno dobila znatnu silu za suzbijanje provala turskih. Ove su provale g. 1553. posve izostale, jer je sultan Sulejman ratovao s Perzijom; u tome ratu poginuo je i Ulamabeg.27 Mjesto od Turaka trpjela je Hrvatska od strašne kuge, koja je u listopadu g. 1553. nemilo harala u okolici zagrebačkoj, a mjeseca lipnja g. 1554. u Križev­cima, Vrbovcu, Gracu i u Sv. Petru, te u Medjimurju.28 Kralj je nastojao, da s Turcima sklopi mir; ali pregovori se razbiše radi EMelja, gdje je g. 1555. konačno prevladao sultanov štićenik Ivan Sigismund Zapolja. Nove. borbe s Turcima žapočeše u svibnju g. 1556. Turci su počinili velike štete u selima oko Ivanića i Vrbovca; podjedno su opustošili okolicu Topuskoga, te imanja kneza Franje Frankopana Slunjskoga na rijeci Kupi. Tom prigodom odvedoše Turci u ropstvo mnogo Hrvata.29 Budimski beglerbeg Alipaša dodje 11. lipnja 1556. pred Siget i počne opsijedati ovu tvrdju, koju je branio kapetan Marko Stančić Horvat. Ovaj znamieniti junak hrvatski sretno se održao dio 31. srpnja, kad je Alipaša morao napustiti opsadu Sigeta, izgubivši 10.000 vojnika.30

Ban Nikola Zrinski mnogo se brinuo za sudbinu Sigeta. On je da­pače sudjelovao u vojni, koja je 19. srpnja 1556. poduzeta na nedaleku tvrdju Bobovac, da se time Alipaša odvrati od Sigeta.31 Tako nije Zrinski dospio, da istodobno zaštiti Hrvatsku na drugoj strani. Bosanski paša udari na Kostajnicu, gdje je carskoj posadi zapovijedao kaštelan Pankracije Lusthaler. Podmićen od Turaka (sa 2000 dukata) predade Lusthaler 23. srpnja 1556. tvrdju kostajničku. Probivši tako hrvatsku obrambenu crtu na rijeci Uni, provališe Turci u one krajeve izmedju Une i Kupe (današnja »Banovina«), koji bijahu dotle poštedjeni. Tamo su Turci nesmiljeno popalili hrvatska sela, opustošili polja i vinograde, poubijali muškarce, a do 46.000 ljudi, žena i djece odveli u ropstvo.32 Jaka turska vojska prešla je dapače i preko rijeke Kupe, te je na Bartolovo (24. ko­lovoza) 1556. ognjem i mačem strahovala po Turopolju.33 Neki su Turci tom prigodom doprli i preko Save do zidina grada Zagreba, gdje je u magli na Turke nabasao grof Petar Erdedi, komu ubiše desetak ljudi.31

Štit: Kraljevsta Hrvatskoga : povjesna pripovijest iz XVI. vijeka

The last pages of the historic drama
Štit: Kraljevsta Hrvatskoga : povjesna pripovijest iz XVI. vijeka

Jedva je rujna zora zarudila na obzorju istočnome a već je beglerbeg rumilski upravio svoj put prema vratima sigetskim. Davši već iz podaljega znak, da dolazi kao sultanov poslanik, nije u njega nitko dirnuo.

Oholo i ponosno, daleko ponosnije nego li onomadne Aliaga janjičarski, stupi beglerbeg pred kneza, koji ga je na samu primio u jednoj maloj sobici gradskoga tornja.

- Kneže, moj silni car pita te po posljednji put: što si naumio? - zapita Sal-Mahmud.

- To vidite svaki dan, - odgovori knez.

- Zar ćeš se uistinu boriti do zadnjeg čovjeka?

- Rekao si!

- I ne ćeš da predaš grada?

- Ne!

- Nije li ti žao tvojih Vitezova, da uludo ginu?

- Ne, jer to traži krst i otadžbina!

- Nije li ti žao sebe samoga?

- Ne!

- Tvrda si srca! - opet će Sal-Mahmud.

Zrinjski ne odgovori riječi.

- Silni moj padišah, štujući osobito tvoje junaštvo, kune ti se glavom svojom, da će te pustiti živa i netaknuta, kao i sve tvoje vjerne drugove, ako mu s dobra predaš grad.

- Ako si samo zato došao, onda si uzalud došao! - mirno će ali odrješito Zrinjski.

Sal-Mahmud se smrkne na te riječi i gledajući izazovnim pogledom čas dva u kneza upita:

- Poznaješ li ovo? - i pri tim riječima izvuče ispod kabanice trublju s kneževim grbom.

Zrinjski skoči sada kao gromom ošinut i vikne:

- Otkale ti ta trublja?

- Pitam te, Nikolo, poznaješ li ju? - ponovno će beglerbeg.

- Otkale ti ta trublja? - Zrinjski će osupnuto i priskoči k Sal-Mahmudu da mu ju oduzme.

No ovaj uzmakne dva tri koračaja i odvrati:

- Kako vidim, prepoznao si ju!

- To je trublja moga sina!

- Jest, sina tvoga, - potvrdi i beglerbeg.

- Gdje ste došli do nje? - uzrujano će Zrinjski.

- Gdje? - lukavo će i zlobno Sal-Mahmud.

Uhvatismo tvoga sina i sada je naš rob.

- Moga sina! Moga Gjuru! - bolno će knez, koga poraziše te nenadane vijesti.

Beglerbeg je uživao. Činilo mu se, da je pogodio Zrinjskoga u srce. Stojao je zlorado se smiješeći i gledao u kneza, koga je silno potresla vijest da mu je ljubljeni sin u turskomu ropstvu. Nakon odulje šutnje opet će proračunanom zlobom:

- No, kneže, hoćeš li nam sada predati Siget!

Zrinjski se potišten i shrvan spusti na obližnju stolicu pokraj prozora, uhvati se obim rukama za glavu i muklo izusti:

- Moj Gjuro! Moj dobri Gjuro!

Nekoliko časova potraja gluha, grobna tišina. Čulo se samo pritajeno disanje beglerbegovo i duboki teški uzdasi slomljenoga kneza. Nada njegova, nasljednik njegov, koji je imao držati ime i slavu Zrinjsku, on je eto pao u šake krvoločnim Turcima. Život njegova dragog prvijenca visi na niti. Bijesni sultan može svaki čas da mu odrubi glavu i da mu ju krvavu pošalje u Siget, da ga tim načinom kazni, što ne može osvojiti grada. O, kolika grozna pomisao na tu mogućnost, da ugleda najednom krvavu glavu svoga ljubimca s ugaslim očima i mrtvačkim blijedilom. On je proživljavao u tih nekoliko časova tešku, groznu i neponjatnu borbu. S jedne strane visio je život njegova jedinca, a s druge opet zadana vjera kralju i ljubav spram domovine nije mu dopuštala da preda grada zakletom neprijatelju krsta, kralja i domovine. On, Zrinjski, da počini to podlo djelo i da prostim izdajstvom osramoti svoje ime?

Ali u to se opet javi Sal-Mahmud:

- Nikolo, što krzmaš? Časovi lete! Odluči se konačno. Ili nam predaj Siget ili ćeš izgubiti sina. Biraj sada! Ili ja idem.

U taj trenutak skoči Zrinjski kao mahnitac i vikne groznim glasom:

- Stani!

- Dakle ipak jednoć! - u sebi će beglerbeg a licem mu preleti zadovoljni smiješak.

Zrinjski megjutim skrsti ruke na grudima, prošeta se nekoliko puta gore dolje, a ledeni smrtni znoj probijao mu čelo... Sada tek Sal-Mahmud opazi grozno kneževo lice, smrtno njegovo bljedilo i strašnu njegovu borbu. Ugledav ga ovakova, malo se lecne i zadrhta, i nekoliko trenutaka nije se usudio da prozbori i jednu riječ.

Najednom se ustavi Zrinjski pred njim, pogleda ga upravo divljim pogledom i vikne:

- Zlico turska, odlazi mi s očiju!

Beglerbeg kao gromom ošinut izbulji oči u kneza i kao da ne vjeruje svojim rogjenim ušima, propenta:

- Ti me tjeraš? A Siget?

Siget je kraljev i moj!

A sin tvoj?

Neka bude vaš!

- Naš?! - zine beglerbeg još jače.

Zrinjski je dao vjeru kralju, da će grad braniti, i on će svoju riječ održati! To reci svome sultanu. Ali reci mu i to: Ako padne sin moj od srdžbe njegove, naći će se još u Sigetu osvetnika, koji će odrubiti i njegovu glavu! I makar ga čuvala cijela vojska janjičara, Sulejman će ipak pasti! - i pri tim riječima uprv prstom na izlaz vikne žestoko:

- Napolje!

I Sal-Mahmud poražen ostavi Siget.

A kada je stupio u šator Sulejmanov, promrrnlja jedva čujnim glasom:

- Sve je izgubljeno!

- Što?! zapita Sokolović i uhvati ga za desnicu.

- Zrinjski ne predaje Sigeta!

- A što reče glede sina svoga?

- Neka bude naš!

Sokolović zaškrguće strašno zubima, od divljega bijesa stisne obje šake i izusti neku groznu kletvu.

U to se javi sultan bolnim glasom:

- O, Allah, Allah, što sam ti skrivio, da si me ovako sramotno napustio?!

Sokolović i beglerbeg stojahu potišteni. Bilo im teško slušati jadikovku sultanovu.

- Dakle niti grožnja sa sinom nije uspjela, - opet će Sulejman.

- Ne, - potvrdi beglerbeg. - Dapače poručuje ti ovo, svijetli care: “Reci svome sultanu: ako padne sin moj od srdžbe njegove, naći će se još u Sigetu osvetnika, koji će odrubiti i njegovu glavu!

- Hulja! - plane veliki vezir i zgrči ponovno pijesti.

- “I makar ga čuvala cijela vojska janjičara, Sulejman će ipak pasti 0d osvetničke ruke!"

- Ah! - krikne sultan ogorčeno i zadrhta od srdžbe. - Kaursko pseto! on mi se grozi_ Meni, moćnomu sultanu! I to sam još poniženje... morao doživjeti!... - i pri tomu uhvati se rukom za srce, daha mu stane ponestajati i on se sruši na ćilim.

Sokolović i Sal-Mahmud priskoče brzo k njemu. Prsa mu se teško nadimala, u grlu mu hroptalo, ledeni znoj probijao mu čelo, a oči stao je izvraćati. Stara njegova bolest, grč srčani, uhvatio ga i opet, i to u tolikoj mjeri, da mu se pojavila pjena

na ustima.

Sokolović brzo poklekne k uzglavlju, podigne sultanovu glavu, no ovaj je bio već bez svijesti. Pjena mu sve jače navirala u usta, oči postajale staklene, dok napokon posve ne ugasnuše.

Veliki Sulejman, ponos i dika moćne turske države, “zvijezda otomanska", ispusti dušu pod Sigetom, ne dočekav, da mu se ispuni najvruća njegova želja, da uništi Siget i da ponizi Zrinjskoga.

- Mrtav je! - zdvojno će rumilski beglerbeg.

- Da, mrtav! - bolno će veliki vezir. - S njim umre i slava naše države!

I nekoliko časova stajahu obojica kao ukopani nad mrtvim svojim carem. Svakojake misli ragjale se u njihovim glavama, po gotovu u glavi velikoga vezira, koji je sa slavnim Sulejmanom proživio lijep dio života i doživio mnogo slavnih i sretnih dana.

Svagdje pobjednici, dok evo maleni Siget ne zada smrt najvećemu Turčinu svih vijekova.

No veliki se vezir bmo sabra, zatomi tugu svoju za padišahom i uhvativ rumilskoga beglerbega za desnicu, poluglasno mu reče:

- Sal-Mahmude, nad mrtvim našim padišahom zakunimo se, da ćemo tako dugo podsjedati Siget, dok ga ne osvojimo. Želja velikoga cara mora se ispuniti!

Beglerbeg pogleda u čudu Sokolovića i odvrati:

- Ne ćemo uspjeti, Mehmede, jer kada vojska dočuje, da je padišah mrtav, ne će se htjeti više boriti.

- Vojska ne smije znati, da je on umro! I nitko, osim nas dvojice! Razumiješ?!

- Razumijem. Sulejman ima da živi!

- Tako dugo, dok Siget ne bude naš! Izlaneš li bilo pred kim njegovu smrt, Allaha mi, ne ćeš više vidjeti svoje Rumelije!  Ti znadeš dobro, da se veliki vezir ne šali!

XIX.

"Borit ćemo se do skrajnosti!" bijahu riječi velikoga vezira, kada je u jutro 7. rujna izašao iz sultanova šatora, gdje je tobože primio zapovijedi careve za juriš, što ga je toga dana imala izvesti cjelokupna turska vojska. Taj dan imao je biti najodlučnijim u toj vojni. Siget je već napola razvaljen, oko samoga grada sve samo jedna velika hrpa pepela, obgorjelih greda i ogromna gomila mrtvih tjelesa turskih bojovnika. U samomu gradu nestalo je već i hrane, koju je progutao požar, kada su izgorjele gradske konjušnice i žitnica. A da nevolja bude još veća, uzmanjka u gradu i vode. Izmučene žene i bijedna uplašena djeca umirahu 0d teške žegje na očigled svojih muževa i otaca, koji s tugom u srcu gledahu, gdje im u groznim mukama izdišu oni, koji im bijahu tako mili i dragi.

Vídeći Zrinjski toga jutra osobitu žurbu u turskomu taboru, iščekivao je, da će Turci poduzeti nešto neobična. Nekim posebnim, dosele još neosjećanim čuvstvima, motrio je toga jutra osvit rumen zore, izlazak sunca i onu bisernu rosicu što se u svim mogućim bojama prelijevala i blistala po obližnjemu drveću, lišću i travi. Kao da mu je nešto šaputalo da je to valjda zadnje jutro što gleda sve te ljepote veličajne prirode božije. Već od prvoga dana kako se zatvorio u Siget, znao je da mu nema drugog izlaza van: ili sramotno predati ili slavno izginuti. No ipak je u njemu živjela nada da će mu kralj pohrliti s vojskom u pomoć i izbaviti ga iz teškoga i opasnog položaja. Ali kada je uvidio kako dan za danom gine u nepovrat, kako se ruši nova i stara Varoš, kako turski topovi uništavaju bedeme samoga grada, i gdje mu evo konačno ponestalo ne samo hrane već i vode, sada vidi da je sva njegova nada pusta i da već kuca posljednji čas njemu i njegovim vjernim vitezovima. I premda je gledao smrti u oči, nije se u njegovu srcu ragjala nikakova tjeskoba i strah, već naprotiv čvrsto uvjerenje da će učiniti veliko i junačko djelo ako sa svojim vjernim prijateljima položi život svoj za krst časni i slobodu zlatnu.

Samo jedno ga pitanje mučilo:

hoće li od te njegove velike žrtve biti koristi po otačbinu i kršćanstvo? Hoće li vojvode kraljevske vojske shvatiti svu veličinu te njegove žrtve i bar nakon njegove smrti uprijeti sve sile da oslabe moć tursku u Hrvatskoj í Ugarskoj? Čemu sav toliki napor, čemu sva tolika zamjerna junaštva ako oni koji ostanu iza njega, ne će izrabiti zgodu da pod Sigetom oslabljenu tursku silu još jače i oslabe i da već jednom odlučno obračunaju sa Sulejmanom. Kada je on s neznatnom šačicom svojih junaka bio kadar evo već mjesec dana da odolijeva silnoj turskoj vojsci, kud i kamo više moći će odoljeti složna i brojna kraljeva vojska. Ali poznavajući već otprije neodlučnost kraljevih savjetnika i plahost vojvoda, predvigjao je dobro da će i njegova žrtva možda još za nekoliko desetljeća biti prerana. Koliko su već puta mogli potresti temeljima osmanlijskoga carstva, da je bilo u kraljevih savjetnika onoliko volje i srčanosti kao u njega!

l sada evo, gdje su Turci već cio mjesec dana uzalud podsjedali Siget, gdje je na tisuće njihovih vojnika izgubilo glave, gdje su redovi sultanove vojske tako silno prorijedili vojvode carske vojske niti se ne miču nego još uvijek krzmaju i dršću pred imenom Sulejmanovim. Sakupiše se kod Gjura, odakle se s kršćanskom vojskom, što ju je kralj Maksimilijan dao sabrati, ne usugjuju príteći u pomoć Sigetu, nego mirno čekaju. A on neka se bori za cijelu državu!

I pomisao na tu neodlučnost i na taj nehaj carskih vojvoda upravo ga do skrajnosti ogorčila, te samo velika ljubav prema domovini uzdrži ga na svom mjestu do smrti.

A neki nutarnji tajni glas šaputao mu neprestano toga jutra, da je taj čas smrti evo upravo danas kucnuo. Toli duga iščekivana pomoć od kralja Maksimilijana nije stigla. Siget bio je već skoro posve razvaljen. Ponestalo mu hrane i vode, izginulo mnogo branitelja a ostala ih tek nekolicina, ali i s tom neznatnom nekolicinom nije se htio predati, već je odlučio boriti se do skrajnosti.

Pa kada je vidio gdje tursko topništvo baca u grad ognjene strjelice i lopte, gdje se diže konačno sva sila sultanova da grad posvema sravni sa zemljom, ode u gradski toranj, dozva svoga vjernog slugu Crnka i reče mu:

- Dijete moje, naš posljednji čas kuca! Dvojim da ćemo danas gledati još zapad sunca. Nama nema pomoći. Idi zato u gornje odaje i donesi mi moje najsjajnije odijelo. Kada mi je već umrijeti, hoću da poput junaka padnem mačem i u ruhu kakovo dolikuje Zrinjskomu.

I u tren oka odbaci kacigu i oklop, obuće kratku ječermu i preko nje ljubičastu baršunastu dolamu. O vrat objesi teški i dragocjeni zlatni lanac. Na glavu si metnu zlatom vezeni kalpak s perom od čaplje i s dragim kamenom sprijeda. O bedra opasa sablju, najvjerniju drugaricu svoju, koja mu se nigda dosele iznevjerila nije i uze još u mke lagani okrugli štit, kojim će se na čas zaštititi od udaraca neprijateljskih_ U postavu svoje skupocjene dolame dade ušiti stotinu dukata, da bude plijena onomu koji ga mrtva dobije. Konačno uze k sebi gradske ključeve, da ne dogju neprijatelju u šake, dok bude njemu na ramenima glava.

Ovako odjeven stupi iz svoga stana megja vitezove. Ugledav ga u odori koju je oblačio samo na najveće svečanosti, razumješe svi, što bi imalo to značiti.

- Provala iz grada! - šapne Lovro Juranić drugu Vuku Papratoviću, koji je stajao do njega s Petrom Patačićem i Nikolom Kobačem. '

- I ja bih rekao, ~ odvrati Papratović. - Zadnji je čas kucnuo! i

Meutim je već Zrinjski stupio na sredinu, dao im desnicom znak da stupe bliže, pa tada im reče:

- Braćo moja, branitelji krsta časnoga i otačbine! Posljednji nam evo čas izbija. Ali prije nego li vam klonu hrabre desnice, prije nego li vam ugasnu sjajne oči, dogjite redomice ovamo na moje očinske i prijateljske grudi, da se zagrlimo.

I kao što se nejaka djeca okupljaju oko krila majčina, tako se okupiše hrabri branitelji sigetski oko svoga div-vogje. Poput dječice pristupahu k njemu da jamačno za zadnji put prime poljubac i zagrljaj od njega.

A kada ih je se redom izljubio, produlji:

- Sinci moji! Cio već mjesec odbijamo silu sultanovu od našega grada, koga nam kralj preda na vjeru, da ga branimo. Što je bilo u našim silama, učinismo. Držim, da smo časno ovršili svoju dužnost. Ali sada, kada nam ponesta i hrane i vode, sada smo prisiljeni da učinimo i zadnje djelo. Provalit ćemo iz grada, pa što višnji Gospod dade! Malo nas je, ali budimo i u ovom zadnjem trenutku lavovi, borimo se hrabro, da kršćanstvu i osmanstvu pokažemo, kako Hrvat umije mrijeti za kralja i Hrvatsku! Nema sumnje, svi ćemo izginuti, ali naša smrt bit će samo lijep završetak onoga velikog djela, na koje nas je pozvao kralj i ljubav domovínska. Naša posljednja borba bit će za Boga i Hrvatsku!

- Za Boga i Hrvatsku! - odgovori oduševljeno mala četa i podigne u vis gole mačeve i natisne za kneziom, koji je odlučno stupao prema gradskim vratima. Tu se na čas zaustavi i naloži topniku Jurju Horvatu, da posljednji put opali veliki top, čim se spuste gradska vrata. Teški lanci, na kojima je visio gradski most, koji je ujedno služio kao vrata, zacviliše, top se ispruži a njegov naboj što ubije što rani do šest stotina Turaka. U tili čas nastade u neprijateljskoj gomili cio put, kojim Zrinjski provali iz Sigeta. Uz njega je stupao hrabri mu ljubimac Lovro Juranić, držeći u ljevici kraljevsku zastavu a u desnici britki mač.

- Isuse! Marijo! - zazivahu naši.

- Allah! Allah! - vikahu Turci.

A Zrinjski je poput gordoga diva, lavljom snagom i maldenačkim oduševljenjem, držeći u lijevoj samokres a u desnoj mač, sjekao oko sebe, obarao guste redove turske i neprestano krčio si dalje put, dovikujući sveudilj svojim vjernim vitezovima:

- Naprijed junaci! Za mnom za Boga i Hrvatsku!

Ali u to puče puška iz redova janjičarskih i pogodi Zrinjskoga u same junačke grudi. Iz duboke rane brizne sva sila krvi i zakrvari ječermu i dolamu, ali on još ne pušta mača iz desnice nego se bori poput lava i još neko vrijeme dovikuje svojima:

- Naprijed, braćo! Za vjeru Isusovu i za Hrvatsku!

- Za Boga! Za Hrvatsku! - odgovore opet sigetski lavovi i zabijahu se poput klina u guste turske redove!

Ali u taj tren pukne i druga puška, a tane njezino pogodi Zrinjskoga izmegju desnoga oka i uha. Nikola onesviješćen pade na zemlju. Vjerni njegovi drugovi priskoče sada k njemu, da ne puste neprijatelja do njegova tijela. Bijaše to živi zid oko slavnoga junaka, komu izbijahu zadnji časovi života.

Videći Turci Zrinjskoga polumrtva, navale na vjerne njegove kao krvožedne nemani. Nastade strahovita borba i klanje. Nekoliko desetaka preostalih Vitezova borilo se s tisućama razbješnjelih janjičara, koji sijeku divlje i bez prestanka. Oštrice sijevaju poput bljeska, padaju na glave ustrajnih sigetskih junaka, koji zazivajući ime Isusa i Marije, ginu dostojno uz svoga velikog vogju davši svoj život za krst časni i slobodu zlatnu. Uz polumrtvoga Zrinjskoga pade Vuk Papratović, Petar Patačić, Nikola Kobač i drugi. Ne dugo zatim klone i ljevica mladoga Lovre Juranića a kraljevska zastava padne do nogu Níkolinih zajedno s neustrašivim barjaktarom.

Lavovi sigetski ležahu u jednoj gomili oko svoga velikog vogje. Izvršiše veličajno djelo, kakvome nema premca u povjesti naroda. I sada tek postadoše Turci gospodari Sigeta. Poput bijesne vodene bujice, koja sve ruši i obara što joj dolazi na dohvat, provališe u sam nutamji grad, te stanu grozno klati i sjeći žene, starce i djecu. A dok je divljač turska klala po Sígetu, dotle je strašni plamen zahvatio gradski toranj u kom je bilo mnogo puščanog praha. Nekoliko stotina nih, držeći da je u tornju pohranjeno sigetsko blago, navale prema njemu. Ali upravo u taj čas lizne plamen u barut, silni dim uz strašni plamen sukne put nebesa a grozna grmljavina zatutnji, potrese temeljima gradskoga tornja i za čas bijaše već sve na tisuće í tisuće komada u uzdušnim visinama. Pod ruševinama posljednjih ostanaka sigetske tvrgje nagje tri tisuće Turaka svoju smrt. Skupo li platiše jadnu svoju pobjedu. Još žalosníje bješe, što te pobjede živ ne dočeka car Sulejman.

Aga janjičarski, da dade oduška svojoj mržnji na Zrinjskoga, dade m na jednom turskom topu odrubiti glavu i nataknu ju zajedno s glavama ostalih Vitezova na kolce, te ih tako pusti puna dva dana, t. j. 7. i 8. rujna pred sultanovim šatorom. Oko njihovih glava usadiše i kršćanske zastave kao znakove svoje pobjede.

Truplo Nikolino ukopa pako Mustafa Vilić-Banjalučanin, koji je negda bio nejgovim sužnjem, te mu se sada desila prilika da mu tom zadnjom počasti iskaže zahvalnost za čovječno postupanje, koje je uživao kao sužanj u njegovu dvoru.

Glavu Zrinjskoga posla 9. rujna veliki vezir svomu bratu Mustafi, paši budimskomu, a ovaj ju opet otpremi carskomu vojvodi Salmu, poručiv mu, da će se i njemu isto dogoditi kao i Zrinjskomu, ako ne preda grada Gjura sultanu, kada dogje poda nj.

Dobivši Sal časne ostanke velikoga junaka, dopremi ih 14. rujna s najvećim vojničkim počastima u kraljevski tabor.

U gjurskoj glavnoj crkvi ostade izložena do 18. rujna. Taj pak dan u jutro upute se u crkvu najugledniji muževi iz kraljevskog tabora. Glava bude odanle dignuta, a zatim ju vojska sprovede s velikom slavom do izvan tabora, a dalje ju oveze Nikolin sin Juraj, svak Franjo Tahi i zet Baltazar Baćan u sv. Helenu kod Čakovca, gdje su ju položili na vječni upokoj u obiteljsku grobnicu, uz grob Nikoline žene Katarine Frankopanke Ozaljske, koju je on toliko ljubio.

XX.

U onim teškim danima, kada je Zrinjski bio najtežu borbu s turskom silom pod Sigetom, čuvao je ban hrvatski Petar Erdedi s nekoliko tisuća vojske istočne granice Hrvatske. Do njega su dopirali često glasovi 0 teškoj, nadčovječnoj borbi što ju vodi

Zrinjski sa Sulejmanom. Slutio je i on, da se šaka ljudi ne će odhrvati tolikoj sili turskoj, ali je utvrdo vjerovao, da će kralj s brojnom vojskom, koja je tratila uzalud dragocjeno vrijeme pod Gjurom, ipak priteći u pomoć Sigetu. Koliko bi još mrzio Nikolu, ipak je osjećao potrebu, da mu se priteče u pomoć, jer tu, gdje se radilo o dobrobiti domovine i kršćanstva, tu je prestajala i njegova mržnja. U Zrinjskomu kao branitelju Sigeta gledao je sada diva i junaka, te mu se počeo sve više diviti. A kada mu stigoše glasovi o smjeloj provali Nikolinoj iz Sigeta i o njegovoj junačkoj smrti, tada je nestalo i posljednjeg traga mržnje i on je bolno zavapio:

- S Nikolom Zrinjskim izgubismo vrlo mnogo!

A te riječi ponovio je mjesec dana poslije i na njegovu grobu, koga je naročito pohodio zato, da se pokloni sjeni takvoga junaka i da se pomoli za upokoj njegove plemenite duše. Dugo se nije mogao odijeliti od groba njegova.

A kada je stupio na vrata crkvice, osvrne se još jednom na onu veliku kamenu ploču i reče:

- O, kamo sreće, kada bi naša bijedna Hrvatska imala više ovakovih značajeva, kao što je bio on!

A još je nešto bilo, što je sve više mekšalo srce Petrovo. Lijepa njegova kći počne sve više venuti. Sa osobitom bolju opazi to jednoga dana san Petar Erdedi.

Anice, tebi nije dobro, - zapita je iza toga otac.

Nije, oče.

A što ti je?

Ne znam; valjda se prehladih.

- No, to bi lijepo bilo, da mi sada oboliš. Sada kada ti spreman svatove, ti se hoćeš razboljeti.

- Svatove, oče? Ne razumijem, - reče djevojka nešto osupnuta.

- Pa da, svatove; samo mi ozdravi.

- A za koga to, oče, hoćeš da ozdravim?

- Evo ti kažem, kćerko: za Gjuru Zrinjskoga. Samo mi ozdravi.

Anka se nehotice potrese, na blijedo lice udari joj crven, začugjenim očima pogledavši oca svoga.

- Što ti rekoh, kod toga ostajem, - ponovi otac; - samo mi ozdravi.

- Hvala oče. Ali možda je prekasno, - reče Anka i zaplače, pokrivši lice obim rukama svojim.

I doista, u Petrove kćeri ugnijezdila se teška bolest. Otkako joj je ono „otac odbio vruću želju, da pogje za Gjuru, od onda je uhvati duboka tuga. Istina, jedno od drugoga nije bilo tako rastavljeno, da ne bi doznavali, kako jedno o drugome neprestano misli, Anka o Gjuri, Gjuro o Anki - pa se već našlo i glasnika, koji su to dojavljivali - ali razorena sreća, o kojoj su već tako ugodno sanjali, razori im radost, osobito knjeginjici Anki. A kako u takom stupnju žalosti popusti čitavo tijelo gubeći svoju otpornost, nije čudo, da i bolest tada radije na nj dogje. Pa tako se i nježno tijelo knjeginjice to lakše razbolje, te poče ginuti sve više i više. Badava se upotrebljavalo sve, što bi joj moglo što skorije pribaviti zdravlje, njezina bolest nije se mogla više zaustaviti. Knjeginjica se rušila 0d dana u dan, - dok jednoga dana tiho, s Raspetim u ruci, za uvijek ne usne.

Tako mržnja ragja smrću, ali ne samo u pojedinca nego i u cijelog naroda. Ne bilo joj traga u nas!